„Csak ne az öreg…” – könyörgött kétségbeesetten a fiatal rabszolgalány, miközben a fából ácsolt emelvényen állva lenézett. Odalent bagdadi kereskedők és előkelők vitáztak habzó szájjal a jogért, hogy birtokolhassák őt. Az alku vad és zajos volt, hiszen a szerencsétlen Maradzsil túlságosan is szépnek bizonyult.
768-ban született a Badgisz nevű városban. Ma ezt a földet Afganisztán részeként ismerjük, de a VIII. században a hatalmas Abbászida Kalifátus peremén feküdt.
Maradzsil szülőföldje híres volt a dühöngő szeleiről. Maga a „badgisz” szó perzsául annyit jelent: „a szél forrása”. Az itt élők gyermekkortól hozzászoktak a zord éghajlathoz és nélkülözésekhez, kitartásukról voltak híresek, és arról, hogy a legnehezebb körülmények között is képesek voltak túlélni. Badgisz asszonyait különösen nagyra becsülték a rabszolgapiacokon: magasak, karcsúak, dús fekete hajúak és lángoló tekintetűek voltak, mintha valami legendás világból érkeztek volna.
A bagdadi gazdagok vagyonokat sem sajnáltak azért, hogy egy ilyen „vadleányt” szerezhessenek a háremükbe. Ezért történt meg gyakran, hogy Badgiszt és a környező falvakat rabszolgavadászok dúlták fel. A földműves férfiakat lemészárolták, a lányokat és asszonyokat pedig elhurcolták a Kalifátus különböző városaiba. Boldognak mondhatta magát az a kereskedő, akinek nemcsak szép, de még szűz leányt is sikerült foglyul ejtenie – egy ilyenért egész vagyont lehetett kapni.
784-ben a tizenhat éves Maradzsil is az áldozatok közé került. Malmucs, az öreg és kegyetlen rabszolgakereskedő rátámadt falujára. A lány szeme láttára gyilkolta meg a szüleit, őt pedig megkötözte, a lovára vetette, akár egy zsák gabonát, és elhurcolta.
Hosszú és kimerítő volt az út Bagdadig. Maradzsil, meggyötörten és kiüresedve, végül az Abbászidák fővárosába került. A rabszolgaárus megmosta, a legfinomabb szövetekbe öltöztette, majd kikiáltotta az árverésen.
Ott valódi erszénycsata robbant ki. Még a tiszteletreméltó bagdadi vének is, akik rendszerint visszafogottak és megfontoltak voltak, mohón nyújtották a kezüket, mind magasabb és magasabb összegeket kiáltva. Ám a győztes végül Ísza lett — a kalifa al-Hádi befolyásos tisztviselője. A fiatal szépségért hétszáz aranydinárt tett le.
Amikor Maradzsil meglátta, ki lett az ura, szíve rémülettől szorult össze: az öreg, visszataszító Ísza, akinek szemében kéjvágy és hatalomvágy izzott. De a rabszolgalánynak nem adatott választás. Így került a badgiszi szépség a tisztviselő háremébe…
I. rész. A hárem
Ísza házában minden szigorú rendre volt felépítve. Minden ágyasnak megvolt a maga szobája, feladata és viselkedési szabálya. Az idősebb asszonyok, akik már régen elvesztették reményüket az úr figyelmére, éberen figyelték az újakat.
Maradzsil olyan volt köztük, mintha ragadozó madarak közé került volna. A vetélytársnők megvetéssel, ugyanakkor irigységgel nézték: friss, fiatal, és ezzel veszélyt jelentett a helyzetükre.
— Nézz a földre, amikor az úr jön — súgta neki az egyik idősebb rabnő, akit Halídának hívtak. — És soha ne ellenkezz. Nem szereti a szemteleneket.
Maradzsil bólintott, bár lelkében forrt a düh. Az élete most idegen kezekben volt.
Első éjszakáját Íszával egész életében emlékezetében őrizte. Félelme erősebb volt a fájdalomnál. De a lány szívében acél élt: elhatározta, hogy nem törik meg.
II. rész. A kalifa palotája
Eltelt néhány hónap. Ísza háremében mindenki megszokta az új lányt. Az öreg nem titkolta, hogy ő lett a kedvence, s ez egyszerre jelentett védelmet és új ellenségeket számára.
