Lida épp becsukta a laptopot — egy újabb projekt elkészült, végre fellélegezhet. Nyújtózott, egy csésze teáról és csendre vágyva, amikor hirtelen kivágódott az ajtó. A férje állt ott, feszült arccal, kezében egy vastag, kék mappa.
— Anyám ezt neked adta, — mondta, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és átnyújtotta.
Lida lassan átvette, értetlenül. Kinyitotta — belül gondosan kinyomtatott táblázatok: reggeli, ebéd, vacsora. Egy hétre előre. Receptek, bevásárlólista, sőt még a tálalás időpontja is.
— Ez meg micsoda? — kérdezte, halkabban, mint tervezte.
— Anya összeállította a menüt. Mostantól aszerint főzöl.
Olyan nyugodtan mondta, mintha az időjárást kommentálná. Lida érezte, ahogy végigfut rajta a hideg.
— Komolyan mondod? — próbált egyenletes hangon beszélni. — Dolgozom, nincs házvezetőnőnk. És ha lenne is — anyádnak semmi joga…
— Csak azt akarja, hogy rendesen étkezzek, — vágott a szavába. — Tudod, hogy gyomorhurutom van.
Lida olyan erősen szorította össze a dossziét, hogy a lapok meghajlottak.
— Azért van gyomorhurutod, mert a munkahelyeden zabálod a gyorsételeket, nem azért, mert én rosszul főzök.
— Ne bonyolítsd, — legyintett. — Csak csináld úgy, ahogy le van írva.
Megfordult és bement a szobába, otthagyva őt a dossziéval. Lida lassan leült. Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: „Még itt, az én konyhámban is ő dirigál?”
Tíz perc múlva felhívta a barátnőjét.
— Képzeld, most kaptam egy használati utasítást, hogyan kell etetnem a férjemet, — a hangja remegett.
— Úristen, — a vonal másik végén nevetés hallatszott. — Te most egy ötévest vettél feleségül?
— Rosszabb. Egy anyuci kicsi fiát.
A dossziét a pultra dobta. Belül forrt minden. De a legijesztőbb nem ez volt. Hanem az, hogy tudta: ez csak a kezdet.
Eltelt egy hét a „dossziés incidens” óta. Lida hozzá sem nyúlt a kék rémálomhoz — eldugta a konyhaszekrény legtávolabbi fiókjába. Úgy főzött, mint mindig: gyorsan, egyszerűen, két munka között.
Szombat reggel, miközben kényelmesen kávézgattak a férjével, éles csengőszó hasított a csendbe.
— Ki lehet ilyen korán? — morogta a férje, miközben kiment ajtót nyitni.
Lida meghallotta az ismerős hangot — és megdermedt.
— Szia, kisfiam! Arra jártam, gondoltam benézek!
Az anyós, Olga Sztepanovna, már le is rúgta a csizmát az előszobában. Kezében hatalmas táska, tele valamivel.
— Lidocska, te meg miért nem vagy kötényben? — ez volt az első mondata, ahogy átlépte a konyha küszöbét.
Lida öklei összeszorultak.
— Jó reggelt, Olga Sztepanovna. Nem vártuk…
— Nem is szóltam előre, — mosolygott az anyós. — A váratlan ellenőrzés a legőszintébb.
Bejött a konyhába, és nagy csattanással az asztalra dobta a táskát.
— Hoztam egy kis savanyúságot. Bár… — végigmérte a konyhát. — Ítélve a rendetlenségeteket, gondolom nincs időtök befőzni.
Lida körülnézett — tiszta mosogató, letörölt tűzhely, egyetlen csésze az asztalon.
— Nálunk minden rendben, anya, — szólt közbe a férj.
— Igen? — az anyós odalépett a szekrényhez, végighúzta ujját a felső polcon, majd felmutatta poros ujját. — Ezt hívod te rendnek?
Lida felpattant.
— Olga Sztepanovna, ha nem tetszik, ahogy vezetek egy háztartást, hívhatok önnek takarítószolgálatot. Az ön költségére.
Egy pillanatra megfagyott a levegő. A férj köhögött. Az anyós arca elvörösödött.
— Fiam, hallod, hogyan beszél velem a feleséged?
— Lida… — kezdte a férj.
— Nem, ezt most hallgasd meg, — vágott a szavába Lida. — Dolgozom ugyanannyit, mint te, fizetem a lakáshitel felét, és ide bárki betoppanhat ellenőrizni?
