— Elpusztíííítottaaa! Tönkretette a fiamat ez a sánta boszorkány! Hogy éljeeek most, embereeek!? Hogy éééljek?! — üvöltötte a frissen felhányt, sötétedő, nedves föld fölött a testes Faina néni, akit a faluban éles nyelve és mindenhová befurakodó, ragadós gondolatai miatt csak Pókasszonynak hívtak. A hangja, amely elképzelhetetlen fájdalomtól és dühtől remegett, szétszaggatta a temető csendes, nyirkos levegőjét, s lerázta az alacsony fenyőágakról a nemrég elállt eső kristályos cseppjeit.
Kissé távolabb a sötét kendős asszonyok sűrűsödő tömegétől és a sapkájukat levett, komor férfiaktól ott állt az, akit Pókasszony minden bajért és gyászért vádolt — a menye, Lukerja, az a bizonyos Sánta Ljuba. Nem sírt. Mozdulatlanul állt, akár egy szobor — olyan látványként, amely már rég megszokott része lett a falu képének. Sovány vállai az elhalványult kartonkendő alatt egyenesek voltak, az álla kissé megemelve, a tekintete pedig mintha messze-messze révedt volna: túl az alacsony sírkereszteken és a megdőlt kerítéseken, túl az erdő sötét fogazatán a látóhatáron, oda, ahol az őszi ködben feloszlott az utolsó darucsapat. Csak az ujjai finom, túlságosan erős szorításában megbúvó alig észrevehető remegés árulta el a benne tomboló vihart.
…Lukerja korán árva lett. Az apja, hivatásos tiszt, szigorú elvek és tiszta tekintet embere, a háború első zűrzavaros napjaiban tűnt el valahol a legnyugatibb határnál, s még egy háromszögbe hajtott levelet sem tudott küldeni. Az anyja, karjába kapva tizenegy éves lányát, aki még szinte gyerek volt, menekülni kezdett az acéltól dübörgő, előretörő német oszlopok elől. Útjuk hosszú és gyötrelmes volt: az elcsendesedett, megperzselt belorusz katonai településről, ahol szétszaggatott, de meg nem hódolt világuk maradt, fél országon át, a menekültek könnyeiből duzzadt folyókon és a kétségbeesés porába fulladó utakon keresztül egy eldugott, erdők és mezők közé vesző vjatkai falucskába — az anya szülőföldjére, arra a helyre, amelyre csak a legkeserűbb pillanatokban gondolt vissza.
Már mély, zokogó ősszel érkeztek meg, amikor az ég végtelenül sírt, a föld pedig ragacsos, hideg agyaggá vált. Alighogy átlépték a füst- és szárított fűillatú szülői ház küszöbét, Lukerja anyja, Anna, mintha elengedte volna az utolsó szálat is, amely a felszínen tartotta, hangtalanul megingott, és a nyikorgó deszkapadlóra zuhant. Többé fel sem kelt: néhány hét alatt elemésztette a tífusz és a kilátástalan kimerültség. Karácsony után, amikor a fagy acélpáncéllá dermesztette a földet, házilag szőtt szemfedőbe csavarva vitték ki a falusi temetőbe egy félholt, alig vánszorgó kolhozlovon.
Kallisztinya néni, az anya idősebb nővére — arca ráncoktól barázdált volt, de a szeme meglepően tiszta, mint az őszi ég — lett a lánynak egyszerre anya, apa és csendes menedék. Gondoskodott az unokahúgáról, a táljába mindig egy kicsit tartalmasabb falatot csúsztatott, az utolsó krumplit is neki adta, igyekezett nem túlterhelni nehéz munkával, s alacsony, de erős testével védte a fürge, egyszerűségükben kegyetlen gyerekek gúnyolódásától és lökdösésétől, akik mereven elutasították „ezt a városi nagyképűt”, ráadásul még sántát is. Lukerja egyik lába születésétől fogva kissé rövidebb volt a másiknál, ezért járása különös, lágyan bicegő ritmust kapott. A mindennapi munkában ez alig akadályozta, de a falusiak szemében — akik számára a testi erő volt az emberi érték mércéje — hibává, bélyeggé, a háta mögötti suttogás okává vált.
Ám maga Lukerja sem vágyott különösebben kortársai zajos társaságába: nem tudta tartani a tempót a játékos futkározással, és a lelke, amely korán megismerte a gyászt, inkább a csendre és az egyedüllétre vágyott. Kallisztinyával külön éltek, afféle remeteként, s a házuk — régi, de erős, a kor által megszürkített szalmatető alatt — az utca legszélén állt, ott, ahol véget ért az emberi rend, és kezdődött az évszázados, minden hangon suttogó erdő birodalma.
A háború, miután tüzes hengerként végiggurult, elmúlt, majd követte két éhes, terméketlen esztendő, amikor csak csodával és embertelen munkával lehetett túlélni. Az élet, makacs és élni akaró, lassan visszatért a medrébe. Lukerja, aki megérett és megszépült halk, szigorú szépségében, a kolhozban dolgozott, a borjakat olyan gyengéd gondossággal ápolva, hogy még az elnök is csóválta a fejét: „Különös teremtés vagy, Lukerja — az állatokkal úgy bánsz, mint a kisgyerekekkel.” Továbbra is elkerülte a fecsegő lánycsapatokat, nem járt el a harmonikától és pajkos pillantásoktól hangos összejövetelekre, mintha láthatatlan, de erős fal választotta volna el az egész világtól.