Ísza, aki sóvárgott a dicsőség után, egy nap úgy döntött, hogy magával viszi a zsákmányát, és dicsekszik vele magának a kalifának. Így vitte el Maradzsilt al-Hádi palotájába.
A palota olyan volt, akár egy délibáb: márványoszlopok, szökőkutak, tükrös termek. Egy falusi lánynak mindez álomnak tűnt. De tudta: ezek között a falak között sorsok dőlnek el.
A kalifa, alig vetve rá egy pillantást, elmosolyodott.
— Drágán fizettél érte, Ísza — mondta, — de látom, nem hiába.
Abban a pillanatban Maradzsil megérezte, hogy az élete megváltozhat.
III. rész. Titkos leckék
A háremben mindig akadtak olyan asszonyok, akik többet tudtak annál, mint hogy az urat szolgálják. Voltak köztük költőnők, énekesnők, gyógyítók.
Egy éjjel odalépett Maradzsilhoz egy öregasszony, Szafija.
— Túl fiatal és túl szép vagy — mondta neki. — Ez a veszted lehet, ha nem tanulod meg használni az eszedet.
És Szafija tanítani kezdte: a Korán verseinek olvasására, a beszélgetés művészetére, a zenére.
— Az asszony hatalma nemcsak a szépségben rejlik — oktatta az öreg. — Az asszony hatalma a szóban, az értelemben, a türelemben van.
Maradzsil hallgatta, és minden szót magába szívott.
IV. rész. Irigység és összeesküvés
De nem mindenki nézett jóindulattal Maradzsilra. Más ágyasok, akik elvesztették Ísza figyelmét, fondorlatot kezdtek szőni ellene.
— Boszorkány! — suttogták. — Elbűvölte az urat.
Ezek a szavak Ísza fülébe is eljutottak. Az öreg ugyan felnevetett, de a kétely magva a lelkében maradt.
Egyik éjjel úgy döntött, próbára teszi a lányt: megparancsolta, hogy játsszon lantján és szavaljon verset. Ha nem sikerülne, a büntetés kegyetlen lett volna.
De Maradzsil megállta a próbát. Hangja tisztán és erőteljesen csendült, s még a szolgák is megdermedtek hallatán. Ísza elámult.
Attól az éjszakától kezdve jobban bízott benne.
V. rész. Bukás és esély
De semmi sem tart örökké. Egy év múlva Ísza súlyosan megbetegedett. Befolyása az udvarnál hanyatlani kezdett, ellenségei már dörzsölték a tenyerüket.
A kalifa özvegye, mihelyt tudomást szerzett Maradzsilról, magához kívánta hívatni. A lányt már nem mint ágyast, hanem mint énekesnőt vitték a palotába.
Ez volt egy új élet kezdete.
A palota falai között politikai intrikákat, összeesküvéseket látott, s a hatalom arcába tekinthetett.
Maradzsil megtanult hallgatni ott, ahol a szó ölhetett. Megtanult mosolyogni még az ellenségeire is.
VI. rész. Maradzsil legendája
Évek teltek el. Maradzsil neve ismertté vált az udvarban. Már nem volt pusztán rabnő — a kalifa háremének asszonyai tanácsadóként tisztelték, titkaik őrzőjeként.
Értelme és szépsége befolyásos személlyé tették. Voltak, akik féltek tőle, mások a kegyeit keresték.
De lelke mélyén mindig emlékezett Badgiszra, szülőföldje szelére és szülei sikolyaira. Tudta: a rabság nem tarthat örökké. Az emberi szellemet nem lehet láncok közé zárni.
És egy napon elérkezett a lehetőség. A kalifa egyik bizalmasa, egy fiatal harcos, Hárún, nem ágyast látott benne, hanem magához méltó társat. Szenvedély lobbant köztük, amelyet mindenki elől titkoltak.
VII. rész. Szabadság
Egy napon Hárún így szólt:
— Magammal viszlek, akárhová is küldjön a kalifa. De ehhez szabadnak kell lenned.
Ez a szó — „szabadság” — lángra lobbantotta Maradzsil szívét.
Hosszú évek megpróbáltatásai után végül megkapta: a kalifa, aki csodálta énekhangját és értelmét, szabadon bocsátotta őt.