Az anyós hirtelen elmosolyodott.
— Drágám, az én időmben a feleségek tisztán tartották a házat, és háromfogásos ebédet főztek.
— Az ön idejében, Olga Sztepanovna, a feleségek nem fizettek hitelt és nem dolgoztak napi tíz órát, — válaszolta Lida hűvösen.
A férj hirtelen felugrott.
— Elég legyen! Anya vendégségben van, ti meg veszekedtek. Lida, kérj bocsánatot.
Lida ránézett, majd az anyósára, aki már a hozott borscsot mertette a tányérokba, mintha semmi sem történt volna.
— Rendben, — mondta halkan. — Elnézést, Olga Sztyepanovna. Megyek és rendet rakok.
Kiment a konyhából, és érezte, hogy remegnek a kezei. A hálószobában becsukta az ajtót, és nekidőlt. A konyhából nevetés és kanalak csörgése hallatszott.
A telefonja megremegett a zsebében. Üzenet a barátnőjétől:
„Na, milyen a szabadnapod?”
Lida lassan bepötyögte a választ:
„Most emlékeztettek rá, hogy rossz feleség vagyok. És a tiéd?”
Tudta — ez még csak a kezdet. De a következő „ellenőrzést” már nem hagyja annyiban.
Eltelt két viszonylag nyugodt hét. Lida majdnem elhitte, hogy a dossziés incidens és az anyós látogatása már a múlté. Egészen szerdáig, amikor megszólalt a férje telefonja. A férfi kiállt a balkonra beszélni, de a vékony üvegen át Lida hallotta a mondattöredékeket.
— Igen, anya, át fogom utalni… Nem, nem lesz ellene… Persze, értem…
Amikor visszajött, az arca feszült volt.
— Mi történt? — kérdezte Lida, félretéve a könyvet.
— Semmiség. Anyának kell egy kis pénz az erkély felújítására.
— Mennyi az a kevés?
— Csak hetvenezer.
Lida olyan hirtelen tette le a csészét, hogy a tea kilöttyent.
— Hetven? Honnan lenne nekünk ennyi pénzünk?
— Hiszen vannak megtakarításaink, — kerülte a tekintetét.
— Az a pénz a nyaralásra van! Meg az új hűtőre, ami már alig működik!
— Anya visszaadja nyárra, — legyintett. — Már át is utaltam.
Lida felugrott.
— Te most komolyan úgy döntesz dolgokról, hogy még csak meg sem kérdezel? Ez a mi közös pénzünk!
— Ne kiabálj. Ő az anyám. Hát lehet neki nemet mondani?
Ebben a pillanatban megcsörrent Lida telefonja. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Lidocska, itt Tompa néni, — szólalt meg az édeskéssé tett hang. — Lenne hozzád egy kis kérésecském…
Lida megszorította a telefont.
— Milyen kérés?
— A mi Zsucskánknál találtak… hát, egy olyan csúf betegséget… Műteni kell. Százezer. Ugye nem tagadsz meg a rokonságtól?
Lida lassan leült.
— Tompa néni, nincs ennyi pénzünk.
— Hogyhogy nincs?! — a hang hirtelen éles lett. — Hiszen van lakásotok hitelre, autótok is új! A kutya már nem is számít embernek neked?!
— Én…
— Jó, majd személyesen beszélünk! — csattant a válasz, és megszakadt a hívás.
Lida a férjére nézett. A férfi a telefonjába merülve ült.
— Hallottad?
— Segíts neki. Rokon, nem?
— És honnan vegyek százezret? Menjek három műszakba dolgozni?
— Vehetsz fel hitelt, — motyogta. — Én is segítettem anyának…
Lida ekkor megértette. Hirtelen kikapta a telefonját a kezéből. A tranzakciók között rendszeres utalások: anyósnak, 15, 20, 30 ezer. Az elmúlt fél évben.
— Te… te végig… — a hangja elcsuklott.
— Ő az anyám! — rántotta vissza a telefonját. — Ő nevelt fel!
— És én mi vagyok neked? Fejős tehén?
Ekkor csengettek. Az ajtóban az anyós állt, hatalmas pakkal.
— Hoztam nektek finomságokat! — mondta vidáman, de amint meglátta az arcukat, elkomorodott. — Valami baj van?
— Semmi, anya, — kapkodott a férj. — Gyere be.
