Galina Petrovna a kedvenc konyhájában ült, és elégedetten nézegette Pavel fényképét — az egyetlen fiáét, akit egyedül nevelt fel, miután a férje elhagyta. „Végre itthon van” — gondolta, miközben már a harmadik csésze teát töltötte magának azon a reggelen. A fal túloldaláról tompa zajok szűrődtek át — a fia tévét nézett, ő pedig a kedvenc túrógombócát sütötte.
A telefon élesen megcsörrent, megzavarva a reggeli idillt.
— Halló? — szólt bele Galina Petrovna elégedetlenül.
— Galina Petrovna, Irina vagyok. Beszélhetnék Pavellel?
A menye hangja feszült volt, de Galina kihallott belőle valami mást is — reményt? kétségbeesést? Még érdekesnek is találta.
— Pasa még alszik — hazudta a legkisebb zavar nélkül. — Tudja, mennyire elfárad a munkában. De egyébként, Irácska, nem lenne ideje végre békén hagyni őt?
— Galina Petrovna, hiszen mindent megbeszéltünk… Pavel megígérte, hogy elviszi Maximot a hétvégére.
— Milyen Maximot? — kérdezte az anyós megjátszott csodálkozással, bár pontosan tudta, hogy az unokájáról van szó. — Ja, a kisfiú. Tudja, Irácska, Pasa azt mondta, egyelőre nem áll készen arra, hogy találkozzon a gyerekkel. Túl fájdalmas ez neki.
A vonal túlsó végén csend lett. Galina Petrovna szinte fizikailag érezte, ahogy a szavai célba találnak. Évek óta tökéletesítette ezt a művészetet — úgy mondani igazat, hogy az a lehető legjobban fájjon.
— De hát ő az apja… — szólalt meg halkan Irina.
— Természetesen az apja. De hiszen maga tette tönkre a családot, drágám. Most aratja le a gyümölcsét. Pasa pedig… ő olyan érzékeny, sebezhető. Időre van szüksége.
Galina Petrovna tudta, hogy a legfájóbb pontra tapint. Irina mindig magát hibáztatta a válásért, pedig valójában Galina három éven át módszeresen rombolta a házasságukat. Minden családi vacsora csatatérré vált, minden tanácsa ítéletként hangzott, minden megjegyzése Maxim neveléséről pofonként csattant.
— Mondja meg Pavelnek, hogy Maxim minden nap kérdezi, hol van az apukája — remegett meg Irina hangja. — Talán…
— Átadom, feltétlenül átadom — ígérte Galina Petrovna, már előre tudva, hogy egy szót sem fog szólni a fiának.
Miután letette a telefont, Pavel lépett be a konyhába — gyűrött arccal, borostásan, régi otthoni nadrágban.
— Ki hívott? — kérdezte, a szemét dörzsölve.
— Á, valami reklám — legyintett Galina Petrovna, és elé tette a forró túrógombócot. — Egyél, fiam, teljesen lefogytál.
Pavel némán látott hozzá a reggelihez. A szemében az a bizonyos bánat ült, amit az anyja hálának vélt. Úgy érezte, a fia végre megértette: senki sem fogja őt úgy szeretni, ahogy ő szereti. Senki sem gondoskodik róla jobban, mint az édesanyja.
— Elmehetnénk ma moziba — vetette fel, leülve mellé. — Vagy sétálhatnánk a parkban. Szép az idő.
— Nem tudom, anya. Nincs kedvem sehova.
— Hát persze, hogy nincs! Annyit szenvedtél, szegénykém. De az élet megy tovább, Pasa. És jó, hogy végre megértetted: a család szent dolog. Az a ti Irinátok meg… Bocsánat, hogy így mondom, de egyáltalán nem becsülte meg azt, amije volt.
Pavel fáradt tekintettel nézett az anyjára.
— Anya, lehet, hogy mégis rosszul döntöttem?
— Miket beszélsz! — csapta össze a kezét Galina Petrovna. — Rosszul? Hiszen madzagon rángatott téged! Emlékszel, hogy megtiltotta, hogy hozzám gyere? Hogy veszekedett, amikor segíteni akartam az unokámmal?