Többé nem volt tárgy.
Epilógus
A legendák szerint Maradzsil és Hárún elhagyták a palotát, és Számarrában telepedtek le. Ott tisztelt asszony lett belőle, a költők és muzsikusok pártfogója.
Sorsa — az út a rabnői láncoktól a szabadságig — a női erő és állhatatosság jelképe lett.
És még évszázadok múltán is, amikor a badgiszi szél végigsöpör a síkságon, hallatszik benne a suttogás:
„Nem tört meg…”
VIII. rész. Új szerep a palotában
Miután a kalifa szabadon bocsátotta Maradzsilt, élete gyökeresen megváltozott. Többé nem tartozott senkihez, de visszaút a régi világba sem volt számára: túl sokáig élt az udvarban, túl sok mindent látott és hallott.
Most már nem ágyasként, hanem szabad nőként élt a palotában — ez rendkívül ritka kiváltság volt. „Hanum Maradzsilnak” nevezték, és a hárem asszonyai tisztelettel bántak vele.
Minden reggel korán kelt, amikor a hűvös szellő még végigfutott a palota márványlapjain. Szeretett kimenni a kertbe, és hallgatni a szökőkutak csobogását. Ott gyakran keresték fel az udvarhölgyek, hogy titkaikat rábízzák.
— Maradzsil — mondta neki egyszer a vezír felesége —, te bölcsebb vagy sok férfinál. Mondd, mit tegyek? A férjem egyre gyakrabban utazik el, és félek, hogy újra megnősül…
Maradzsil tudott hallgatni, s ez volt az ő ereje. Keveset beszélt, de minden szava értékes volt.
IX. rész. Hárún
Hárún, a fiatal harcos, akit még rabszolgasága idején ismert meg, egyre gyakrabban bukkant fel életében.
Az Abbászidák nemzetségéből származott, és büszkén viselte nevét: Hárún ibn Mohamed. A történelem később Hárún ar-Rasíd néven, a legnagyobb kalifák egyikeként emlékezik meg róla, ám akkoriban még csak örökös volt, aki nem foglalta el a trónt.
Találkozásaik titokban zajlottak. Könyvekről, versekről, háborúról és békéről beszélgettek.
— Megváltoztattad a gondolkodásomat — vallotta be neki egyszer. — Azt hittem, a nők csupán a palota díszei. De te… te szél vagy. Erős, szabad, és semmilyen fal nem tarthat vissza.
Ő hallgatott, de szívében először sok év után remény született.
X. rész. Badgisz szele
Néha éjjelente Maradzsil a szülőföldjére gondolt. A Badgisz szele, amely gyermekkora óta a fülében zúgott, visszahívta őt.
— Vajon visszatérek-e valaha otthonomba? — kérdezte magától.
De oda nem vezetett út: a falu elpusztult, szüleit megölték. Otthona az a belső világ lett, amelyet emlékeiből épített fel.
És mégis, egy nap rászánta magát: megkérte Hárúnt, vigye el legalább földje határára, hogy újra érezhesse azt a szelet.
— Amikor uralkodó leszek — mondta —, teljesítem a kérésedet.
XI. rész. Intrikák
De a palota sosem volt a nyugalom helye. Irigység és kapzsiság marcangolta sokak szívét.
Híre ment, hogy az örökös túl gyakran találkozik egy hárembeli nővel. Suttogni kezdték:
— Boszorkány. Elbűvölte Hárúnt. Veszélyes.
Néhányan még a kalifának is azt javasolták, hogy szabaduljon meg Maradzsiltól.
Ám al-Hádi csak elmosolyodott:
— Jobb, ha egy bölcs asszony vonzza, mint ha üres játékszerekkel tölti az idejét.
Ez mentette meg az életét.
XII. rész. Próbatétel
Egy nap gyilkosság történt a palotában. A vezírt tőrrel a szívében találták, és az összeesküvésben több ágyast is megvádoltak. Köztük volt Maradzsil is.
— Nem értem fegyverhez! — mondta, amikor a bíróság elé vezették.
A kalifa sokáig nézett rá. Abban a pillanatban a sorsa forgott kockán.
Ekkor engedélyt kért, hogy szólhasson.