— Olga Sztyepanovna, — Lida közéjük állt. — A fia az előbb utalta el a mi nyaralásra félretett pénzünket önnek. Most pedig Tompa néni kér százezret a kutya műtétjére.
Az anyós a szemét forgatta.
— Na és? Tompa család. Te meg miért vagy ilyen fukar? Az én fiam olyan feleséget érdemel, aki tiszteli a rokonait.
Lida váratlanul felnevetett. Furcsa, ideges nevetés volt.
— Most már értem. Én itt csak mellékszereplő vagyok. Ez a ti kis családi segélyegyletetek. Csak valahogy mindig én fizetek.
Megfordult, felkapta a táskáját és a kulcsait.
— Hová mész? — kérdezte rémülten a férje.
— A bankba. Hitelt felvenni Zsucska műtétjére. Ha már én vagyok a család hivatalos szponzora.
Az ajtó becsapódott mögötte. A liftben Lida érezte, hogy folynak a könnyei. Elővette a telefont, és írt a barátnőjének:
„Azt hiszem, nem a férjemet vettem el. Hanem az egész családját.”
Még nem tudta, hogy ez még mindig csak a kezdet. Egy óra múlva Tompa néni feltölt majd egy fotót a családi csoportba az új bundájáról, ezzel a felirattal:
„Köszönöm, drágáim, a segítséget! Zsucskának már jobban van!”
Lida a bankból tért vissza, a táskájában egy súlyos borítékkal. Százezer forint. Hitel, amelyet nevetségesen magas kamatra hagytak jóvá neki. A lépcsőház előtt megállt, kezében a telefonjával, amelyen a családi csoportban már ott virított a fotó: Tompa néni az új nercbundájában.
„Köszönöm, drágáim, a segítséget! Zsucskának már jobban van!”
A kép alatt ujjongó kommentek:
„Micsoda pompás bunda!”
„Toma, te vagy a királynő!”
„Lida, ügyes vagy, hogy nem tagadtad meg a rokonodat!”
Lida lassan felment a lifttel. A fejében dobolt: „Mi a fenét képzelnek ezek? Hogy merik egyáltalán?”
A lakás ajtaja résnyire nyitva volt. A konyhából beszélgetés hallatszott.
— Hát persze, hiszen ő természeténél fogva fukar, — szólalt meg az anyós hangja. — Az én menyem még egy normális borscsot sem tud főzni, de számolni azt tud, bezzeg!
— Anya, ne beszélj így, — próbált bizonytalanul közbeszólni a férj.
Lida belépett a konyhába. Minden elhallgatott. Az asztalnál ült az anyós, a férje és Tompa néni az új bundában. Az asztalon félig megevett torta és egy üveg pezsgő állt.
— Ó, itt a mi jótevőnk! — visított fel Tompa néni, meglobogtatva a pezsgős poharat. — Gyere, Lidocska, koccintsunk az új bundámra!
Lida lassan letette a táskát az asztalra.
— Itt a százezer forintod, — mondta nyugodt hangon, miközben előhúzta a borítékot. — A pénz Zsucska műtétjére. Bár ahogy a fotót elnézem, a kutya máris csodásan lett.
Tompa néni elvörösödött, majd nevetni próbált.
— Ugyan már, Liduska, ne vedd ilyen komolyan! A bunda régi, csak vicceltem!
— Tényleg? — Lida elővette a telefonját, és kinagyította a képet. — Itt a címke az ujjon: „2024-es kollekció”. Nagyon régi darab, tényleg.
Az anyós hirtelen felpattant.
— Elég! Tisztelet nincs benned az idősebbek iránt? Toma a családod!
— Az enyém? — Lida felnevetett. — Az én családom nem vesz fel hitelt bundákra, miközben én két állásban dolgozom!
A férj végre felemelte a tekintetét.
— Lida, fejezd be. Nevetségessé teszel a család előtt.
— Én teszlek nevetségessé? — a hangja megremegett. — Te elküldted az összes megtakarításunkat anyádnak, a te nénéd kicsalta belőlem a százezret, most pedig itt ünnepeltek az én pénzemen — és én szégyenítelek meg?
Az anyós közelebb lépett.
— Ha nem tudsz viselkedni, majd megtanítunk. Holnaptól az én menüm szerint főzöl, az én beosztásom szerint takarítasz, és minden fizetés közös kasszába megy.