Negyvenkilencben aztán, mint tavaszi patakok, sorra tértek vissza a faluba azok a fiúk, akiket a háború legvégén hívtak be szolgálatra. Némelyikük megjárta a front poklát — ki a németekkel, ki a japánokkal —, mások a második vonal egységeiben szolgáltak, katonai és ipari objektumokat őrizve a mély hátországban.
Egy este, amikor a nap hosszú, vörös sugarakkal ferdén sütött, a poros, kátyús utcán, a kerítések és kapuk mögül érkező tekintetek, üdvözlő biccentések és suttogások kíséretében határozott, egyenletes léptekkel végigment egy magas, feszes tartású, minden mozdulatában katonai fegyelemmel kimért fiatalember, viseltes, de gondosan rendben tartott katonai zubbonyban. Lukerja, aki éppen akkor az udvaron etette az állatokat az esti takarmánnyal, csak a széles vállakat, a sötét, rövidre nyírt hajfürtöket látta meg, és azt, ahogy a katona hátra sem nézve, magabiztosan belépett a szomszédos, sötét zsindellyel fedett házba, ahol az özvegy Faina néni élt szerény gazdaságával.
Nem sokkal később maga a szomszédasszony, a Pókasszony is kiszaladt az utcára, futtában ünnepi, élénk rózsás kendőt kötve a fejére, és sietve elindult Kovaliháék háza felé, ahol az egész környéken a legerősebb, legütősebb házi pálinkát főzték. Útközben Faja néni mindenfelé szétkürtölte a hírt, kopogtatta az ujjperceit a szomszédok ablakán, hívta őket vendégségbe — másnap megünnepelni fia, Trofim hazatérését a szolgálatból, hogy méltón köszöntsék visszatértét az atyai házba.
Másnap a szomszédos udvar úgy zsongott, mint egy feldúlt méhkas. Kora reggeltől sürögtek-forogtak ott, terítettek a hosszú asztalra, padokat hordtak ki. Faina sugárzó arccal hívogatta a vendégeket; meghívta volna Kallisztinyát és Lukerját is, de ők rövid tanácskozás után udvariasan visszautasították: kevés öröm volt számukra egy asztalnál ülni olyan emberekkel, akikkel a hétköznapokban semmiféle barátságot nem ápoltak, és magukon érezni a szúrós, méregető tekinteteket.
Lukerja azonban újra meg újra átpillantott az alacsony, itt-ott megdőlt kerítésen arra a bizonyos zubbonyos fiúra, aki az asztal főhelyén ült. Komoran ült ott, szokatlanul egyenes tartással, hallgatagon, mintha nem a hazatérés örömét hozta volna magával, hanem valami nehéz terhet. Keveset beszélt, gyorsan ivott, falat nélkül, és nem sokkal később, elsápadva, az elszomorodott, de mindent értő anyja szinte erővel küldte aludni a tisztaszobába, ahol még a gyerekkor és az aszalt alma illata lengte be a levegőt.
— Nénikém — kérdezte Lukerja Kallisztinyát, akit mindig csak így szólított, változatlan, meleg tisztelettel —, miért olyan borús Faja néni fia? Talán nem örül, hogy hazatért? Vagy ennyire kiszívta a lelkét a szolgálat?
— Ó, Lukerjuskám — sóhajtott Kallisztinya, félretéve a kötést —, ugyan miért is lenne vidám? Hiszen Trofim menyasszonya, Lidka Laptyeva nem várta meg őt. Elfelejtetted? Tavaly lakodalmat ültek azon az utcán, hajnalig táncoltak… A szomszéd faluból a Teleginék legkisebb fia, Nyikolaj kérte meg a lányt. Hogy veszekedett akkor Fajka Lidkáék anyjával, majdnem hajtépés lett belőle, az egész környék zengte… De mit tehetett az asszony, amikor Lidkának már a hasa is kifelé kívánkozott — azt nem lehet eltitkolni. Szégyen és gyalázat, semmi más…
„Én megvártam volna” — gondolta Lukerja váratlanul, önmaga számára is meglepően tisztán és határozottan, és meg is ijedt ettől a gondolattól, amely tompán és nyugtalanul összerántotta a szívét. — „Akármennyi ideig megvártam volna…”
Attól a naptól kezdve a lány egyre gyakrabban, lopva vetette pillantását a szomszéd udvarra. Trofim, láthatóan kiéhezve az egyszerű, becsületes paraszti munkára, mohón, szinte dühödten látott neki rendbe hozni az évekig elhanyagolt gazdaságot: némán, makacs összpontosítással megigazította a megsüllyedt pajtatetőt, új, erős kerítést állított, kiirtotta a szúrós, kapaszkodó kökényt, amely elborította a kert távoli sarkát — mintha ezzel valami belső, láthatatlan bozótost is gyökerestül akart volna kitépni.
Egy őszi napon, amikor a levegő áttetszővé és csengővé vált, mint a vékony üveg, a faluba egy alkalmi kolhozszekéren megérkezett Lidka Telegina, az egykori Laptyeva. Aznap este, amikor Lukerja az esti fejésből tért haza, kezében a karját húzó tejeskannával, véletlenül meglátott két elmosódó alakot a sűrű, megsárgult akácbokor mögött, közvetlenül Faja néni háza mellett.
„Trofim az?” — villant át rajta riadtan. — „És ki van vele? Csak nem a volt menyasszonya?..”