És beszéde, amely békével és erővel volt tele, mindenkit meggyőzött: ártatlan. Mi több, segített rámutatni az igazi gyilkosra — egy rabszolgára, akit a vezír ellenségei pénzeltek.
Attól fogva szavának még nagyobb súlya lett.
XIII. rész. Szerelem és kötelesség
Hárún egyre mélyebben merült az állam ügyeibe. Tekintetében a jövendő uralkodó tüze égett.
— Erősnek kell lennem — mondta neki. — De melletted emberré válok.
Ő mosolygott, bár tudta: útjaik elválhatnak.
Szerelmük olyan volt, mint a szél: nem lehet megfogni, de minden porcikáddal érezheted.
XIV. rész. Felemelkedés
Amikor Hárún trónra lépett, nem feledkezett meg Maradzsilról.
De immár nem lehetett csupán titkos szerelme. Az udvar tanácsadójává vált, olyan asszonnyá, akitől még az emírek is bölcsességet kértek.
Nem viselte a kalifa feleségének címét, de birtokolt valami még nagyobbat — tiszteletet és elismerést.
XV. rész. A szél végrendelete
Élete alkonyán Maradzsil gyakran kijárt Számarrá kertjébe. A márványpadon ülve hallgatta a szelet.
— Olyan életet éltem, amelyet nem én választottam — gondolta. — De sikerült a rabságból szabadságot formálnom.
Története szájról szájra járt. Az asszonyok így tanították lányaikat:
— Légy olyan, mint Maradzsil. A szépség lehet börtön, de az értelem mindig a szabadság kulcsa.
És még évszázadok múltán is, a badgiszi szél hordozta nevét, emlékeztetve mindenkit a nő erejére, aki túlélte a rabságot, és legendává vált.
XVI. rész. A palota árnyai
Az éj Bagdadban puhán ereszkedett alá, akár egy sötét bársony köpönyeg. A kalifa kertjében rózsák illatoztak, a szökőkutak végtelen titkaikat suttogták. Ám a palota falai között az élet forrongott: ármány és félelem szőtte át minden pillanatát.
Maradzsil, aki már elnyerte szabadságát, de még mindig az udvar láthatatlan szálaihoz volt kötve, érezte ezt a feszültséget. Vizírek feleségei hívták titkos beszélgetésekre, ajtóknál suttogó eunuchok hoztak híreket, amelyekért életükkel fizethettek, költők pedig verseket hoztak, remélve, hogy épp ő olvassa majd fel azokat a kalifának.
Egy napon hozzá lépett a vén eunuch, Dzsávid. Szemei, bár ködösek voltak az öregségtől, még mindig meglátták azt, amit mások inkább eltakartak.
— Hanum Maradzsil — szólalt meg, mélyen meghajolva. — Legyen óvatos. Ma éjjel az összeesküvők a palota déli szárnyában gyűlnek. Céljuk: Hárún.
A lány szíve összeszorult.
— Biztos vagy benne? — kérdezte remegését elfojtva.
— Régóta szolgálok itt, mint amennyi ideje ön él — felelte Dzsávid. — És sosem tévedtem a hűtlenség szagában.
Ezen az éjjelen Maradzsil nem hunyta le a szemét.
XVII. rész. A választás
Hárún maga jött el hozzá. Páncélt viselt, pedig a palota nem volt csatamező.
— Tudom, hogy hallottad — mondta, miközben leült vele szemben. — De nem engedhetem meg magamnak, hogy félelmet mutassak. Ha elbújok, ellenségeim gyengeségnek tartják majd.
Maradzsil arcát fürkészte, a sötét szemeket, melyekben elszántság izzott.
— Nem mehetsz oda egyedül — mondta halkan. — Nemcsak a trónnak vagy szükséges. A jövőnek is.
— És ha meghalok? — kérdezte csendesen.
Ő közelebb lépett, megérintette kezét.
— Akkor veled együtt halok meg — felelte. — Nem hátrálok meg.
Tekintetük találkozott, és abban a pillanatban megértették: sorsuk örökre összefonódott.
XVIII. rész. Összeesküvés
A palota déli szárnya félhomályba borult. A szolgák elfordították tekintetüket, amikor elhaladtak — túl veszélyes lett volna bármi feleslegesre ránézni.