Ez hazugság volt, és valahol mélyen Pavel ezt érezte is. Irina soha nem tiltotta meg, hogy találkozzon az anyjával. Épp ellenkezőleg — türelmesen tűrte a beavatkozásait, a csípős megjegyzéseit, az állandó kritikát. Még akkor is próbált kompromisszumot találni, amikor Galina Petrovna nyíltan kijelentette, hogy a fia „nem a megfelelő nővel házasodott össze”.
Eltelt fél év attól az emlékezetes telefonbeszélgetéstől.
Galina Petrovna diadalmaskodott — a terve tökéletesen bevált. A fia vele élt, mint a régi szép időkben, amikor ketten voltak az egész világgal szemben. Igaz, örömét egy dolog mégis beárnyékolta: Pavel valahogy közömbössé, apatikussá vált. Eljárt dolgozni, hazatért, megvacsorázott, aztán némán bámulta a tévét.
— Pasa, nem mutassalak be Nyina Szemjonovna lányának? — vetette fel egy este. — Olyan rendes kislány, szerény, házias. És elvált, mellesleg. Meg fogja becsülni a férfit!
— Nem kell, anya — felelte fáradtan a fia.
— Hogyhogy nem kell? Hiszen negyvenkét éves vagy! Talán egész életedben egyedül akarsz ülni? És unokát sem érek meg soha?
Pavel hirtelen felkapta a fejét:
— Van unokád. Maxim.
— Jaj, igen, az a fiúcska — fintorodott el Galina Petrovna. — De tudod, milyen nehéz őt látnom. Mindarra a rémálomra emlékeztet, amin te keresztülmentél…
— Anya, elég! — robbant ki Pavel. — Elég abból, hogy Irinát szidod! Ő jó nő, jó anya!
— Ha olyan jó, akkor miért vagy itt velem, és nem mellette? — vágott vissza Galina Petrovna, és ez az érv, mint mindig, most is elhallgattatta a fiát.
Azt nem tudta, hogy még aznap este Pavel fél év után először úgy döntött, felhívja volt feleségét. A telefont egy ismeretlen férfihang vette fel:
— Halló?
— Elnézést… azt hiszem, rossz számot hívtam — zavarodott meg Pavel.
— Pavel? Te vagy az? — hallatszott Irina hangja valahonnan a háttérből. — Add ide a telefont, Andrej.
Andrej? Pavel úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj.
— Pavel, szia — Irina nyugodtan, sőt melegen beszélt. — Hogy vagy?
— Ira… ki volt az?
— Andrej. A… a férjem — a hangjában nem volt sem szégyen, sem kihívás. Csak egy tény egyszerű kimondása.
Pavel némán emésztette a hallottakat. Férj? Hogyhogy férj? Hiszen alig fél éve váltak el!
— Férjhez mentél? — nyögte ki végül.
— Igen. Három hónapja. Pavel, értem, hogy ez most váratlan számodra…
— Három hónapja? — nem akarta elhinni. — De hiszen mi… te…
— Pavel — Irina hangja lágyabb lett —, te meghoztad a döntésedet. Emlékszel? Azt mondtad, az anyád fontosabb, mint a feleséged, hogy én sosem fogom megérteni az igazi családi értékeket. Hogy önző vagyok, aki nem tud kompromisszumot kötni.
Minden szó úgy ütött, mint a kalapács. Igen, ő mondta ezeket. Azon a borzalmas estén, amikor az anyja megint botrányt rendezett amiatt, hogy Irina „rosszul” öltöztette fel Maximot. Az anyja sírt, a menyét tiszteletlenséggel vádolta, ő pedig… ő az anyja oldalára állt. Mint mindig.
— És Maxim? — kérdezte rekedten.
— Maxim jól van. Ő… nagyon megszerette Andrejt. Együtt fociznak, együtt raknak össze építőket. Maxim boldog.
„Boldog nélkülem” — ez a gondolat olyan erővel csapott le Pavelre, hogy majdnem elejtette a telefont.