A kapunál tétovázva, úgy téve, mintha nem bírna a szoruló reteszsel, Lukerja tisztán hallotta az esti csendben Trofim mély, fojtott hangját:
— Ne aggódj értem. Utánad nem fogok bánkódni, ne gondold. Talán kevés a lány a faluban? Bárkit hívok, jön majd utánam. Betölteni az ürességet nem nagy tudomány.
Lida válaszolt valamit — érthetetlenül, szipogva. A fiú idegesen, szárazon felnevetett, s a nevetése olyan volt, mint egy száraz ág roppanása:
— Akár a szomszédasszonyt is eljegyzem. És mi van akkor, ha sánta? Dolgos, csendes, nem teszi ölbe a kezét. Nem csóválja a farkát, nem sandít félre, mint némelyek. Nem vész el az ember, ne félj! Élni valahogy csak kell…
Lukerja szíve vadul, fájdalmasan kalapálni kezdett, mintha ki akarna szakadni a mellkasából… A halántékában dobolt a vér, forrón az arcába szökött, szemérmes, bíbor pírrel árasztva el azt… A kezei, amelyek egy pillanat alatt megtagadták az engedelmességet, aprón és árulón remegtek, nem engedve becsúsztatni a nyikorgó vaskapureteszt.
Besurrant a sötét, hűvös pitvarba, a bejáratnál mindig álló fa vödörből jeges vizet mert a tenyerébe, néhány mohó, fuldokló kortyot ivott, próbálva lecsillapítani a vad szívdobogást és a torkában megakadt gombócot… A néni a tisztaszobában várta az egyszerű vacsorával — párolt fehérrépával és egy szelet fekete kenyérrel. A lány azonban nehezen kipréselte magából a „nem kérek”-et, levetkőzött, és azonnal bebújt a durva, hűvös vászonlepedő alá, szorosan lehunyva a szemét, hogy elűzze a sértő, elviselhetetlen szavakat.
Másnap, pontosan ebédidőben, amikor a nap a zeniten állt, maga a szomszédasszony állított be Kallisztinyához. Nem köszönt, kőszoborként megállt a küszöbön, húsos csípőjére támasztotta a kezét, és visító, kiabálásba csapó hangon jajveszékelt:
— No, Kallisztinya, jól kitettél velem, nővérem! Megbűvöltétek a fiút? Kell nektek a vőlegény? Anyai áldásomat nem kapjátok meg, jegyezzétek meg! Ilyen menyet a küszöbömre nem engedek, nyomorékot! Nem neked való, sánta, az én fiam, az én büszke sasom, és eszedbe se jusson a nyakába akaszkodni, a saját vesztedre!
Kallisztinya, aki semmit sem értett az egészből, megdöbbenve nézte az elvörösödött Fainát. Az asszony pedig hirtelen, mintha nem bírná tovább a saját hevét, felszisszent, megfordult, és teljes erejéből becsapta az ajtót, úgy hogy megremegtek a kis ablak üvegei, majd kiviharzott, nehéz, nyomasztó csendet hagyva maga után.
— Mi lelhette ezt, Lukerjuskám, megbolondult tán a szegény? — húzta el a szót a néni, a poros ablakon át a gyorsan távolodó alak után nézve. — Miféle beszédek ezek?..
Lukerja hallgatott, lesütötte a szemét, és az asztallap repedéseit nézegette. Amikor Kallisztinya a kipirult, zavart unokahúgára pillantott, összecsapta a kezét — mozdulatában annyi aggodalom és kérdés volt:
— Jaj, lányom, csak nem tudok én valamit? No, mesélj, ne gyötörd a lelkem, mondd el mind, tiszta szívből!
Lukerja dadogva, a szégyentől égve elmondta a néninek a tegnap véletlenül kihallgatott beszélgetést az akácnál. Kallisztinya végighallgatta, majd sokáig hallgatott, egy pontra meredve, aztán nehéz sóhajjal, mintha elviselhetetlen terhet emelne, halkan, kimondhatatlan szomorúsággal szólt:
— A dolog, Lukerjuskám, persze a te ügyed… Láttam én, hogyan sandítasz Trofimra, nem lehet eltitkolni… De a Pókasszony, lelkem, nem hagy majd titeket békén, nem lesz nyugtotok, jegyezd meg az öreg szavaimat. Aljas asszony ő, bosszúálló, rossz emlékezetű… Az ellenségemnek sem kívánnék ilyen anyóst, nemhogy a saját unokahúgomnak, az én véremnek.
— Ugyan már, nénikém, ne adjon férjhez engem ilyen korán — motyogta Lukerja zavartan. — Trofim bizonyára csak tréfált, bánatában, haragjában. Miféle esküvő? Hiszen életünkben nem váltottunk egymással két szót sem… Inkább ezt mondd meg nekem: miért hívják Faja nénit Pókasszonynak? Honnan ez a gonosz név?
