Berontott az ajtón a drágalátos sógornőm, Karina – ugyanaz, aki évente egyszer tűnik fel, anyósom születésnapján, savanyú képpel. „Miért élsz te ebben a lakásban, miközben az anyám itt szenved? Én bizony kihajítalak! És pont!” – közölte azonnal, a saját lakásomban.
És akkor kezdődött az igazi műsor! Kiderült, hogy én egy álnok, haszonleső vadásznő vagyok, aki szándékosan körbefonta Timofejet, most pedig kínozza a szegény anyóst, elveszi tőle az utolsó morzsákat, szinte éhezteti! „Anya kifizette nektek a jelzálogot, te meg elveszed tőle a nyugdíját!” – sziszegte Karina, fölém hajolva.
De a fő meglepetés máshol rejlett: anyósom verziója szerint – amelyet a lányának adott elő – ő eladta a saját lakását, hogy a MI jelzáloghitelünket lezárja! Nekünk viszont a férjemmel azt „ömlengte”, hogy Karinát mentette meg az adósságoktól és a pénztelenségtől!
És amikor megpróbáltam sarokba szorítani ezt az intrikák nagymesterét, előadta a védjegyévé vált számot – teátrálisan a szívéhez kapott, és „elvesztette az eszméletét”. Anyósom házi színházának újabb előadása fényesen sikerült!
Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem, ide-oda forgolódtam, miközben a fejemben ennek az őrült napnak a foszlányai keringtek. Valami nagyon nem stimmelt ebben az egész „megmentéses” történetben – akár rólunk, akár Karináról volt szó. Minél tovább gondolkodtam, annál erősebb lett a meggyőződésem: az anyós valamit alaposan összekevert – és hazudik. Lépni kellett, és már tudtam is, hogyan.
Másnap reggel, amikor Karina elment dolgozni, az anyós pedig mintha mi sem történt volna – szokás szerint – letelepedett a tévé elé egy csésze kávéval és a kedvenc sorozatával, úgy döntöttem, cselekszem. A telefonom memóriájában megvolt Alla Petrovna régi címe – egyszer elmentünk oda, amikor a költözéskor a holmiját elhoztuk.
— Alla Petrovna — álltam meg a nappali ajtajában, és igyekeztem a lehető legköznapibban beszélni —, Misével leugrunk a boltba, közben sétálunk is egyet. Hozzak magának valamit?
Anyósom a fejét sem fordította felém:
— Vegyél kefirt, de frisset.
A kekeckedő hangja ezúttal is elégedetlenséggel volt átitatva. Akárhogy igyekeztem, mindig akadt valami kifogás: hol a kenyér „nem olyan”, hol a tej „megsavanyodott”, hol a leves „túlsós”.
Felöltöztettem a fiamat, összekészítettem a babakocsit, és a jól ismert cím felé indultam. Úgy vert a szívem, mintha mindjárt kiugrana a mellkasomból. Remegett a kezem, miközben Mísát bekötöttem a kocsiba – talán az izgalomtól, talán az előző napi vádaskodások miatt érzett dühtől. De tudnom kellett az igazságot, bármi áron.
Egy tágas, feljavított alaprajzú kilencemeletes ház magasodott a csendes, zöld udvar közepén. A lépcsőházban friss festékszag terjengett – látszott, hogy nemrég újították fel. A negyedik emeleten megálltam az ismerős ajtó előtt, mély levegőt vettem, hogy lecsillapítsam a vadul kalapáló szívemet, és csengettem. Egy fiatal nő nyitott ajtót, gyerekkel a karján.
— Jó napot — mosolyogtam a lehető legbarátságosabban. — Elnézést a zavarásért, de tudna segíteni? Alla Petrovna meny vagyok, a lakás korábbi tulajdonosáé.
A nő felélénkült:
— Á, akkor maga a mi bérbeadónk rokona? Fáradjon be, csak kicsit rendetlenség van — gyerekek mellett ugye érti…
— Bérbeadónk? — kérdeztem vissza, érezve, ahogy belülről elönt a hideg.
— Hát igen, fél éve Alla Petrovnától béreljük a lakást. Rendben való asszony, bár szigorú. Mindig megköveteli, hogy a díj pontosan a napon legyen kifizetve, késedelem nélkül.
Leültem a felkínált szék szélére, próbáltam összeszedni a gondolataimat:
— Kérdezhetek egy indiszkrétet? Mennyit fizetnek bérleti díjként?
