Anna Petrovna ismét a hajdinát válogatta, szorgalmasan keresve a fekete szemeket, mintha egész élete a tökéletes tisztaságú kásán múlna. Ismertem ezt a rituálét kívülről — így nyugtatta az idegeit, mielőtt újabb nevelő beszélgetésbe fogott volna velem.
— Lena, eltelt öt év — kezdte, fel sem pillantva a tálból. — Öt év! És semmi eredmény.
Folytattam a mosogatást, igyekezve nem reagálni a hangjából jól ismert árnyalatokra. De belül minden összeszorult.
— A barátnőm, Gálja azt mondja, az ő menye már két gyereket szült. Pedig csak két éve ment férjhez.
— Anna Petrovna, mi próbálkozunk… — mondtam halkan.
— Próbálkoztok! — fújta megvetően. — Talán nem a próbálkozással van a baj? Talán orvoshoz kéne menned? Nézesd meg magad, mi nincs rendben!
Megfordultam, éreztem, ahogy az arcom lángba borul.
— Már voltam orvosnál. Azt mondta, minden rendben. Csak azt javasolta, hogy Dima is jöjjön el velem…
— Dima? Mi baj lehetne vele? — háborodott fel Anna Petrovna, végre rám emelve a tekintetét. — Ő egészséges férfi. Nála minden rendben van. Veled van a gond!
Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett Dima. Fáradtan, gyűrötten, cigarettaszagúan. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban maradt bent a munkahelyén, és egyre ritkábban nézett a szemembe.
— Szia — morogta, miközben a hűtő felé indult.
— Fiam, épp Lenával beszélgettünk — kapcsolódott be az anyja. — A gyerekekről.
Dima megtorpant, kezében egy sörösüveggel.
— Anya, kérlek, ne…
— Dehogy ne! Beszélni kell erről! Még fiatal vagy, csak harminc éves. Előtted az élet. És mi van most? Egy meddő feleséggel élsz, miközben telnek az évek!
— Anna Petrovna! — kiáltottam fel.
— Mi van, „Anna Petrovna”? Csak az igazat mondom! Menj orvoshoz, kezeld magad. Szégyen, hogy egy egészséges férfit gyermektelenül hagysz!
Dima kinyitotta a sört, és nagyot kortyolt. Az arcán nem láttam sem felháborodást az anyja szavai miatt, sem együttérzést felém. Csak fáradtságot és… egyetértést?
— Dim, mondj valamit… — kérleltem.
Megvonta a vállát.
— Mit mondhatnék? Tény, ami tény.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint anyóshoz szokott gúnyolódásai. Kiszaladtam a konyhából, bevágva magam mögött az ajtót.
A kis szobánkban az ágyra zuhantam, és hagytam, hogy a könnyek elárasszanak. Öt évvel ezelőtt még boldog menyasszony voltam, nagy családról és gyerekekről álmodoztam. Akkoriban Dima is gyereket akart — azt mondta, ő lesz a világ legjobb apja.
De teltek az évek, és gyerek nem jött. Minél tovább vártunk, annál hidegebbé vált a kapcsolatunk. Dima egyre tovább maradt a munkában, hétvégén pedig a barátokkal lógott. És én egyre gyakrabban vettem észre, hogy elfordítja a tekintetét, amikor kettesben maradunk.
Néha idegen parfüm illatát éreztem rajta. Amikor rákérdeztem, csak legyintett: „Csak képzelődsz.” De nem voltam vak.
— Dim, talán mégis el kéne mennünk orvoshoz? — kérdeztem egy este, miközben a telefonját bámulta.
— Minek? — válaszolta fel sem nézve.
— Hogy megértsük, mi lehet a baj. Az orvos mondta, hogy a férfiaknál is lehet meddőség…
— Lena, ne beszélj butaságokat. Velem minden rendben.
— Honnan tudod?
Végül felnézett a képernyőről, ingerülten.
— Csak tudom. És anyámnak igaza van — neked kell kezeltetned magad.
Ezután a beszélgetés után még távolságtartóbb lett. Anyósom pedig, miután érezte fia támogatását, csak fokozta a nyomást.
— Az én Dimám aranyember — mondta hangosan a barátnőjének telefonon, úgy, hogy én is halljam. — De a felesége egy semmirekellő. A ház rendetlen, a férje éhes, gyereke meg nincs… Miféle asszony az ilyen?
Igyekeztem nem figyelni, de minden szó úgy vágott, mint a kés. Dima pedig hallgatott, mintha semmit sem hallana.
Áprilisban egy este későn jött haza. Már ágyban voltam, de nem tudtam elaludni. Amikor meghallottam a lépteit, úgy tettem, mintha aludnék.
Sokáig motoszkált a fürdőben, aztán csendben mellém feküdt. Hirtelen megszólalt:
— Len, nem alszol?