— Azért, Lukerjuskám, mert mesterien szövi az aljas, láthatatlan hálókat — suttogta Kallisztinya, lehalkítva a hangját, mintha attól tartana, hogy a falak is hallanak. — A pletykát, mint a pókhálót, szétteríti, az embereket egymás ellen fordítja, cseppenként csöpögteti a mérget. Trofimról rosszat nem mondok, szíve van annak a fiúnak, még ha most kissé meg is keményedett. De az anyja… — Kallisztinya ismét felsóhajtott, s ebben a sóhajban régi, mély sérelmek zúgtak: — Adja az Isten, hogy mindez csak tréfa legyen, üres szó…
Trofim azonban — az anyja dühös, könnyes ellenkezése ellenére — néhány nap múlva valóban eljött megkérni Lukerját. Nem úgy lépett be, mint egy vőlegény, inkább mint egy katona, aki parancsot kapott: szilárdan, határozottan. Megállt a szerény kunyhó közepén, ahol friss kenyér és szárított kakukkfű illata keveredett, és bár zavarban volt, Kallisztinya szemébe nézve kimondta:
— Kallisztinya néni, adja hozzám Lukerját. Ideje megnősülnöm, kell egy gazdasszony a házba, ő meg komoly lány, dolgos, csendes. Jó férje leszek, nem hagyom bántani, kenyérből nem rövidítem meg. Az én szavam szikla.
Kallisztinya széttárta a karját, a szemében végtelen szomorúság és belenyugvás fénylett:
— Ez már Lukerja dolga, ahogy ő dönt, az az ő akarata. Én csak jót kívánok neki, fényt az ablakba, nem fogok ellene tenni… Csak te, Trofim, gondold meg jól: nem hirtelen felindulásból van-e…
Lukerja pedig, a kemence mellett állva, szemét le nem emelve, halkan, de tisztán — mintha a sorsnak dobna kesztyűt — megszólalt:
— Beleegyezem…
Hamarosan megtartották az esküvőt: nem fényűzőn, de minden szabály szerint. A vendégek ettek-ittak, mulattak, kórusban kiabálták: „Keserű!”, és csak az újdonsült anyós, Faina ült a piros sarokban, mint egy sötét felhő: komoran, rosszindulatúan figyelte a fiatalokat, mintha nem lakodalmat, hanem temetést ülne. A faluban pedig, akár a mérgező füst, kúszni kezdtek a suttogva, házról házra továbbadott hírek: hogy Lukerka, a Sánta bizony nem lehet más, mint boszorkány — úgy elcsavarta a fiú fejét, hogy Trofim már önmagát sem tudja, az eszét is elvesztette…
Nehéz volt — elviselhetetlenül nehéz — Lukerjának a férje házában élni, egy fedél alatt az anyóssal. Amíg Trofim otthon volt, a mezőn dolgozott vagy a kolhozudvaron, az anyja, a Pókasszony csak hallgatagon méregetett, de durva szót nem szólt. Ám amikor a fiú kilépett az udvarról, és ketten maradtak, a két asszony, szemtől szemben — akkor kezdődött… Mi minden nem zúdult, mi minden nem ömlött a Pókasszony gonoszságtól eltorzult, mocskos szájából a szótlan meny fejére… Ütni ugyan nem ütötte — talán félt a kék foltoktól —, de a szavai élesebbek voltak a késnél, fájdalmasabbak a pofonoknál.
Trofimról, tisztességére legyen mondva, valóban igyekezett jó és igazságos férj lenni. Nem kényeztette gyöngédséggel, de nem is bántotta, közbelépett, ha meghallotta a szidalmazást, nem rakott rá felesleges munkát. Mellette Lukerja egy időre megfeledkezett a gonosz, örökké morgó anyósról, és kiélvezte a rövid, ám annál drágább perceit a csendes, otthoni boldogságnak… Bár eszével tudta: Trofimban nincs iránta, e halk, sánta feleség iránt lángoló érzés, az a szerelem, amelyről a rongyosra olvasott könyvekben olvasott. „Nem baj” — gondolta, miközben a férfi egyenletes lélegzése mellett elaludt. — „Nem baj, az én szeretetem, csendes és hű, kettőnknek is elég lesz… Majd idővel felmelegszik a szíve…”
Eltelt egy év, elmúlt a második is; Trofim és Lukerja házasélete lassan rendeződött, kialakította a maga sajátos ritmusát. A férfi mintha kiengedett volna, s a feleségben már nem csupán a munkást látta, hanem egy odaadó, finoman érző lelket. Ő maga is, apránként, ráérősen kezdett ragaszkodni hozzá: néha mesélt a szolgálatról, tanácsot is kért tőle. Egyvalami nyomasztotta csak Lukerját: sehogy sem fogant meg, nem csendült fel a házban a gyereknevetés, amelyben annyira reménykedett…
A Pókasszony pedig nem tudott megnyugodni, nem tudott belenyugodni. „Nem én lennék, ha szét nem választanám Trofimot ettől a sánta boszorkánytól” — mondogatta Faina a kút mellett a kevés, de figyelmes cimboráinak. — „Nem véletlen, hogy nem szül gyereket — látja a Jóisten, idegen ő köztünk, nem a mi vérünk. Fekete macska futott át közöttük.” Az asszonyok hallgatták, együttérzően bólogattak, aztán vitték is tovább a szavakat, amelyek újabb és újabb különös részletekkel nőttek túl önmagukon.
Közeledett november hetedike, az ünnep, amelyet nagy felhajtással ültek meg. Lukerját, mint a kolhoz legjobb borjúgondozóját — akinek a borjai sosem betegedtek meg, és jobban gyarapodtak a többiekénél — a járásba küldték az ünnepi gyűlésre, kitüntetésre. Két teljes éjszakára kellett elmennie otthonról, a gazdaságot az anyósra hagyva.