— Én szerettem volna… szerettem volna látni őt — motyogta.
— Pavel, fél évig nem hívtál. Nem érdeklődtél, hogyan él, mit eszik, hogyan jár óvodába. Te az anyádat választottad.
— De hiszen ő a fiam!
— Igen, a fiad. És ha valóban részt akarsz venni az életében — mindent megbeszélünk. De csak akkor, ha ez a te döntésed lesz. Nem az anyádé. A tiéd.
A beszélgetés után Pavel egész éjjel nem aludt. A lakásban bolyongott, a balkonon cigarettázott, próbálta megérteni, hol csúszott félre minden. Irina férjhez ment. Valami Andrejhez. A fia egy másik férfit szólít apának. Ő pedig… ő az anyja lakásában ül, és túrógombócot eszik, mint tíz évvel ezelőtt.
Reggel Galina Petrovna rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben a fiával:
— Pasa, miért vagy ilyen sápadt? Beteg vagy?
— Anya — mondta lassan —, Irina férjhez ment.
Galina Petrovna megdermedt a csészével a kezében. Aztán óvatosan letette az asztalra.
— Férjhez ment? — kérdezett vissza. — Mikor?
— Három hónapja.
— És? — vont vállat Galina Petrovna, bár belül minden kihűlt benne. — Ez téged talán érint? Hiszen elváltál tőle.
— Anya, és ha tévedtem?
— Miket beszélsz! — csapta össze a kezét az anyja. — Miféle tévedés? Megszabadultál egy hálátlan nőtől!
De Pavel most először fél év óta egészen más szemmel nézett az anyjára.
A következő hetek igazi rémálommá váltak Galina Petrovna számára. Pavel mintha hosszú álomból ébredt volna, és kérdéseket kezdett feltenni. Sok kérdést.
— Anya, emlékszel, amikor fél éve Ira hívott Maxim miatt? Azt mondtad, hogy alszom.
— Hát igen, aludtál. Vagy már nem is emlékszem — felelte bizonytalanul Galina Petrovna, a tűzhely körül matatva.
— Furcsa. Én a zuhany alatt voltam. És hallottam a telefont.
— Lehet, hogy máskor volt…
— Anya, hányszor hívott Ira?
Galina Petrovna érezte, ahogy kicsúszik a talaj a lába alól. Mindig mestere volt a fél igazságoknak, de most a fia olyan figyelmesen nézett rá, hogy egyre nehezebb lett hazudni.
— Hát… talán párszor. Nem emlékszem pontosan.
— Párszor fél év alatt? — Pavel letette a kanalat. — Anya, őszintén. Hányszor hívott Ira?
— Miért akarod ezt tudni? — robbant ki Galina Petrovna. — Hiszen már férjnél van! Valami Andrejnél! Elfelejtett téged, mint egy rossz álmot!
— Milyen Andrejnél? — lepődött meg Pavel. — Én róla semmit nem meséltem neked.
Galina Petrovna rájött, hogy hibát követett el. Honnan tud ő Andrejről? Csak akkor, ha kihallgatta a beszélgetést, vagy…
— Te figyelsz engem? — kérdezte halkan a fia.
— Micsoda ostobaság! Csak… csak a szomszédasszony mondta. Nyina Szemjonovna látta őket együtt.
Hazugság követte a hazugságot, és Pavel látta ezt. Talán életében először látta az anyját olyannak, amilyen valójában.
Még aznap este úgy döntött, elmegy Irinához. Nem telefonál — személyesen megy el. Galina Petrovna könyörgött neki, hogy ne tegye:
— Pasa, minek neked ez a megaláztatás? Hiszen már mással van! Látni sem akar majd!
— Majd meglátjuk — felelte szárazon a fia, és kilépett az ajtón.
Irina ugyanabban a lakásban élt, ahol a házasságuk első éveiben boldogok voltak. Pavel sokáig állt a kapualjban, erőt gyűjtve. Mit fog mondani? Hogyan magyarázza meg a fél évnyi hallgatást?