Nem válaszoltam.
— Tudom, hogy ébren vagy. Beszélnünk kell.”
Megfordultam felé. Félhomályban az arca idegennek tűnt.
– Miről?
– Rólunk. Arról, ami köztünk történik.
A szívem vadul vert. Tényleg eljött a pillanat? Talán végre készen áll megbeszélni a problémáinkat? Elismerni, hogy eltávolodott? Hogy valamit változtatni kellene?
– Lena, én úgy gondolom… – hallgatott egy pillanatra. – Úgy gondolom, el kell válnunk.
Megfordult a világ. Felültem az ágyban, éreztem, ahogy a vér zúg a fülemben.
– Mit mondtál?
– Beadtam a válókeresetet. Egy hónap, és mindennek vége.
– Dima… miért? Hiszen még helyrehozhatjuk…
– Mit? – hangjában csak fáradtság csengett. – Lena, egyszerűen nem illünk össze. És a gyerekek… Nekem kellenek gyerekek. Örökösök. Veled ez nem fog menni.
– De hát nem is vizsgáltattuk ki magunkat rendesen! Lehet, hogy nem is bennem van a hiba…
– Benned van, – mondta keményen. – Anyámnak igaza van. Nálam minden rendben.
Ránéztem arra az emberre, akivel öt évet leéltem, és nem ismertem rá. Hol van az a Dima, aki örök szerelmet esküdött? Aki azt mondta, mindent együtt fogunk legyőzni?
– Anyósom tanácsára elhagyott a férjem, – suttogtam, és ezek a szavak úgy csengtek, mint egy ítélet.
Dima a fal felé fordult.
– Senki sem hagy el senkit. Csak a házasságunk kifulladt.
Az éjszaka hátralévő részében nem tudtam lehunyni a szemem. Reggel, amikor Dima elment dolgozni, és az anyósa a rendelőbe indult, megcsörrent a telefon.
– Lenocska, kislányom – hallottam anyám izgatott hangját. – Van egy hírem.
– Mama, most nem alkalmas. Dimával…
– Lena, hallgass meg. Meghalt Vera néni.
Vera néni… anyám nővére, aki évekkel ezelőtt Moszkvába költözött, és akivel alig tartottuk a kapcsolatot. Csak nagy családi ünnepeken láttuk egymást, s akkor sem mindig.
– Őszinte részvétem, mama. De most nem tudok…
– Lena! Mindenét rád hagyta!
Nem értettem.
– Hogy mondod?
– Gyereke nem volt, emlékszel? Készített végrendeletet. A moszkvai lakás, a bankszámlák… Lena, több mint öt millió rubelről van szó!
Kiejtettem a kezemből a telefont. Öt millió? Egy lakás Moszkvában? Ez valami tévedés lehet.
De anya komoly volt. Kiderült, hogy Vera néni egész életében egy nagy cégnél dolgozott, okosan fektetett be, takarékoskodott. És valóban, nem voltak gyerekei – vagy nem sikerült, vagy nem akarta. Így aztán minden vagyonát rám, az egyetlen unokahúgára hagyta.
A következő hetek ködösen teltek. Ügyvédek, közjegyzők, bankok között rohangáltam, intéztem az öröklést, papírokat, szerződéseket. Közben Dima már szinte egyáltalán nem aludt otthon, az anyósa pedig látványosan kerülte a társaságomat.
– Szép kis dolgod van – vetette oda egy reggel, miközben pakoltam. – Biztos valami ócskaságot örököltél, most már nem kell férfi, ugye?
Nem magyaráztam, hogy a pénznek semmi köze ehhez. Hogy odaadnám az összes milliót egyetlen meleg pillantásáért, a férjem támogatásáért, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
A válás hivatalosan, hidegen zajlott. Dima komoran jött a házasságkötő hivatalba, nem is próbált beszélni. Aláírtuk – és vége volt. Öt év közös élet egyetlen bejegyzéssé vált egy könyvben.
Nyáron Moszkvába költöztem. A nagynéni lakása tágas, kétszobás otthon volt egy jó környéken. Kissé régimódi, de meghitt. Levendulaillat és régi könyvek illata lengte be.
Az első napokban csak rendet raktam, átnéztem a holmiját. Lassan éreztem, hogy újra levegőt kapok. Senki sem szidott a gyermektelenség miatt. Senki sem mondta, hogy rossz feleség vagyok. Senki sem hasonlított más nőkhöz.
Aztán megszületett bennem egy gondolat, amit már évek óta dédelgettem, de sosem mertem megvalósítani: egy virágbolt. Mindig is szerettem a virágokat, értettem hozzájuk. A régi életemben ez csak szép álom volt. Most viszont valóssá válhatott.
