Még csak tizenhat éves volt, de már megtanulta, milyen az, amikor az ember fényűzésben él, mégis ürességet érez, amelyet nem lehet betölteni sem palotákkal, sem pénzzel. A szülei sikeres üzletemberek voltak: mindig úton, mindig elfoglaltak, a világot járták, pénzt gyűjtöttek – csak épp időt soha nem találtak rá. A ház hatalmas volt, de hideg; a csend jobban fojtott, mint a falak, a szeretet pedig az a luxus maradt, amit neki sosem vásároltak meg.
Az apja a reggeli kávé mellett ült, és amikor meglátta, összevonta a szemöldökét.
– Ez… kinek a gyereke? – kérdezte, mintha szellemet látott volna.
Nasztya nagyot nyelt.
– Apa… beszélnem kell veled. Megszültem. Ő a fiam.
A férfi hirtelen letette a csészét, a kávé kilöttyent az asztalra.
– Micsoda?! És még… – a hangja megremegett. – Teljesen megőrültél, Nasztya? Tüntesd el ezt a gyereket! A szomszédok, az üzlettársak… senki sem tudhat róla. Beadjuk az árvaházba.
Nasztya felemelte a tekintetét – benne félelem és düh keveredett.
– Nem! Ő az én fiam, szeretem őt!
– Szereted? És a hírnevünket? – az apa felemelte a hangját. – Mit fognak gondolni az emberek?
Ekkor az anya is belépett. Megdermedt a látványtól.
– Istenem… csak ne mondd, hogy…
Az apa befejezte helyette:
– Igen. A lányunk tönkretette az életünket.
Az anya, hidegebben, mint a márványkonyhapult, kimondta az ítéletet:
– Vagy lemondasz a gyerekről, vagy elmész ebből a házból.
Nasztya szorosabban ölelte magához a kis Artyomot.
– Nem hagyom el őt. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érte.
Az apa habozás nélkül felelt:
– Akkor menj.
Az ajtó becsapódott mögötte. Odakint zuhogott az eső. Nasztya céltalanul ment az utcán, átázva, karjában a vékony takaróba burkolt babával. Talált egy padot a parkban, leült, és testével próbálta megóvni a fiút. Fázott, félt, de nem engedte el.
Ekkor odalépett hozzá egy negyvenes nő, kezében kopott esernyővel és vászontáskával.
– Kicsim… mit keresel itt az esőben, a babával? – kérdezte gyengéden.
– A szüleim… kidobtak – felelte Nasztya, igyekezve erősnek tűnni.
– Éhes vagy?
– Nem… – hazudta, bár a gyomra korgott.
A nő együttérzően elmosolyodott.
– Gyere velem. Kicsi a házam, de meleg. Megvacsorázunk.
A nőt Galinának hívták. Egy szerény, kopott tapétás szobában élt, de ott olyan meleg volt, amilyet Nasztya még a palotájukban sem érzett. Galina varrónőként dolgozott, és még aznap este forró levest tett elé – Nasztya sírva ette.
Idővel Galina nemcsak fedélt adott a feje fölé, hanem megtanította a mesterségre is. Megmutatta, hogyan kell varrni, javítani, félretenni minden fillért. Együtt, egy öreg varrógépen készítették a ruhákat, amelyeket a piacon árultak. Artyom rongyok, cérnák és őszinte nevetések között nőtt fel.
Eltelt tizennyolc év. Az élet megváltozott. Nasztya, immár magabiztos nőként, egy szerény, de otthonos lakásban élt Artyommal, aki éppen a középiskola befejezése előtt állt.
Egy nap kopogtattak az ajtón. Egy öltönyös férfi állt ott, és ügyvédként mutatkozott be.
– Nasztaszja Petrovna, a szülei a múlt héten elhunytak. A végrendelet szerint ön az egyetlen örökös.
Nasztya torkát gombóc szorította. Artyom megfogta a kezét.
– Mit jelent ez, anya? – kérdezte.
– Azt, hogy a ház, az üzlet és az egész vagyon mostantól az öné – felelte az ügyvéd.
Nasztya egy pillanatra elhallgatott, majd a fiára nézett.
– Artyom… el kell mondanom valamit. Te… nem vagy a vér szerinti fiam.
A fiú döbbenten meredt rá.
– Hogy érted ezt?
Nasztya mély levegőt vett.
– Amikor annyi idős voltam, mint te most, hazafelé tartottam, és eleredt az eső. Betértem egy mellékutcába, és ott láttam egy hajléktalan nőt… éppen szült. Letérdeltem, hogy segítsek… és te ott, az én karjaimban születtél meg. A nő, mielőtt meghalt, csak ennyit suttogott: „Vigyázz a fiamra.” Nem tudtam ott hagyni téged, ezért azt mondtam a szüleimnek, hogy te az én gyermekem vagy… de ők kidobtak engem.
Artyom szemét könnyek lepték el.
– Vagyis te feláldoztad az életed, csak hogy felnevelj… pedig nem is vagyok a fiad?
Igen, Nasztya hangja megremegett.
– Mert amikor először öleltelek magamhoz, megértettem: Isten engem választott arra, hogy az anyád legyek. A szemedben találtam meg az életem értelmét. Te vagy a fényem, Artyom, az én napom.
A fiú szorosan átölelte.
– Anya, a vér nem számít. Te voltál, és mindig is te leszel az anyám.
Nasztya elhatározta, hogy visszatér a szülői házba. Nem az örökség miatt, hanem hogy magával vigye oda Galinát. A varrónő számára igazi anyává vált – azzá, aki megmutatta: a család nem mindig vér szerint születik, hanem az, aki átölel, amikor arra a legnagyobb szükség van.
Később Nasztya a pénz egy részét varróműhely megnyitásába és egyedülálló anyáknak szóló ösztöndíjprogramba fektette. És mindig ismételte azokat a szavakat, amelyek meghatározták a sorsát:
„Nekem adatott a megtiszteltetés, hogy Isten anyának választott. És bármennyi fájdalmon mentem is keresztül, mindent újra megtennék a fiam boldogságáért.”