— Harmincezret — felelte a nő. — Eleinte huszonötezer volt, aztán megemelte. Azt mondta, drágult a rezsi. Kér egy teát?
— Nem, köszönöm — ráztam a fejem. — Megnézhetném a bérleti szerződést? Csak… kialakult egy bonyolult helyzet.
A nő elgondolkodva rám nézett:
— Történt valami? Alla Petrovna azt mondta, a fiánál lakik, mert beteg, és ápolásra szorul. De amikor a pénzért bejön, egészen jó bőrben van — húzta el a száját, kissé gunyorosan.
— Igen, történt — sóhajtottam. — Érti, öröklési ügyből adódott bonyodalom. Alla Petrovna súlyosan beteg, a férjem pedig a fia és hivatalos meghatalmazottja. Sürgősen szükségünk lenne egy megerősítésre, hogy a lakás még mindig az ő tulajdona.
A bérlő asszony figyelmesen rám nézett, majd a babakocsiban alvó Mísára:
– Van valami, ami alátámasztja a szavait? Végül is a szerződés bizalmas dokumentum – mondta a nő.
Elővettem az útlevelemet. Miközben ő átnézte az iratokat, magamban hálát adtam, hogy mindig magamnál tartom.
– Rendben – bólintott egy kis gondolkodás után, majd elővett egy mappát a fiókból. – Csak a legfontosabb pontokat fényképezheti le: az összeget és a dátumot. A többit, gondolom, megérti…
Reszkető kézzel készítettem pár képet a szükséges oldalakról. Harmincezer havonta – ez egy vagyon ahhoz képest, hogy anyósom milyen siralmasan panaszkodott, hogy még gyógyszerre sem futja!
Hazafelé nem tudtam leállítani a remegést a kezemben. Misa békésen aludt a babakocsiban, miközben a fejemben valódi vihar tombolt. Az anyósom hónapokon át nemcsak manipulált minket – kettős játékot játszott, egymás ellen ugrasztva a család minden tagját.
Elővettem a telefonomat és felhívtam Karinát. A harmadik kicsöngés után felvette:
– Mit akarsz? – hangzott fáradtan, ingerülten.
– Találkoznunk kell. Azonnal. Van valami, ami nagyon érdekelni fog.
– Mégis mi lenne az? – fújta gúnyosan. – Megint magyarázkodni akarsz?
– Karina – próbáltam nyugodtan beszélni –, az anyád harmincezer rubelt kap havonta a lakás bérbeadásáért. Annak a lakásnak a bérletéért, amit állítólag eladott.
A vonal másik végén csend lett.
– Micsoda ostobaság ez? – szólalt meg végül Karina, de a hangjában már nem volt korábbi magabiztosság.
– Most épp ebédidő van – el tudsz jönni a park melletti kávézóba? Bizonyítékom van. És hidd el, látnod kell.
Karina a hátsó asztalnál ült, idegesen kavargatva a kihűlt kávéját. Vörös haja rendezetlen kontyba volt fogva, a szeme alatt sötét karikák húzódtak – láthatóan a tegnapi anyjával való beszélgetés megviselte.
– Mutasd – vetette oda köszönés helyett.
Némán nyújtottam át neki a telefonomat a szerződésről készült fotókkal. Ahogy olvasta, láttam, ahogy az arckifejezése fokozatosan változik: a kétkedésből meglepetés, majd harag lesz.
– Harmincezer?! – csattant fel olyan hangosan, hogy többen felénk fordultak. – Harmincezer rubelt kap havonta, miközben tegnap sírva könyörgött tizenötezret! „Karinocska, kislányom, éhen halok, már a vérnyomásom is felment az éhségtől…”
– Nekem meg folyton rólad mesélt – keserűen elmosolyodtam. – Hogy eladósodtál, hogy ő mindent odaadott, csak hogy megmentsen téged. És most nálunk „szenved”, mert nincs hova mennie…
Karina elsápadt:
– Tudod, nekem meg egészen mást mondott! Amikor Szerjozsa kórházba került, könyörögtem, hogy hadd maradjunk nála pár hónapig. Erre ő elkezdte siránkozni, hogy a te kérésedre eladta a lakását, hogy Timofejnek kifizethesse a hitelét. „Az utolsó fillért is odaadtam miatta – mondta – most hajléktalan vagyok. És még csak meg sem köszöni – egész nap csak fecseg a barátnőivel, boltokba jár… Soha semmi nem elég neki, a hálátlan bestia!”