Amikor pedig hazatért — lelkesülten, zavarban, büszkén a kapott, piros szalaggal átkötött oklevélre —, a párnája alatt talált egy gondosan összehajtott, tarka, gyári kendőt, amilyen neki soha nem volt. A kendő finom, édeskés, nyilvánvalóan idegen szagot őrzött: olcsó parfümét, és valami mást is — ismeretlen, nőies illatot…
Lukerja nem mondott semmit a férjének, nem rendezett jelenetet. Szótlanul fogta a kendőt, elment a nénjéhez, a régi, csendes házba, ahol meghittség és nyugalom illata szállt.
— Nem tudom, mire gondoljak, nénikém — osztotta meg szomorúan Kallisztinyával, forgatva a kezében a szerencsétlen kartondarabot. — Trofimban bízom, nem olyan, hogy titokban csalna. De ki tudja, milyen szelek fújnak, milyen gondolatok járnak az ember fejében?.. Az anyós meg aztán végképp nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy engem, mint egy szálkát, kifordítson a férjem mellől, valamit kieszeljen…
— Ó, kislányom, mondtam én neked, figyelmeztettelek: bele ne rokkadj ebbe a teherbe, puszta szerelemből nem lehet jóllakni — sóhajtozott Kallisztinya, simogatva az unokahúga fejét, a sima, sötét haját. — Szerelem, szerelem, de a te uradnak megvolt a maga oka, amiért feleségül vett, nem nagy szenvedélyből… A kendőt persze Fajka is a párnád alá tehette — ezen kár is töprengeni, ilyenre képes. Csakhogy a minap Lidka is a faluban járt, a szüleinél, én magam láttam: kipirult arccal jár-kel, kidüllesztett mellel. És a Pókasszonnyal a kútnál — bús képpel — összedugták a fejüket, suttogtak… Nem jó jel ez, Lukerjuskám, nagyon nem jó… Bajszaga van.
Az egész következő héten Faina színlelt, természetellenes kedvességgel bánt a menyével. Egy durva szót sem szólt hozzá, falattal sem vágta a fejéhez, sőt, néha még valami görbe, olajos mosoly is felkúszott az arcára: „Pihenj csak, lelkem, majd én.” Egyik este, amikor Trofim a kolhozudvaron elhúzódva javította a szekeret, az anyóshoz benézett a távoli, szomszéd falubeli rokona, Agafja néni, a híres pletykafészek. Leült a padra, csészealjból szürcsölte a teát, és élvezettel mesélte a környéken összeszedett híreket, szóbeszédeket…
— Lidkáról meg, a Laptyevék lányáról, aki ugye Telegina lett, azt beszélik, visszaköltözik apjához-anyjához, otthagyja az urát — hallotta meg hirtelen Lukerja, miközben épp tiszta, napillatú ágyneműt terített a széles ágyra. — Vagy ő csavargott el, vagy az ő Kolkája kezdett inni, félrejárni. De azt is mondják, maga Laptyev nemrég lovat kért az elnöktől, hogy ha úgy adódik, átvihesse a lányát a holmijával együtt a férjétől…
Lukerja belsejében jeges hideg futott végig, mintha jéghideg vizet nyelt volna… Leült az ágy szélére, tenyerével befogta a fülét, hogy ne hallja a vendég kellemetlen, nyikorgó hangját, szorosan lehunyta a szemét, mintha elbarikádozhatná magát, mintha elmenekülhetne…
Hogy meddig ült így, maga sem tudta — az idő megállt… Csak akkor tért magához, amikor meghallotta a pitvarban a jól ismert, nehéz lépteket, és Trofim hangját, amint az vacsora után érdeklődik…
Egész éjjel ébren feküdt, a sötétséget bámulva és a férje egyenletes, nyugodt lélegzetét hallgatva. Hajnal felé, amikor az ablakon túl világosodni kezdett, elhatározta: amint felkelnek, beszélni fog vele, mindent elmond, minden kétségét kimondja, egyenesen megkérdezi…
Ám erre a kínos, nehéz beszélgetésre nem volt megírva, hogy sor kerüljön. A következő estén Trofim nem jött haza vacsorára. Nem jött meg éjszakára sem. Reggel pedig, amikor a falusi férfiak a kolhoz csűréhez indultak szalmáért, ott találták meg a holttestét — már kihűlve, az első puha, pehelykönnyű hóval finoman betakarva, a pajta mögötti sötét sarokban… Trofim feje egyetlen, iszonyú ütéstől szörnyen betört…
A faluban természetesen azonnal megindult a szóbeszéd, zúgni kezdett minden. Azt beszélték, hogy Kolja Telegin, Lida férje ölte meg Trofimot féltékenységi rohamában, állítólag rajtakapta őket együtt. Nem sokkal később az a hír is elterjedt, hogy Lidka férjét, Nyikolajt valóban elvitték a járási központba, rendőri kísérettel…
Lukerjának azonban mindegy volt, kinek a kezétől — részegtől vagy józantól — vesztette életét Trofim… Az ideje mintha örökre megállt volna, nem volt hajlandó számolni a perceket, órákat, napokat a szeretett férfi nélkül, az nélkül, aki a férje és a csendes reménye lett… Valami sűrű, vattaszerű ködben létezett, ahol minden hang tompává vált, a színek pedig kifakultak.