A csengőre maga Irina nyitott ajtót. Megváltozott — rövidebb lett a haja, lefogyott, de a legfontosabb: a szemében valami új magabiztosság jelent meg.
— Pavel? — csodálkozott. — Gyere be.
A lakás másképp nézett ki. Új bútorok, új fényképek a falakon. Az egyiken Irina egy magas, jóságos szemű férfit ölelt, közöttük pedig Maxim állt — az ő Maximja — és szélesen mosolygott.
— Ő itthon van? — bólintott Pavel a fotó felé.
— Andrej? Nem, dolgozik. Maxim pedig az anyádnál… illetve bocsánat, a barátnőmnél, Lenánál van. Van egy vele egykorú lánya.
Leültek az asztalhoz, és Pavel hirtelen rájött, hogy nem tudja, hol kezdje. Hogyan mondja el annak a nőnek, akit elárult, hogy talán élete legnagyobb hibáját követte el?
— Ira, szeretnék bocsánatot kérni — kezdte.
— Pontosan miért? — kérdezte a nő nyugodtan.
— Mindenért. Azért, hogy nem védtelek meg anyámtól. Azért, hogy elmentem. Azért, hogy nem hívtam a fiamat.
Irina sokáig hallgatott, a kezét nézegette.
— Tudod, Pavel, sokáig vártam ezeket a szavakat. A válás utáni első hónapokban csak arra gondoltam, hogy majd észhez térsz, eljössz, és azt mondod: mindez tévedés volt.
— És most?
— Most pedig megértettem, hogy mi soha nem voltunk igazán család. Mert a mi családunkban mindig hárman voltunk: te, én és az anyád. És ő volt mindig a főszereplő.
Pavel tiltakozni akart, de Irina felemelte a kezét:
— Hadd fejezzem be. Az anyád az első naptól gyűlölt engem. Mindent megtett azért, hogy elváljunk. És tudod mit? Hálás vagyok neki.
— Hálás? — nem értette Pavel.
— Igen. Mert ha nem avatkozik közbe, sosem tudom meg, milyen lehet egy igazi család. Andrej… ő megvéd engem. Az én oldalamon áll. Mindig. És ezt Maxim is látja.
— És velem mi lesz? — kérdezte halkan Pavel. — Tényleg semmilyen érzés nem maradt benned irántam?
Irina szomorúan nézett rá:
— Pavel, te jó ember vagy. De gyenge. Még most sem tudsz kiállni magadért, nemhogy értem vagy Maximért. Mondd őszintén: ha beleegyeznék, hogy visszatérjek, képes lennél megmondani az anyádnak, hogy mostantól a feleséged fontosabb az ő véleményénél?
A csend hosszúra nyúlt. És ebben a csendben benne volt a válasz.
— Gondoltam — sóhajtott Irina.
Amikor Pavel hazatért, Galina Petrovna a konyhában ült kisírt szemmel. Az arcáról azonnal látta, hogy a beszélgetés nem úgy alakult, ahogy remélte.
— Na, meggyőződtél? — kérdezte keserűen. — Még meghallgatni sem akart!
— Meghallgatott, anya. És mindent helyesen értett.
Pavel leült vele szemben, és sokáig nézte az anyját. Ez a kis, ősz asszony negyvenkét éven át irányította az életét. És ő csak most fogta fel a katasztrófa valódi nagyságát.
— Anya, mondd meg őszintén: hányszor hívott Ira az elmúlt fél évben?
— Ugyan már, mit számít ez! — csattant fel Galina Petrovna.
— Hányszor? — ismételte meg Pavel határozottan.
— Hát… talán tízszer. Vagy tizenötször. Nem számoltam!
— Tizenötször fél év alatt. És te egyszer sem adtad át, hogy a volt feleségem hívott, és a fiunkról akart beszélni.
— Csak meg akartalak védeni! — sírta el magát Galina Petrovna. — Hiszen szenvedtél! Újra a hálójába akart rántani!
— Ő azt akarta, hogy lássam a gyerekemet.
