Vona, máris arra számított, hogy hallani fogja: Vadim már szabad, a „rémisztő beszélgetés” letudva, és most pezsgő meg az új élet kezdetének ünneplése vár rájuk.
– Halló, Vadim! Na és? Elmondtad? – még én is hallottam a hangját, pedig Vadim nem is kapcsolta be a kihangosítót. A folyosón állt, a fal és a saját bőröndje közé szorulva, és a háta katasztrofálisan görbnek tűnt.
– Igen, Anzsela, elmondtam… – mormolta, oldalra pillantva a konyha felé, ahol Nyina Szergejevnával együtt továbbra is úgy álltunk, mint Nemezis két szobra.
– Na és hogy? Nagyon kiabált? Sírt? Vadim, ugye tartottad magad? Emlékszel, mit ígértél nekem?
Vadim egy nehéz sóhajt hallatott, letörölte a izzadságot a homlokáról, majd suttogásra fogva a hangját így szólt:
– Anzsela, itt felmerült egy… körülmény. Érted, Galina azt mondta, elválunk, ez jó, de… nem hagyja magánál anyát.
A vonal másik végén csend lett. Még a serpenyőmben lévő olaj is abbahagyta a sercegést, mintha csak ezt a pillanatot lesné.
– Melyik anyát? – kérdezett vissza végül Anzsela, és a hangjában felhangzottak az első hideg tónusok.
– Az enyémet. Nyina Szergejevnát. Galja azt mondja, hogy mivel család már nincs, az anyám ápolása rám hárul. Na, ránk.
– Vadim, te viccelsz? – szökött egy oktávval magasabbra Anzsela hangja. – Milyen anya? Megbeszéltük ezt! Azt mondtad, a feleséged egy szent nő, hogy ő ápolja, hogy ez az ő keresztje, vagy mit összehordtál ott? Egygarzonos lakást bérelünk, Vadim! Egy-gar-zo-nosat! Az ötödik emeleten! Hova tesszük a bénult édesanyádat?
– Nem bénult – próbált meg ellenkezni Vadim, dadogva. – Ő… ő már jár. Járókerettel. Így most jött be egyedül a konyhába…
– Nem érdekel, akár táncol is! – kiabált Anzsela annyira, hogy Vadim akaratlanul is eltávolította a telefont a fülétől. – Én nem fizettem be egy idős nő ápolására! Dolgozom, Vadim! Manikűröm van, jógám van, terveim vannak az élettel! Azt mondtad, szabad vagy, hogy lesz románcunk! Milyen románc járókerettel meg gyógyszerszaggal egy garzonlakásban?
Vadim úgy állt, mint a fal feje. Tökéletes terve kártyavárként omlott össze. Nyilván nem számított arra, hogy Anzsela, a gyönyörű, könnyed, levegős Anzsela ennyire gyorsan fúriává változik, amint a valós problémák szóbakerülnek.
– Anzsela, hallgass meg – kezdte könyörgő hangon. – Ez csak átmeneti. Kitalálunk valamit. Talán találunk egy ápolónőt…
– Milyen pénzből, Vadim? – vágott közbe a nő. – Azt mondtad, a lakást és az autót Galjának hagyod. Miből fogunk ápolónőt fogadni, lakást bérelni meg élni? Az osztályvezető-helyettesi fizetésedből? Drágám, te nem vagy oligarcha!
Vadim hallgatott. A kötelezettségek és problémák nélküli boldog életről szőtt álma a szeme láttára olvadt el.
– Tudod mit, Vadim – mondta Anzsela már nyugodtabban, de ez a nyugalom ijesztőbb volt a kiabálásnál. – Előbb intézd el a családi ügyeidet. Válj el, rendezd az anyámmal, a lakással, a gyerektartással kapcsolatos dolgokat. Aztán ha szabad leszel és tehermentes, – hívj fel. Addig meg… én nem vagyok kész az ilyen fordulatokra. Szia.
A telefonban rövid búgás hallatszott.
Vadim lassan leeresztette a kezét a telefonnal. A folyosón állt, a bőröndjét bámulva, és úgy tűnt, mintha hirtelen tíz évet öregedett volna. Minden pöffeszkedése, minden „őszintesége”, minden új életre való készsége elpárolgott.
Visszafordultam a tűzhelyhez. A szelet húsok már kissé odaégtek az egyik oldalon. Elzártam a gázt, óvatosan átraktam őket egy edénybe, és lefedtem. Aztán letöröltem a kezem a köténybe, és Nyina Szergejevnához fordultam.
Ő továbbra is ott állt, a járókeretre támaszkodva. Az arca sápadt volt, de a szemében valamilyen furcsa, szigorú elégedettség csillant meg. A fiára nézett, aki továbbra is a folyosón ácsorgott, és halkan így szólt:
– Na mi van, Vadim? Elmentél egy másikhoz?