Lida a férjére nézett. Ő hallgatott.
— Ezt hallod? — kérdezte halkan. — Te most mégis kinek az oldalán állsz?
A férfi lesütötte a szemét.
— Anya csak jót akar…
Lida hirtelen érezte, hogy valami benne egyszerűen elszakad.
— Rendben, — mondta halkan. — Akkor itt a válaszom.
Odalépett a szekrényhez, elővette azt a bizonyos kék dossziét a menüvel. Lassan, az anyós szemébe nézve kettétépte.
— Többé nem főzök. Egyáltalán.
— Hogy merészeled! — visította az anyós.
— És te? — fordult Lida a férjéhez. — Válassz. Én, vagy az anyád.
A konyha megfagyott. A férj ökölbe szorította a kezét.
— Ha nem tiszteled a családomat… akkor nincs közünk egymáshoz.
Lida bólintott.
— Értem.
Kiment a konyhából, és összepakolta a bőröndjét. Tíz perc múlva már az ajtóban állt.
— Holnap jövök a maradék holmimért, — mondta anélkül, hogy a férjére nézett volna.
— Lida, várj…
De az ajtó már becsapódott.
Az utcán zuhogott az eső. Lida ment, és nem érezte sem az arcán csapódó cseppeket, sem a hideget. A zsebében megcsörrent a telefon — üzenet a barátnőjétől:
„Hol vagy? Jól vagy?”
Lida megtorpant. Gépelni kezdett:
„Most váltam el. Vagy majdnem. De jól vagyok.”
Még nem tudta, hogy ez még csak a háború kezdete. A férj rokonsága eközben már a csetben vitatta, hogyan kell „visszahozni a rakoncátlan menyecskét a rendbe”.
Az első éjszaka a barátnőjénél álmatlanul telt. Lida a kinyitható kanapén forgolódott, újra és újra visszhangozva a férje mondatát: „Ha nem tiszteled a családomat…” Mintha a házasság egy éve alatt nem próbált volna folyamatosan békét kötni velük.
Reggel a telefonja üzenetekkel robbant fel.
— Lid, láttad, mit művelnek? — a barátnő a kezébe nyomta a saját telefonját.
A családi csoportban — ahonnan Lidát már eltávolították — új fotó virított. Az anyós ült a konyhaasztaluknál, előtte az a bizonyos kék mappa, összeragasztva ragasztószalaggal. A felirat:
„Senki nem fogja megtörni a családunkat. Lida, ha vissza akarsz jönni — kérj bocsánatot mindenkitől, és tartsd be a szabályokat.”
A rokonok kommentjei:
„Nélkülözni fog, ha nincs Szergej!”
„Térden állva kérjen bocsánatot!”
— Tényleg vissza akarsz menni? — kérdezte a barátnő.
Lida némán megnyitotta a banki alkalmazást. A közös számlán, ahol tegnap még 180 ezer volt, most mindössze 3400 rubel maradt.
— Mindet elutalta… — suttogta.
Ekkor megcsörrent a munkahelyi telefonja.
— Lida Mihajlovna, kérem, jöjjön be hozzám, — mondta száraz hangon a főnök.
A főnök irodája jéghideg csenddel fogadta.
— Tudja, miért hívtam be?
— Nem…
— A napokban járt nálam az anyósa. Panaszt tett önre.
Egy papírlapot nyújtott át neki.
„Kérem, vizsgálják meg a menyem, Lida alkalmasságát. Munkaidőben magánügyekkel foglalkozik, gyakran eltűnik. Lehetséges lopás.”
Lida úgy érezte, ujjai jéghideggé válnak.
— Én… én soha…
— Tudom, — a főnök sóhajtott. — De most vizsgálatot kell indítanom. És ha csak egyetlen hiba is előkerül…
Hazafelé a metrón Lida új üzenetet kapott a férjétől:
„Anya csak aggódik érted. Gyere vissza — mindent megoldunk.”
Legszívesebben földhöz vágta volna a telefont, de ekkor újabb üzenet érkezett — Tompa nénitől:
„Lida, nálunk felejtettél egy csomagot a holmijaiddal. Gyere holnap 18:00-ra, megbeszéljük.”
A barátnő, miután elolvasta az üzeneteket, megragadta Lida kezét:
— Nem mész oda egyedül. Csapda.
Lida kinézett az ablakon. Kint sötétedett.
— Tudom. De ezt be kell fejeznem.