Hárún határozottan lépdelt, mellette néhány hűséges harcos követte. Maradzsil mögötte haladt, elrejtve az éjszaka sötét fátylai alatt.
A nagy teremben összegyűltek az összeesküvők. Nem voltak kevesebben egy tucatnál — előkelő férfiak, drága selymekbe öltözve. Az asztalon térképek, pergamenek, borospoharak hevertek.
— A kalifa túl gyenge — szólt az egyik. — Az örökös még fiatal. Nekünk kell kezünkbe venni a hatalmat.
Hárún kilépett az árnyékból. Hangja úgy csengett, akár egy kardcsapás:
— Tévedtek. Az örökös itt van.
Az összeesküvők megdermedtek.
Néhányan fegyvert próbáltak ragadni, de Hárún harcosai gyorsabbak voltak. Néhány pillanat alatt a terem harcmezővé változott.
Maradzsil mozdulatlanul állt, kezét összeszorítva, és életében először látott ennyi vért ilyen közelről.
Amikor minden véget ért, Hárún odalépett hozzá.
— Láttad — mondta. — Ez a palota. Itt nincsenek barátok.
Ő bólintott.
— Akkor légy a barátom, Hárún. Az egyetlen.
XIX. rész. Titkos szövetség
Az éjszaka után Hárún még jobban bízott benne. Elkezdte vele a kormányzati ügyeket is megvitatni, mintha egyenrangú lenne vele.
— A kereskedőktől szedjük az adót, vagy hagyjuk meg a kedvezményeket? — kérdezte. — Erővel verjük le a lázadást, vagy próbáljunk meg alkudozni?
Ő figyelt, és óvatosan válaszolt, de mindig bölcsen.
— Az erő igazság nélkül új ellenségeket szül — mondta. — De az irgalom erő nélkül gyengeséggé válik.
Döntései egyre megfontoltabbak lettek. És sokan suttogták: „Hárúnnak van egy titkos tanácsadója. Egy nő.”
De ő nem tagadta ezt.
— Hadd tudják — mondta neki. — Hadd féljenek az eszedtől.
XX. rész. Szerelem és kötelesség
Közöttük nemcsak barátság nőtt, hanem szerelem is. De ez a szerelem olyan volt, akár egy penge: szép és halálosan veszélyes.
Egy éjjel, amikor az egész palota aludt, a szökőkutak mellett ültek a kertben.
— Nem házasodhatok össze veled — mondta Hárún. — A nép nem fogadna el egy olyan nőt, mint te.
Maradzsil hallgatott. Tudta ezt.
— De nem engedlek el — folytatta Hárún. — Te vagy a szél. Nélküled megfulladok.
Ő könnyein keresztül mosolygott.
— Akkor legyek a szél. Nem lehet ketrecbe zárni. De mindig veled leszek.
XXI. rész. A szó ereje
Idővel Maradzsil a palota női számára szimbólummá vált. Tanította őket olvasni, verseket olvasott nekik, történeteket mesélt szülőföldjéről.
— A Badgisz szele azért erős, mert szabad — mondta. — Ti is szabadok kell, hogy legyetek, legalább a gondolataitokban.
Szavai inspirálták őket, és még az eunuchok is, akik az ajtó mögül hallgatták, bólintottak.
Néhány férfi az udvarban gyűlölte ezért. De volt védelme — Hárún.
XXII. rész. Emlékek
Évek teltek el. Maradzsil már nem volt az a fiatal rabnő, akit hétszáz dinárért adtak el. Tekintetében mélység jelent meg, tartásában magabiztosság.
Néha Badgiszra gondolt. A hazája szele még mindig hívta, de most már belül élt benne.
— Már nem térek vissza oda — mondta magának. — De idehoztam magammal.
XXIII. rész. Az utolsó hajnal
Az öregség észrevétlenül érkezett. Maradzsil haját ősz szálak érintették, de szemei még mindig égtek.
Hárún, már híres kalifa, gyakran jött tanácsot kérni tőle.
— Te voltál a választásom — mondta egyszer. — Nélküled elvesztettem volna önmagam.
Ő mosolygott.
— És én? — kérdezte. — Mindent megkaptam, amit kaphattam. Szabad vagyok.
És szívében megszólalt a Badgisz szele, örök és erős.