Nem válaszolt. Lassan odasétált a kispadhoz, leült rá, és a fejét a kezébe temette. A „drága dzsekije” most nevetségesen és zsákzsákosan festett rajta.
– Galja… – mormolta anélkül, hogy felemelte volna a fejét.
– Hallgatom, Vadim – válaszoltam, leülve a konyhaasztalhoz.
– Te nem komolyan… anyáról. Ezt nem teheted… így. Hisz szereted őt. Három éve vagytok együtt…
Ránéztem, és nem volt bennem sem düh, sem sérttség. Csak üresség és fáradtság. Végtelen kimerültség, amely három éven át gyülemlett fel, napról napra, éjszakáról éjszakára.
– Vadim – mondtam nyugodtan. – Igazad van. Három évig ápoltam az édesanyádat. Azért tettem, mert kötelességemnek tartottam. Egy feleség kötelességének. Mert szerettelek, és azt akartam, hogy nyugodt hátországod legyen. Feláldoztam a munkámat, az időmet, az egészségemet. Három éve nem láttam a tengert, Vadim. Megkérdezted tőlem akár egyszer is, hogy hogy érzem magam? Hogy nem fáj-e a hátam, amikor felemelem Nyina Szergejevnát? Hogy nem akarok-e egyszerűen kialudni magam?
Hallgatott, az arcát a kezébe temetve.
– Magától értetődőnek vetted. „Galja otthon van, Galja ápolja.” Közben meg Anzselával csevegtél, előkészítetted a „őszinte” beszédet, és a gondtalan életről álmodoztál. Úgy döntöttél, hogy elmész egy másikhoz, rám hagyva ezt az egész terhet. Úgy döntöttél, hogy az én káromra leszel boldog.
– Én… nem gondoltam… – préselte ki magából.
– Pontosan így, Vadim. Nem gondoltad. Csak magadra gondoltál. És most csodálkozol, hogy nem akarom tovább cipelni a te keresztedet. Nem vagyok szent, Vadim. Egy átlagos nő vagyok, aki egyszerűen elfáradt. És ha elmész, viszel magaddal mindent, ami téged illet. Beleértve a kötelezettségeidet is.
– De én nem tudom! – kiáltotta fel a fejét emelve. Kétségbeesés ült a szemében. – Nem értek az ápolásához! Nem tudom, milyen gyógyszert kell adni! Nem tudom cserélni a pelenkát! Dolgozom! Egygarzonos lakásom van!
– Megtanulod, Vadim. Megtanulod. Ugyanúgy, ahogy én is megtanultam. Ugyanúgy, ahogy a fiunk is megtanulta, aki tizenhárom évesen tudja, hogyan kell vérnyomást mérni és injekciót beadni.
Nyina Szergejevnai, aki végig némán állt az ajtónál, hirtelen egy nehéz lépést tett előre. A járókeret megnyikordult a linóleumon. Nehezen lélegezve odament a fiához, és a kezét a vállára tette.
– Vadim – mondta halkan, de határozottan. – A fiam vagy. Ég hoztalak világra, én neveltelek fel. Nem akartam teher lenni Galjának, de így alakult. Többet tett értem, mint bármelyik lány. És életem végéig hálás leszek neki ezért. De te… te úgy döntöttél, hogy elmész. Ez a te választásod. Nem tartóztatlak. De nem maradok itt, ha elhagyod ezt a nőt. Veled megyek. Bárhová is mész. Anzselához, egygarzonos lakásba, kommunális lakásba – mindegy. Az édesanyád vagyok.
Vadim az édesanyjára, majd rám nézett. Az arca a kétségbeesés és a tehetetlenség maszkjává torzult. A tökéletes, aprólékosan kitervelt terve romba dőlt, és most szembe kellett néznie a valósággal, amelyre egyáltalán nem volt felkészülve.
Lassan felállt, a bőröndjéhez lépett, és megfogta a fogantyúját.
– Én… most elmegyek – mondta halkan. – Átgondolnom kell. Mindent át kell gondolnom.
– Rendben, Vadim – válaszoltam. – Gondolkodj. De ne feledd: a hét végéig ki kell üríteni a lakást. Meghirdetem eladásra. A te részedet majd az ügyvéddel megvitatjuk. Nyina Szergejevna sorsát pedig eldöntöd magad.
Nem válaszolt. Egyszerűen kinyitotta az ajtót, és kilépett, húzva maga után a bőröndöt. Az ajtó halkan kattant mögötte.
A lakásban csend lett. Csak a hűtőszekrény búgott, és a konyhában még mindig az odaégett húsok szaga terjengett.