– Szóval ezért támadtál rám tegnap?
– Mit gondoltál, mit higgyek? – Karina szorosan markolta a csészét. – Minden nap hívott, sírva panaszkodott: „Teljesen tönkretesznek, nem hagynak élni. Főzök, takarítok, a kisunokával foglalkozom – de semmi sem jó! Még boltba se tud kimenni, mert mindig rosszul van. Hol a feje fáj, hol a háta…” Uramisten, hogyan tudott bennünket így egymás ellen fordítani!
Csendben ültünk, próbálva megemészteni a helyzetet. Kint apró eső szitált, a cseppek végiggördültek az ablakon, elmosva a járókelők körvonalait.
– Mit fogunk most csinálni? – kérdeztem végül.
Karina határozottan felállt:
– Menjünk hozzátok – inkább elkérek pár órát a munkából. Ideje, hogy anyával végre őszintén beszéljünk.
Amikor hazaértünk, Alla Petrovna ugyanúgy ült a tévé előtt, mintha meg sem mozdult volna. Amint meglátott bennünket együtt, érezhetően megfeszült, de gyorsan felvette jól ismert szenvedő arckifejezését:
– Kislányom, hazajöttél? Épp le akartam feküdni – a szívem megint rakoncátlankodik… – mondta, s látványosan a mellkasára tette a kezét.
– Elég, anya! – csapta le a táskáját Karina a kanapéra. – Elég ebből a színházból! Mindent tudunk a lakásról.
Az anyós zavartan pislogott, de a szemében megvillant a félelem:
– Milyen lakásról beszélsz, drágám? Hiszen mondtam már…
– Arról, amit harmincezerért adsz ki havonta! – Karina hangja remegett a dühtől. – És közben tőlem könyörögsz tizenötezret „gyógyszerre”! A bátyámtól tízet! Havonta hatvanezret húzol be, és mégis siránkozol!
Misa, megérezve a feszültséget, sírni kezdett a babakocsiban. Felvettem, ő azonnal a vállamhoz bújt, félve pillantva a nagymamájára.
– Ez az én pénzem! – csapott vissza Alla Petrovna. – Egész életemet rátok áldoztam, jogom van a nyugodt öregséghez! Öreg, beteg asszony vagyok… Nekem…
– Persze, persze! – csapott az asztalra Karina, hogy megcsörrentek a csészék. – Nem beteg vagy, anya, hanem manipulátor! Direkt te kavartad ezt az egészet! Nekem azt hazudtad, hogy Timofej miatt adtad el a lakást. Neki meg azt, hogy miattam. Közben meg bérbe adod, pénzt szedsz mindkettőnktől, és panaszkodsz mindenkinek, milyen hálátlanok vagyunk! Direkt akartad, hogy egymásnak essünk, miközben te itt ülsz, mint valami királynő!
– Ti, fiatalok, önzők vagytok, semmit sem értetek! – emelte fel a hangját az anyós. – Egyedül neveltelek benneteket, mindent nektek adtam…
– Most meg úgy döntöttél, hogy az egész családról adót szedsz? – csapott az asztalra Karina. – Undorító, anya, egyszerűen undorító… Amikor Szerjozsa kórházban feküdt, megtagadtad a segítséget, mert „eladtad a lakást”. Közben meg szépen szedted a pénzt a bérlőktől! Szívtelen kapzsi vagy!
Az anyósom elsápadt:
– Hogy mersz így beszélni az anyáddal?!
– És ezért gondolják, hogy joguk van hazudni és meglopni a saját gyerekeiket? – ráztam meg a fejem. – Tudja, Alla Petrovna, mostantól minden másképp lesz. Van választása: vagy itt él, nem követel tőlünk pénzt, és a harmincezer rubeles bérleti díjból részt vállal a rezsiben, vagy visszaköltözik a saját lakásába. Mert így az van, hogy a gyerekeitől is pénzt húz, a lakását is kiadja, közben meg mindenkinek meséli, hogy mi sanyargatjuk.
– Hogy mersz te feltételeket szabni nekem?! – visított fel az anyós. – Én a férjed anyja vagyok! Azonnal felhívom Timofejet!
– Tessék, hívja csak – feleltem határozottan. – Legalább elmagyarázza neki is ezt a „lakáseladós” történetet.
Alla Petrovna elhallgatott. Érezte, hogy sarokba szorítottuk. Idegesen babrálta a pulóvere szélét, a tekintete ide-oda cikázott köztem és a lánya között.