— Miféle gyereked? Hiszen az az ő fia! Ellenem hangolta! Láttad, hogyan nézett rám? Mint egy idegenre!
Pavel visszaemlékezett az utolsó botrányra a válás előtt. Az ötéves Maxim a sarokban állt és sírt, Galina Petrovna pedig Irinával ordított, amiért az „rosszul” főzi neki a kását. A gyerek félt a nagymamájától — ez volt az igazság, amit Pavel akkor nem akart látni.
— Anya, te legalább egyszer gondoltál arra, hogy én látni akarhatom a fiamat?
— De hiszen te hallgattál! Soha nem kérdeztél felőle!
— Mert elhitetted velem, hogy nem emlékszik rám és nem szeret!
Galina Petrovna megértette, hogy veszített. A fő fegyvere — az anyai szeretet, amellyel birtokló önzését takargatta — többé nem hatott.
— Rendben — mondta kihívóan. — És most mi lesz? Elmész bocsánatért könyörögni annak a jótevődnek? Hiszen férjnél van! Nevetségessé tesz majd!
— Nem fogok bocsánatot kérni Irától. Késő. De látni fogom a fiamat, ha ő megengedi.
— És velem mi lesz? — kérdezte panaszosan Galina Petrovna. — Velem mi történik?
— Mi történne? Megkaptad, amit akartál. Tönkretetted a házasságomat. Most ketten vagyunk, ahogy álmodtad.
A fia hangjában olyan árnyalatok jelentek meg, amelyeket az anyja soha korábban nem hallott. Hidegség. Elidegenedés.
Eltelt még egy hónap. Pavel hétvégenként találkozni kezdett Maximmal. Eleinte a kisfiú óvatos volt — fél év alatt elszokott az apjától. De lassan megtalálták a közös hangot. Maxim mesélt az iskoláról, Andrejről, aki megtanította biciklizni, az anyjáról, aki mostanában gyakran nevetett.
— Apa, miért nem jöttél korábban? — kérdezte egyszer Maxim.
— Azt hittem, nem akarsz látni — felelte őszintén Pavel.
— És miért hitted ezt?
Hogyan magyarázza el egy gyereknek, hogy a nagymamája hazudott? Hogy az apja gyenge ember volt, aki a kényelmes hazugságot választotta a fájdalmas igazság helyett?
— Tévedtem, fiam. Egyszerűen tévedtem.
Galina Petrovna növekvő rémülettel figyelte ezeket a találkozásokat. Érezte, hogy végleg elveszíti a fiát. Pavel egyre jobban eltávolodott tőle, egyre gyakrabban maradt bent a munkahelyén, egyre ritkábban beszélgetett otthon.
Egy napon nem bírta tovább, és elment Irinához. A találkozás rövid és fájdalmas volt.
— Mit akar? — kérdezte hidegen Irina, anélkül hogy beengedte volna.
— Bocsánatot szeretnék kérni — mondta ki nehezen Galina Petrovna.
— Tőlem, vagy saját magától?
— Azt hittem, helyesen cselekszem…
— Csak magára gondolt. Arra a félelmére, hogy egyedül marad. És tönkretette a fia életét.
— De hiszen boldogtalan! Teljesen elfordult tőlem!
Irina váratlan együttérzéssel nézett az anyósára:
— Tudja, Galina Petrovna, gratulálok. Pont azt kapta meg, amitől a legjobban félt. Egyedül maradt.
Az ajtó becsukódott. Galina Petrovna sokáig állt a lépcsőházban, megértve: a győzelme teljes vereséggé vált. Meg akarta tartani a fiát magának — és örökre elveszítette. Irina új, boldog családot épített, Maximra rátalált egy mostohaapa, aki szerette, Pavel pedig… Pavel most már egy olyan ember szemével nézett az anyjára, aki megértette az anyai „szeretet” valódi árát.
Este, a saját konyhájában, tea mellett ülve Galina Petrovna arra gondolt, hogy az élet igazságosabbnak bizonyult, mint hitte. Mindenki megkapta, amit megérdemelt. Még ő is.