Odasétáltam Nyina Szergejevnához. Fáradtnak tűnt, a kezei reszkettek a járókereten.
– Menjünk, Nyina Szergejevna – mondtam lágyan. – Pihennie kell. Ma maga a hős.
Segítettem bejutni a szobájába, lefektettem, és eligazítottam a takarót. Rám nézett, és a szemében annyi hála és fájdalom tükröződött, hogy végül elakadt a lélegzetem.
– Bocsáss meg, Galja – suttogta. – Bocsáss meg egy ilyen fiúért. Nem így neveltem.
– Aludjon, Nyina Szergejevna – feleltem, megsimogatva a kezét. – Minden rendben lesz.
Kiléptem a szobából, és visszatértem a konyhába. Leültem az asztalhoz, amelyen még mindig ott állt a húsokat tartalmazó edény. Kinéztem az ablakon, amelyen át egy átlagos kedd este éjszakába fordult.
És ekkor elöntött a hullám. Végre megéreztem azt, amit három évvel ezelőtt kellett volna. A testemet megbénító fáradtság hirtelen elszállt. A lelkemben lévő üresség valami újjal kezdett feltöltődni. Ez nem boldogság volt, nem. Ez megkönnyebbülés volt. Hatalmas, végtelen megkönnyebbülés.
Megértettem, hogy szabad vagyok. Szabad vagyok a kötelezettségektől egy olyan ember felé, aki nem tisztelt engem. Szabad vagyok egy idős nő ápolásától, aki a keresztemmé vált. Szabad vagyok egy olyan élettől, amelyben csak „háztartási kényelem” voltam.
Tudtam, hogy válás, lakáseladás, vagyonmegosztás, új munka keresése, költözés vár rám. Nehéz lesz. Ijesztő lesz. De ez az ÉN életem lesz. Az én döntéseim. Az én hibáim. Az én jövőm.
Ránéztem a hússal teli edényre. „Rendben” – mondtam akkor. És valóban ezt értettem rajta. Minden rendben lesz.
Másnap reggel korán felébredtem. A nap besütött az ablakon, és a testemben három év óta először nem éreztem nehézséget ébredéskor. Tudtam, hogy sok dolgom van.
Először felhívtam a fiamat, aki egy kollégiumban élt és az orvosi karon tanult. Elmeséltem neki mindent, ami történt. Némán végighallgatott, majd azt mondta: „Anya, büszke vagyok rád. Mindent jól csináltál. Apa… hát apa az apa. Nagyi ügyében meg… segítek, amiben tudok.” A szavai igazi ajándékok voltak a számomra.
Aztán felhívtam az ügyvédet, és megbeszéltem vele egy találkozót. Azt akartam, hogy a válás a lehető leggyorsabban és fájdalommentesebben zajoljon le. Nem akartam jeleneteket, kölcsönös vádaskodásokat. Egyszerűen le akartam zárni ezt az életfejezetet, és újat kezdeni.
Ezután bementem Nyina Szergejevna szobájába. Már ébren volt, az ágyban ült, és az ablakon átnézett kifelé.
– Jó reggelt, Nyina Szergejevna – mondtam.
– Jó reggelt, Galja – válaszolt anélkül, hogy elfordította volna a fejét.
– Főztem magának kását – mondtam. – Meg csináltam teát.
– Köszönöm, Galja – suttogta.
Segítettem neki enni, majd így szóltam:
– Nyina Szergejevna, beszélnünk kell.
Rám fordult, és a szemembe nézett.
– Tudom, Galja. Vadik tegnap itt járt. Éjszaka.
Meglepődtem. Nem hallottam, hogy megjött volna.
– És? – kérdeztem.
– Részeg volt – mondta. – Sírt. Azt mondta, hogy Anzsela elkergette, hogy nem tudja, mit tegyen, hogy nem akar elveszíteni minket.
Sóhajtottam. Erre számítottam is.
– És mit válaszolt neki?
– Azt mondtam, hogy menjen innen. Hogy először józanodjon ki, aztán jöjjön. Azt mondtam neki, hogy Galja többé nem fog ápolni engem, és hogy ezt a kérdést magának kell megoldania.
Elmosolyodtam. Nyina Szergejevna bámulatos asszony volt. Még a szélütés után is, még minden történtek ellenére is megőrizte a szigorú igazságérzetét.
– Nyina Szergejevna – mondtam. – Maga is érti, hogy nem hagyhatom magára. Beadtam a válókeresetet, és eladjuk a lakást. Találok magának egy jó ápolónőt, vagy találunk egy jó otthont…
Félbeszakított, a kezét az enyémre téve:
– Galja, nem akarok ápolónőt. Nem akarok öregek otthonát. Veled akarok lenni.