– És eszedbe se jusson megint szívinfarktust játszani – szólalt meg Karina, amikor látta, hogy az anyja a mellkasához kap. – Ez a trükk most már nem jön be.
Az este végtelen vitákba nyúlt. Anyósom hol sírt, hol fenyegetőzött, hol a sajnálatunkra próbált hatni. De mi Karinával szilárdan kitartottunk. Életemben először éreztem, hogy nem tehetetlen meny vagyok, hanem ember – aki tiszteletet és őszinte viszonyt érdemel.
– Még mindig nem értem – sóhajtott Karina, amikor kimentünk a loggiára, távolabb az anyjától. – Minek kellett ezt az egész cirkuszt kitalálni? Harmincezer rubel tiszta bevétellel még tőlünk is pénzt kunyerálni!
A lemenő nap fényébe néztem:
– Tudod, szerintem már nem is a pénzről szólt. Láttad a szemét, amikor megmutattuk a szerződést? Semmi szégyen, semmi megbánás – csak düh, hogy lebuktattuk. Egész életében mártírnak adta ki magát, pedig valójában… – megráztam a fejem. – A saját gyerekeit lopta meg, és még úgy csavarta a történetet, hogy ő legyen az áldozat. Rólam meg olyan dolgokat mesélt, hogy azt külön tehetség kitalálni.
– El sem hiszem, hogy valaki ennyire aljas lehet – szorította ökölbe a kezét Karina. – Amikor Szerjozsa a kórházban volt, könyörögtem neki, hogy segítsen. Ő meg siránkozott, hogy az utolsóját is odaadta, hogy éhezik. És milyen színésznő volt! Könnyek, rohamok, „Kislányom, alig húzom ki a hónapot…” – közben meg minden hónapban harmincezret markolt fel! Nálatok úgy élt, mint egy királynő! Milyen lelkiismeret kell ehhez, hogy így játsszon az emberekkel? A saját gyerekeivel!
Ekkor megszólalt a telefonom a szobában. Timofej hívott. Mély levegőt vettem, és visszamentem.
– Szia, drágám – bekapcsoltam a kihangosítót, hogy mindenki hallja.
– Szia. Hogy vagytok? Anyám jól van?
Találkozott a tekintetünk Alla Petrovnával, aki dermedten ült a kanapén.
– Tudod, komolyan kell beszélnünk. Az anyád nem adta el a lakását – kiadja bérbe, és havonta harmincezer rubelt kap érte, de továbbra is pénzt kér tőlünk. Nemcsak tőlünk – Karinától is.
A vonal másik végén súlyos csend ült.
– Hogyhogy nem adta el? – kérdezte feszült hangon Timofej. – Hiszen azt mondta, hogy Karináért tette…
– Nem, kedvesem. Senkiért sem tette. Egyszerűen mindenkit az orránál fogva vezetett. Nálam van a bérleti szerződés másolata, el tudom küldeni.
– Te most komolyan beszélsz? – emelte fel a hangját Timofej. – Hogy tehette ezt…
Alla Petrovna összekuporodott a kanapén.
– Mostantól minden másképp lesz – mondtam határozottan. – Már megbeszéltük a húgoddal.
A beszélgetés után nyomasztó csend telepedett a lakásra. Alla Petrovna bezárkózott a szobájába, mi pedig Karinával a konyhában ültünk, próbálva feldolgozni a nap eseményeit.
– Tudod – szólalt meg hirtelen Karina –, azt hiszem, bocsánatot kell kérnem tőled. Azért, amit tegnap mondtam.
Elmosolyodtam:
– Hagyd csak. A lényeg, hogy az igazság kiderült.
Egy hét múlva az anyós visszaköltözött a saját lakásába. Azt mondta, „nem tud ott élni, ahol nem tisztelik”. Karina most már gyakrabban hív – nem az anyját, hanem engem. Kiderült, hogy meglepően jól megértjük egymást, sőt, sok közös van bennünk.
Én pedig végre valóban a saját otthonomban éreztem magam úrnőnek. Többé sem manipuláció, sem hazugság, sem bűntudatkeltés. Amikor Timofej visszajött a munkából, hosszasan beszélgetett az anyjával, de nem mondta el, miről. Csak annyit mondott:
– Mostantól minden másképp lesz.
És tudjátok mit? Igaza lett. Most tényleg minden másképp van.