Egy apró üzlethelyiséget gyorsan találtam a földszinten. A bérleti díj elérhető volt, a helyszín pedig kedvező – közel a metróhoz, lakóházak és egy kisebb irodaház mellett.
A boltot „Levendula”-nak neveztem el, a nagynéném kedvenc illata után. Teljes szívvel vetettem bele magam a munkába: beszállítókat kerestem, megtanultam, mely virágokat keresik leginkább, hogyan kell ízléses csokrokat kötni.
Már az első héten jöttek a vevők. Egy fiatal lány rózsát vett az édesanyjának. Egy idős férfi krizantémot a felesége ünnepére. Egy irodai dolgozó kosarat rendelt a kolléganő születésnapjára.
Minden vásárlás megmelengette a lelkemet. Hasznosnak, fontosnak éreztem magam. És ami a legfontosabb – szabadnak. Senki sem irányított, nem bírálta minden lépésemet, nem követelt elszámolást.
Ősszel a bolt virágzott. Megjelentek az állandó vevők, rendeltek esküvőkre, céges rendezvényekre. Fel is vettem egy segítőt, Mását, egy fiatal lányt, aki éppoly jól értett a virágokhoz, mint én.
És aztán, egy esős novemberi estén, megszólalt a telefon. Ismeretlen szám, de a hangot azonnal felismertem.
– Lena, én vagyok. Dima.
A szívemben régi fájdalom hasított, de meglepett, milyen gyorsan tovaszállt.
– Szia.
– Hogy vagy? Hogy megy a sorod?
– Jól. Mit akarsz?
– Itt vagyok a fővárosban. Meglátogathatlak? Beszélni szeretnék. Van egy ajánlatom.
Majdnem felnevettem. Ajánlat! Fél év hallgatás után.
– Találkozzunk egy kávézóban. Holnap este hétkor. Ismered a „Csokoládé”-t a Tverszkaján?
Pontban hétkor érkezett. Megváltozott – megfáradt, megnyúlt az arca. Az öltöny sem állt rajta olyan hibátlanul, mint régen. A szemében pedig megjelent valami új – bizonytalanság.
– Ragyogóan nézel ki – mondta, amikor leültünk az asztalhoz.
Igaza volt. Lefogytam, elkezdtem odafigyelni magamra, vettem új ruhákat. Először hosszú évek óta ismét vonzónak éreztem magam.
– Köszönöm. Azt mondtad, beszélni akarsz.
Dima feszengve kért egy kávét.
– Lena, tudom, hogy igazságtalan voltam veled…
– Tudod?
– Igen. És helyre akarom hozni mindent. Próbáljuk meg újra. Házasodjunk össze ismét.
Kortyoltam a teámból, miközben az arcát figyeltem. Régen ez a mondat boldogságtól megdobogtatta volna a szívemet. Most azonban csak fáradtságot éreztem.
– Miért?
– Hogyhogy miért? Hiszen szerettük egymást. Újra megszerethetjük egymást.
– Dima, nekem ez már lezárt fejezet.
Áthajolt az asztalon, és megfogta a kezem.
– Lena, kivizsgáltattam magam. Igazad volt. A probléma nálam van. Férfi-egészségügyi gond… kezelhető, de hosszú folyamat.
Hát ez az. Erről beszéltem neki egy évvel ezelőtt. Ez menthette volna meg a házasságunkat, ha akkor hajlandó lett volna meghallgatni.
– És most?
– Most tudom az igazságot. És szeretném, ha újra megpróbálnánk. Kezeltek, és lesznek gyerekeink.
Kihúztam a kezem az övéből.
– Dima, most már más életem van. Boldog vagyok.
– Ugyan már! – hangjában felvillant a régi, ismerős ingerültség. – Miféle boldogság ez? Virágokat árulni?
– Ennek semmi köze hozzád.
– Lena, ne makacskodj. Tudom, hogy örököltél. Azt hiszed, most már nincs szükséged férfira? A pénz nem minden.
Na tessék. Most már világos volt, miért jött. Nem a szerelem hozta, nem a bűntudat. Azért, mert megtudta, hogy vagyonhoz jutottam.
– Tehát te is csak akkor bukkantál fel újra, amikor megtudtad, hogy pénzem és üzletem van – mondtam nyugodtan.
Dima elvörösödött.
– Ugyan már, mi köze ennek a pénzhez? Szeretlek!
– Persze. Fél évig hallgattál, aztán amint meghallottad a milliókról, hirtelen fellángolt a szerelem.
– Ne beszélj ostobaságokat! – felemelte a hangját. – Anyámnak igaza volt. Önző, üres nő vagy. Kaptál egy kis pénzt, és máris fennhordod az orrod.
Felálltam az asztaltól.
– Mondd meg anyádnak, hogy most már nyugodtan kereshet a fiának egy jobb feleséget. Biztos talál majd nálam különbet.