A temetés napján szinte az egész falu összegyűlt a temetőben, apraja-nagyja. Lukerja kissé félrehúzódva állt a fő tömegtől, Kallisztinya erős, megbízható karjára támaszkodva. Egyetlen könnyet sem ejtett, miközben hallgatta a Pókasszony lélekhasító, eszeveszett jajveszékelését, aki a fiát siratta, ordított, kiáltozott, a földön fetrengett kettőjük helyett is, nem hagyva a menyének sem egy csepp fájdalmat, sem egyetlen jogos könnyet…
— Embereeeek, nézzetek rá, kőből van! — visította az anyós, Lukerjára mutogatva. — Ő az oka mindennek, ő a bűnös, a sánta boszorkány, a varázslónő! Előbb elbűvölte a fiamat, kiszívta a lelkét, aztán elpusztította, a halálba vitte… Hogyan éljek én most ezen a világon egyedül, hogyan éééljek?..
Az emberek Lukerjára pillantgattak, de inkább csendes együttérzéssel és értetlenséggel. Ő azonban nem látta ezeket a tekinteteket, nem hallotta még Faina dühödt sirámait sem… Csak a fagyott földben tátongó fekete gödröt látta, és a deszkából ácsolt, festetlen koporsót, amelyben örökre elszenderült rövid boldogsága.
Csak amikor visszatért a temetőből, belépett Kallisztinya ismerős, kemence- és tömjénillatú házába, rogyott le Lukerja az ajtó küszöbén, mint akit elkaszáltak, és sírni kezdett. Először halkan sírt, aztán asszonyosan, állatiasan felüvöltött a kibírhatatlan, mindent elsöprő fájdalomtól, amely végre utat tört magának.
Mellé ereszkedett Kallisztinya is, átölelte az unokahúga sovány, remegő vállát, simogatta a hátát, a fejét, és halkan, mint egy altatódalt, suttogta:
— Sírd ki magad, kislányom, sírj, galambom… Hadd folyjon, ne tartsd magadban… A bánat olyan, mint a rossz idő: könnyekkel jön ki, és az eső után könnyebb lesz… Sírd ki…
Csendes gyászuk, amely végre szabadjára tört, beleolvadt az elnéptelenedett ház félhomályába.
Aznap Lukerja a nénjénél maradt éjszakára, nem volt ereje visszatérni abba a házba, ahol minden sarok Trofimra emlékeztette. Reggel pedig, összeszedve a bátorságukat, együtt indultak el Fainához, hogy elhozzák az anyóstól Lukerja szerény holmiját — a ruháit, némi rongyot, lánykori apróságait.
A Pókasszony szó nélkül fogadta őket, de hallgatása nehéz volt, sűrű, olyan vad, sűrített gyűlölettel telített, hogy a levegő a tisztaszobában fojtogatóvá és maróvá vált. Miközben az asszonyok a régi ládából kiszedték és a kiterített lenvászon lepedőre rakták a megviselt ruhákat és blúzokat, ő le nem vette róluk a szemét, minden mozdulatukat figyelte, karjait dús, magas keblén összefonva, mint egy királynő, aki a bűnös alattvalók száműzetését szemléli.
Lukerja gondosan szoros batyuba kötötte a holmiját, keresztet vetett a piros sarokra, ahol az ikonok sötét arca derengtek, mélyen meghajolt, mintha nemcsak a tárgyaktól, hanem az itt megélt, oly különböző napoktól is búcsúzna, majd a nénje után kilépett az utcára, a hideg, metsző szélbe.
Amikor már mindketten leértek a tornác nyikorgó lépcsőin, hátuk mögött nehéz, csoszogó lépteket hallottak.
— Dögöljetek meg mind a ketten! Tűnjetek el nyomtalanul! — ordította utánuk az anyós, hangja rekedt, tehetetlen sikolyba fulladt. És azonnal a földre, a sárba hajította a sűrű keresztszemes hímzéssel díszített, egykor hófehér törölközőt — azt, amelyet Kallisztinya ajándékozott Lukerjának az esküvő előtt, beleadva minden fel nem használt gyengédségét.
Aztán, mintha csak így tudná kiönteni a benne forrongó fájdalmat és dühöt, a Pókasszony vad kéjjel taposni kezdte a vásznat, miközben végre kitörő könnyeibe fulladozva hörögte: „Nesze nektek, átkozott boszorkányok, alattomos kígyók! Nem lesz itt nyugodt életetek, nem lesz szerencsétek — jegyezzétek meg a szavaimat!”
Ezt a szívszaggató és visszataszító jelenetet vagy tíz ember figyelte, akik látványosságért gyűltek össze a Pókasszony háza előtt, mint valami vásártéren. Az asszonyok csóválták a fejüket, rosszallóan csettintettek, a férfiak morogtak, egymásnak kínálták a dohányt, félhangosan tanakodtak…
Lukerja szó nélkül átadta a batyuját Kallisztinyának, lassan visszalépett a tornáchoz, lehajolt, és felvette a beszennyezett, megszürkült kendőt. Nem rázta le róla a sarat, csak a mellkasához szorította, mintha valami törékeny, élő lényt tartana, és anélkül, hogy visszanézett volna, kilépett egykori anyósa udvaráról.