Még nem sejtette, hogy az anyós már megszervezte a másnapi „komoly beszélgetést” a körzeti rendőr bácsival. „Hogy a rakoncátlan menyecske tudja, hol a helye.”
Másnap Lida pontosan hatkor érkezett Tompa nénihez. A barátnő a ház előtt ült a kocsiban, bekapcsolt diktafonnal a telefonján.
Mielőtt megnyomta volna a csengőt, Lida mély levegőt vett. A kabátja zsebében ott lapult a saját diktafonja is — a barátnő ragaszkodott hozzá.
Az ajtót Tompa néni nyitotta ki, ugyanabban a nercbundában.
— Á, megjöttél! — húzta el a száját. — Gyere, sok rokon összegyűlt.
A nappaliban az anyós és a férj mellett két idegen ült: egy rendőr-egyenruhás férfi és egy kemény tekintetű idős asszony.
— Lida, — a férj felállt, — ő itt Kolja bácsi, a körzeti rendőr. És Zina néni, a pszichológus.
— Pszichológus? — Lida lassan levette a kabátját.
— Igen, — az anyós felemelte az állát. — Hogy végre megtanuld, hogyan kell viselkedni egy családban.
Lida leült velük szemben a fotelbe. Érezte, hogy remeg a térde, de az arca nyugodt maradt.
— Hol vannak a holmiaim?
— Ne kapkodj, — Tompa néni mellé ült. — Előbb beszélgetünk.
A körzeti rendőr elővette a jegyzetfüzetét.
— Szóval, panasz érkezett ön ellen. Családból való szökés, rokonok megsértése…
— Milyen sértegetés? — Lida ökölbe szorította a kezét.
— Íme! — az anyós előhúzta a telefonját. — Nézzék, miket írt nekem!
A képernyőn ez állt:
„Nem fogok többé az ön menüje szerint főzni.”
— Ez lenne a sértegetés? — Lida felnevetett.
— Kigúnyolod az idősebbeket! — visított Tompa néni.
A pszichológus előrehajolt:
— Fiatal hölgy, önnek komoly problémái vannak az autoritások elfogadásával. Szakmai segítségre van szüksége.
Lida lassan felállt.
— Rendben. Beszéljünk az autoritásokról.
Lida elővette a telefonját, megnyitotta a bundáról készült képet, amin jól látszott a címke.
— Itt van Tompa néni, aki százezer forintot kért tőlem „a kutya műtétjére”.
— Hazugság! — ugrott fel Tompa néni.
— Csendet. — Lida megmutatta a következő fotót: az átutalásról készült képernyőmentést. — És itt a pénzátutalás igazolása. Ugyanazon a napon, amikor felkerült a bunda fotója.
Az anyós elsápadt.
— És most menjünk tovább. — Lida megnyitotta a bankszámlakivonatot. — Itt vannak a férjem utalásai az anyjának az elmúlt egy évben. Összesen 387 ezer. A közös pénzünkből.
A férj lehajtotta a fejét.
— És végül… — Lida hangja megremegett — itt a főnököm beadványa a rágalmazásról.
A körzeti rendőr kényelmetlenül fészkelődött.
— Ööö… ez családi ügy…
— Nem. — Lida felállt. — Ez bűncselekmény. Csalás, rágalmazás és zsarolás.
A csend vastag takaróként borult a szobára.
Elsőként az anyós tért magához:
— Te… te ezt úgysem tudod bizonyítani!
— Már bizonyítottam. — Lida a kabátzsebére mutatott. — Minden fel van véve.
A férje felé fordult:
— Holnap beadom a válókeresetet. És ha a „szerető családotokból” bárki még egyszer megpróbál ártani nekem, minden hangfelvétel megy az ügyészségre.
Az ajtóban még visszanézett:
— A holmiaimat kidobhatjátok. Semmit nem kérek tőletek.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, belülről felhördült az anyós:
— Hogy merészeli!!!
De Lida már nem hallotta. A kocsi felé indult, és hónapok óta először érezte: könnyebb lett a levegő.
Megrezdült a telefon a zsebében. Barátnője írt:
„Ügyes vagy. Megyünk pezsgőt venni?”
Lida elmosolyodott és visszaírta:
„Nem. Ügyvédhez megyünk.”