– Lena!
De én már mentem kifelé, vissza se nézve.
Odakint mélyet lélegeztem a hideg levegőből, és olyan megkönnyebbülést éreztem, mintha egy hatalmas súlyt dobtam volna le, amit évekig cipeltem.
A boltban már vártak rám a holnapi esküvőre készülő csokrok. Bekapcsoltam a zenét, és munkához láttam. Fehér rózsák, lisianthus, zöld levelek… Minden csokor apró műalkotássá formálódott a kezemben.
– Még nyitva vannak? – hallottam egy férfihangot.
Az ajtóban egy magas, negyvenes éveiben járó férfi állt, elegáns kabátban. Az emeleten bérelt irodát – valamilyen internetes vállalkozása volt.
– Még nem zártunk be. Miben segíthetek?
– Rózsát szeretnék. Pirosat. Egy… egy lánynak.
Elmosolyodtam.
– Hány szálat?
– Hát, általában mennyit szoktak adni?
– Attól függ. Egyet – ha csak úgy, ok nélkül. Hármat – ha bocsánatot kér. Ötöt – ha szerelmet vall.
Elgondolkodott.
– Akkor legyen öt.
Amíg a csokrot csomagoltam, a kirakatot nézegette.
– Szép boltja van. Olyan meghitt.
– Köszönöm.
– Egyébként András vagyok. Szomszédok vagyunk, és mégsem ismerkedtünk meg eddig.
– Lena.
– Lena, nem bánja, ha néha beugrom egy kávéra? Fent elromlott a kávéfőzőm, és a közelben nincs normális kávé.
Közelebbről ránéztem. Szimpatikus arca volt, kedves szeme, nyílt mosolya.
– Jöjjön csak. Jó kávém van.
András ezután minden reggel bejött. Eleinte csak kávéért, aztán már beszélgettünk is. Ő a vállalkozásáról mesélt – online marketinggel foglalkozott –, én pedig a virágokról, a vásárlókról.
Lassan a beszélgetéseink egyre hosszabbak lettek, a témáink pedig egyre sokrétűbbek. Kiderült, hogy mindketten szeretjük a klasszikus irodalmat, a régi filmeket és az utazást. Hasonló volt a humorunk és az élethez való hozzáállásunk.
Decemberben meghívott a színházba.
– Ez nem randevú – tette hozzá gyorsan. – Csak van egy fölösleges jegyem az Anna Kareniná-ra.
– Persze – mosolyogtam. – Csak színház.
De az előadás után elmentünk egy kávézóba, majd a havas Moszkvában sétáltunk késő éjszakáig. És rájöttem, mennyire régen éreztem magam ilyen könnyűnek, ilyen boldognak.
A tél folyamán egyre gyakrabban találkoztunk. Jártunk múzeumba, moziba, sétáltunk. András különleges embernek bizonyult – figyelmes, tapintatos, remek humorral. Nem kérdezősködött a múltamról, nem nyomásként viselkedett, nem követelt semmit.
Februárban, amikor nálam teáztunk, egyszer csak megszólalt:
– Lena, beléd szerettem.
A szívem hevesen vert – de ezúttal nem a félelemtől, hanem az örömtől.
– Én is – suttogtam.
Átölelt, és akkor azt éreztem, amit évek óta nem: tökéletes biztonságot, nyugalmat, és azt, hogy szükség van rám – és szeretnek.
Márciusban rájöttem, hogy terhes vagyok. A teszten két csík jelent meg, én pedig a fürdőszobában ültem, és nem akartam hinni a szememnek. Terhes vagyok. Végre terhes.
András úgy reagált, ahogy mindig is reméltem, hogy egyszer reagál majd valaki. Felemelte, megpörgetett, nevetett és sírt egyszerre.
– Leszel a feleségem? – kérdezte, miközben visszatett a földre.
– Van egyáltalán választásom? – nevettem fel.
– Nincs. Egyáltalán nincs választásod.
Májusban házasodtunk össze, egy kis városházi teremben. Nem volt pompa, sem vendégsereg – csak mi ketten, anyám és András szülei. Egyszerűen, mégis boldogan.
Most, amikor a tükörbe nézek, azon gondolkodom, milyen furcsán alakul az élet. Egy évvel ezelőtt boldogtalan feleség voltam, akit meddőnek tartottak. Ma sikeres üzletasszony vagyok, szeretett feleség és leendő anya.
Dima soha nem tudta meg, hogy teherbe estem. De néha elképzelem, mit mondanék neki most:
„Az anyósom tanácsára a férjem elhagyott. De ők nem tudták, hogy nekem egész vagyonom van – és most mindent elveszítettek.”
Nemcsak a pénzt – engem is elveszítettek. Én viszont végre megtaláltam önmagamat.