Otthon, a néni tisztaszobájában Lukerja ismét elsírta magát, de most már csendesen, szaggatottan:
— Miért, nénikém, drága, édes, miért teszi ezt velem? Mit ártottam én neki, bűnös lelkemmel? Trofimot esztelenül szerettem, nem tudtam betelni vele, az anyósnak meg mindenben a kedvére tettem — egy rossz szót sem szóltam vissza, a szidást meg a rágalmat, mint az esőt, tűrtem… És ő meg így… Hová legyek most férj nélkül? Hová, egyedül? Talán csak a padlásra… és a hurokba… Nénikém, úgy fáj… úgy fááááj… szorít a szívem, nem kapok levegőt…
Kallisztinya betakarta az unokahúgát a nagy, gyapjúkendőjével, leültette a padra az asztal mellé, megtapogatta a reggel felforralt szamovárt — még langyos volt —, aztán magának is, Lukerjának is öntött egy-egy bádogbögrébe sűrű, gyantaszerűen erős teát, és leült vele szemben. Ivott néhány lassú kortyot, mintha gondolatot és erőt gyűjtene, majd halkan, de nagyon tisztán megszólalt:
— Nem meséltem el neked, Lukerjuskám, azt a régi történetet… pedig el kellett volna. Talán akkor hozzá sem mentél volna Trofimhoz… Csakhogy azt gondoltam: minek bolygatni a múltat, rég benőtte a gaz, hamu fedte. De hát nem — a Pókasszony, úgy látszik, mindent őriz, a szívében hordja, mint valami fullánkot… Nem te ellened áll bosszút — ellenem. Pedig én előtte, a lelkiismeretem előtt semmiben sem vagyok vétkes…
Lukerja teljes értetlenséggel nézett a nénire; még a könny is felszáradt az arcán, átadva helyét a perzselő kíváncsiságnak és valami baljós előérzetnek.
Kallisztinya még belekortyolt a teába, és a tekintetét valahová a térbe, a múltba fúrva folytatta:
— Mi bizony, Lukerjuskám, Fajkával még lánykorunk óta ismertük egymást, együtt nőttünk fel. Mindent együtt: a földeken, a mulatságokon, bogyót szedni az erdőben, a fonókban… Így volt. Aztán huszonnégyben hazajött a faluba Sztyepan Poluhin — nekem akkor épp betöltötte a tizenhetet. Ő persze idősebb volt, sokat látott. Előbb a polgárháborúban harcolt, aztán még két évig szolgált sorkatonaként. A Sztyepan apját addigra már száműzték, mert abban a… vjatkai felkelésben volt benne. Errefelé ugyanis tizennyolcban meg tizenkilencben az emberek nagyon fellázadtak a beszolgáltatás ellen, bizony… A mi apánk, a te nagyapád akkor azt mondta egyenesen: én nem megyek a hatalom ellen, és a testvéreimet sem engedem. Ő volt a legidősebb a családban, rajta kívül még négyen nőttek fel…
A néni egy pillanatra elhallgatott, beleszürcsölt a hűlő teába… Lukerja tágra nyílt szemmel nézte, félve, hogy egy szót is elszalaszt…
— Amikor Sztyopa hazajött, rögtön meg is választották a falusi tanács elnökének, tisztelték az emberek… Ó, milyen szép ember volt Sztyepan Poluhin! — Kallisztinya hangjában rég elfeledett, meleg rezdülés csendült. — Magas, délceg, széles vállú — Trofim is tiszta ő, kiköpött mása… És úgy beszélt… mintha dalolna, olyan elnyújtva, zengőn. A háborús agyrázkódás után maradt neki ez: mintha megrepedt volna a hangja — folytatta Kallisztinya. — Aztán ráállt, hogy a fiatalokat agitálja: lépjenek be a Komszomolba, építsék a jövőt. Én meg Fajka, meg a Scsukin-gyerekek, Maruszka Rizsova, Fegyka Gyjacskov — összesen vagy hatan — alapítottuk a sejtet. Sztyepan pedig nekiállt írni-olvasni tanítani az embereket, szervezte a népművelést. Minket is besorolt segítőnek. Esténként mi magunk is tanultunk, és másoknak is segítettünk, akik teljesen tudatlanok voltak. Sokszor későn mentünk haza a tanácstól, Sztyopa meg elkísért minket Fajkával a falu széléig. Neki közelebb volt a háza, nekem meg a legvégére kellett mennem, pont ehhez a házhoz. Így kísérgetett, kísérgetett, beszélgettünk, beszélgettünk — aztán elhatározta, hogy elküldi a kérőket a szüleimhez, annyira összenőttünk…
Kallisztinya mintha a szemünk láttára fiatalodott volna: az arca kipirult, ahogy a fiatalságára és az első, olyan ragyogó szerelemre emlékezett, amely neki egyben az utolsó is lett…
— Elmentünk néha a malmi tóhoz, leültünk a régi, nyikorgó stégre, ültünk és álmodoztunk… Ő mindig városba akart menni tanulni, mérnöknek, és azt mondta, engem is mindenképp művelt asszonnyá tesz, magával visz — a néni felsóhajtott, és a varázs egy pillanat alatt szertefoszlott. — Csakhogy amikor már kitűzték a lánykérés napját, Fajka elkezdett lebeszélni, hogy ne menjek Sztyopához. Suttogta, hogy nem illik hozzám, nehéz természetű, meg a családja is gyanús. Csak később értettem meg: ő maga vetett rá szemet, égett az irigységtől… Akkor legyintettem — Sztyopa jobban kellett nekem az életemnél. Hát igen… Az esküvő előtti napon, még a lánykérés előtt Sztyepant behívták a járásba, a pártbizottságra. Úgy jött haza onnan, hogy borús volt, nem önmaga… Este eljött, és a földet nézve, egyenesen a szemembe mondta: miért nem szóltam, hogy az én apám is benne volt abban a felkelésben, a szovjetek ellen járt? Én meg nem értettem semmit: miféle felkelés? Apánk épp hogy lebeszélte az embereket a lázadásról, a lovát sem adta oda, amikor lovakat gyűjtöttek a felkelőknek — hívjon bárkit tanúnak. Sztyopa meg azt mondta: a járási pártbizottságban jobban tudják. Van náluk valami papír, feljelentés, ahol feketén-fehéren az áll, hogy az apánk részt vett a lázadásban. És Sztyepannak a főnökök szigorúan megmondták: a te apádra — szegényparaszt fiaként — szemet hunytunk, mert te magad kipróbált ember vagy, hűen szolgáltad a szovjethatalmat. De ha egy „lázadó” lányát veszed el, azonnal lépj ki a pártból. És eljárást indítunk az egész család ellen — nehogy száműzetésbe, erdővágásra kerüljünk… Ilyen idő volt akkor, Lukerjuskám: kegyetlen, gyanakvó…
Kallisztinya felállt az asztaltól, fel-alá járt a házban, a deszkák nyikorogtak a lépte alatt, aztán visszaült a nyikorgó zsámolyra, és két kézzel fogta a fejét.