Még nem tudta, hogy a legérdekesebb rész csak most kezdődik. Mert abban a pillanatban, amikor beszállt az autóba, a férje pánikban valakinek azt suttogta a telefonba:
— Anya, mit csináljunk? Ha bíróságra megy, mindenki megtudja a második hiteledet… és apa második családját…
Három héttel később Lida a bíróság épülete előtt állt, megigazította új kabátja gallérját. Mellette az ügyvéd — egykori évfolyamtársa barátnője — elszánt tekintettel lapozta a dossziét.
— Készen állsz? — kérdezte az ügyvéd.
— Már régóta készen. — Lida mély levegőt vett.
A tárgyalóterem feszült csendje fogadta őket. A másik oldalon ült a férje, az anyósa és az ügyvédjük — egy idős, fáradt tekintetű férfi.
A bíró megkezdte az ülést.
— A házasság felbontása Lídija Mihajlovna Krylova és Szergej Vlagyimirovics Krylov között.
A férj idegesen dobolt az ujjaival. Az anyós gyűlölettel tele nézett Lidára.
Amikor a bíró felkérte a feleket, hogy ismertessék a válási feltételeiket, Lida ügyvédje felállt.
— Ügyfelem a közös vagyon egyenlő arányú megosztását kéri. Emellett ragaszkodunk háromszázezer rubel összegű nem vagyoni kártérítéshez.
A tárgyalóterem felrobbant a felháborodott kiáltásoktól.
— Miféle pénz még?! — ugrott fel az anyós. — Ez ő tartozik nekünk!
— Olga Sztyepanovna, — szólt rá szigorúan a bíró. — Kérem, tartsa be a rendet.
Lida ügyvédje folytatta:
— Rendelkezünk bizonyítékokkal az alperes családjának rendszeres pénzköveteléseiről. Továbbá a rágalmazás és pszichológiai nyomásgyakorlás tényeiről.
Az asztalra tette a dossziét a kinyomtatott üzenetekkel, bankszámlakivonatokkal és hangfelvételek leirataival.
A férj elsápadt.
— Lida… Meg tudnánk ezt beszélni normálisan…
— Késő, — felelte halkan.
A bíró átlapozta a dokumentumokat.
— Az alperes kíván valamit hozzáfűzni?
Az ügyvédjük nehéz sóhajjal állt fel:
— Készek vagyunk peren kívüli egyezségre.
Egy órával később minden lezárult. A lakás közös tulajdonban maradt az eladásig, a férjé lett az autó, viszont a bankszámlákon lévő pénz felét visszautalták Lidának.
A tárgyalóteremből kifelé menet a férje utolérte.
— Lida… Én…
Lida megfordult. Hosszú idő után először nézett rá igazán — arra az emberre, akihez egykor annyi reménnyel ment hozzá.
— Tudod, mi a legfájóbb? — kérdezte. — Talán még főztem is volna a te anyád menüje szerint. Ha egyszer is mellém álltál volna.
A férfi lehajtotta a fejét.
— Ő az anyám…
— Igen. És most már ez a te problémád.
Lida megfordult és elindult kifelé. A bejáratnál már várta a barátnője egy üveg pezsgővel.
— Na, szabad nő vagy?
Lida felnevetett, és váratlanul érezte, hogy könnyek folynak az arcán.
— Tudod, mit akarok legelőször csinálni?
— Mit?
— Enni egy pizzát. Azt, amelyiken ananász van. Amit ő utált.
A barátnő átkarolta.
— Induljunk.
Amikor az autó elindult, Lida elővette a telefonját. A családi csoportban — ahonnan végül mégsem vették ki — új üzenet virított az anyóstól:
„Fiam, ne aggódj. Találunk neked új feleséget. Engedelmeset.”
Lida elmosolyodott, és begépelte az utolsó üzenetét, mielőtt letiltotta volna a csoportot:
„Köszönöm a listát. Most az ügyvédemnek adom tovább.”
Bezárta az alkalmazást, lehúzta az ablakot, és mélyen beszívta a levegőt. Egy új élet állt előtte.
Közben az exférje autójában megcsörrent a telefon.
— Halló, anya?
— Fiam, azonnal gyere haza! — sikította az anyós a vonalban. — Az a gazember apád beadta a válópert! Kiderült, hogy neki…
De Lida ezt már soha nem hallja meg. Az ő története ezzel a családdal véget ért.
Bár… valahol talán már nőtt egy új menyecske, akinek majd odaadják azt a bizonyos kék dossziét.