Zavarba jöttem. Erre nem számítottam.
– De… Nyina Szergejevna… – kezdtem dadogva. – Maga is látta, Vadim elmegy… Én nem tudom… Én már nem vagyok Vadim felesége.
– Galja – mondta halkan. – Nekem több vagy, mint meny. Olyan vagy, mint egy lányom. Szeretlek. És nem akarom, hogy elváljunk. Tudom, hogy nehéz neked. Tudom, hogy teher vagyok. De ígérem, mindent megteszek, hogy könnyebb legyen. Gyakorolni fogok, jobban fogok tanulni járni, mindent megteszek…
Elállt a lélegzetem. Nem számítottam rá, hogy Nyina Szergejevna ezt mondja. Mindig szigorú, hideg nőnek tartottam, aki csak azért tűr el, mert ápolom. De most egy másik oldaláról is megláttam.
– Nem tudom… – suttogtam.
– Gondolkodj el rajta, Galja – mondta. – Ne siess. Kitalálunk valamit. Eladhatjuk ezt a lakást, vehetünk két kisebbet. Vagy egy nagyobbat, de egy másik városban… Találhatunk egy ápolónőt, aki segít nekünk… Tudunk…
Sorolni kezdte a lehetőségeket, és megértettem, hogy már mindent átgondolt. Nem akart elszakadni tőlem. Velem akart maradni.
Kiléptem a szobából, és kimentem az erkélyre. Kinéztem az utcára, ahol nyüzsgött az élet. Emberek mentek dolgozni, gyerekek iskolába, autók gurultak… Minden olyan volt, mint rég. De számomra minden megváltozott.
Tudtam, hogy választanom kell. Választás a szabadság és a kötelezettségek között. Választás a saját magunkért való élés és másokért való élés között.
Eszembe jutott ez a három év. Eszembe jutott a fáradtság, a fájdalom, az üresség. De eszembe jutottak a boldog pillanatok is, amikor Nyina Szergejevna megtenné az első lépéseket, amikor együtt nevettünk valami viccen, amikor csak ültünk és hallgattunk…
Megértettem, hogy Nyina Szergejevna az életem részévé vált. Nem moshatom csak úgy tisztára a kezem, és dobhatom el. Nem volt bűnös abban, hogy a fia önzőnek bizonyult. Ugyanúgy áldozat volt, mint én.
Visszatértem Nyina Szergejevna szobájába. Rám nézett, és a szemében annyi remény és félelem csillogott, hogy végül elakadt a lélegzetem.
– Rendben, Nyina Szergejevna – mondtam. – Kitalálunk valamit. Nem válunk el. Együtt maradunk.
Elmosolyodott, és könnyek gördültek le a arcán. Nyújtotta felém a kezét, én pedig szorosan megszorítottam.
– Köszönöm, Galja – suttogta.
Sokáig ültünk így, egymás kezét fogva és az ablakon átbámulva. Tudtuk, hogy sok nehézség vár ránk, de azt is tudtuk, hogy együtt leszünk. És ez volt a legfontosabb.
A hét végén kiürítettem a lakást. Nyina Szergejevna és én egy másik városba költöztünk, egy kisebb, de otthonosabb lakásba. Találtam egy új munkát, ami lehetővé tette, hogy távmunkában dolgozzak és ápoljam Nyina Szergejevnát. Találtunk egy ápolónőt is, aki napi néhány órát segített nekünk.
Vadim soha többé nem tért vissza. Elvált tőlem, de nem vállalta az édesanyja ápolását. Gyerektartást fizetett, de nagyon ritkán látogatott. Nem találta meg a boldogságát Anzselával sem, és most egyedül élt, ittas állapotban panaszkodva a sorsára.
Nyina Szergejevnával boldogan éltünk. Sokat beszélgettünk, sokat olvastunk, nagyokat sétáltunk a parkban. Még a tengerhez is elutaztunk párszor. Nyina Szergejevna megtanult jobban járni, így most már kézen fogva tudtunk együtt sétálni.
Végre megtaláltam a boldogságomat. Azt a boldogságot, hogy szabad vagyok, de közben valaki számára nélkülözhetetlen is. Azt a boldogságot, hogy a saját életemet élem, de megosztom valakivel. Azt a boldogságot, hogy egyszerűen önmagam lehetek.
„Rendben” – mondtam akkor. És valóban ezt értettem rajta. Minden rendben lesz. És tudom, hogy így is lesz. Mert most már pontosan tudom, hogy a boldogság nem abban rejlik, hogy elmenekülünk a problémák elől, hanem abban, hogy együtt oldjuk meg azokat azokkal, akiket szeretünk.