— Nehéz volt akkor, Ljuba, ó, mennyire nehéz… Talán épp úgy, mint neked most. És nem tehettem semmit. Sem könyörögni, sem bizonyítani. Apánk dühöngött, nem hitte el, hogy rágalmazták, megtiltotta, hogy többé találkozzam Sztyopával, nehogy bajt hozzak a családra. Egész életében törte a fejét: ki tette be őt az öreget? Kinek állt útjában?.. Aztán amikor Fajka a mi szakításunk után elkezdett Sztyepan körül legyeskedni, hízelegni, akkor már a szívemben megsejtettem, hogy az ő keze van a dologban, az ő munkája… Nem véletlen, hogy azelőtt gyakran elszaladt gyalog a járásba — húsz versztára. Azt mondta, vásárba megy, ajándékot hozni. Csakhogy a mieink közül, akik akkoriban ott jártak, egyszer sem látták őt…
A néni elmesélte azt is, hogyan tartottak később Sztyepan és Faina — kilátástalanságból és magányból — mégis esküvőt; hogyan született meg huszonhétben a fiuk, Trofim; hogyan „nyomta el” Faina véletlenül álmában a második gyereket, egy kislányt, és utána az Úristen több gyereket már nem adott nekik… Azt is, hogyan halt meg a vad kollektivizálás idején, harmincnégyben Sztyepan egy eltévedt — vagy talán nem is annyira eltévedt — kulák golyótól, amikor a szomszéd faluba ment rábeszélni a makacsokat…
— A te anyád, Lukerjuskám, három évvel fiatalabb volt nálam — folytatta Kallisztinya. — Ő már huszonnyolcban elment innen a városba, anyám nővéréhez, ott is maradt, később férjhez ment egy katonához — a te apádhoz… Én pedig… én senkire sem néztem többé. Egész életemben magányosan éltem, mint egy egyedül égő gyertya… De veled, az én véremmel, legalább öregkoromra nem olyan keserű — lett egy kis napfény az ablakban…
A rövid, nyomasztó szünet után már egészen halkan tette hozzá:
— Szerencsétlen, bűnös asszony az a Fajka. A belsejében lakó irigy, fekete méreg miatt elveszítette a fiát, az egyetlen vigaszát. Nem éltek ők Sztyepannal valami szépen, hideg volt köztük minden. Úgy látszik, ő nem tudott elfelejteni engem, fájt a lelke… Fajka meg csak gomolygott a rosszindulatban, csöpögtette a mérget… És egész életében nem tudja megbocsátani nekem, hogy Sztyopa nem őt szerette igazán… Hát van ilyen a világon: ártatlan menyet kikergetni a házból, és bosszúból a fia nyakába varrni a volt szeretőt? Attól félek, Lukerjuskám, még valami őrültséget is művelhet bánatában, megzavarodott eszével. Te csak légy óvatos vele, kerüld az anyósodat, ne kerülj a szeme elé.
Lukerja átölelte a nénit, arcát a száraz vállához szorította, és így ültek még sokáig az üresedő, sötétedő tisztaszobában, mindketten a maguk jóvátehetetlen fájdalmát siratva…
A falusi élet, személyes drámák ide vagy oda, ment tovább a maga lassú, örök rendje szerint. A kolhoz, megerősödve, új gépeket kezdett kapni a megyéből: zúgó, tekintélyes traktorokat, teherautókat. Az emberek eleinte csodálkoztak, aztán örültek is: nem lehet örökké csak lovakkal meg ökrökkel szántani-vetni, haladt a világ.
Lukerja továbbra is a borjúólban végezte a maga szolgálatát. Pirkadat előtt kelt, amikor a csillagok még reszkettek a sötétlő égen, és sötétben is tért haza, Trofimról, a be nem teljesült boldogságról szóló szomorú gondolatokat nehéz, már-már emberfeletti munkával szorítva ki magából — vigaszt találva az állatok meleg leheletében…
Nem sokkal ezután a kolhozba, közvetlenül a megyéből, kihelyezéssel megérkezett az új szerelő, Vaszilij Kocsetkov — frontkatona, kitüntetett, aki a tankjával Moszkvától egészen Berlinig jutott. A nép találgatott, verziókat gyártott: nem véletlen, hogy ilyen isten háta mögötti világvégi helyre vetődött. Biztosan komoly oka volt rá, hogy a városi, jóllakott életet elcserélje a falusi sorsra, a sárra meg a rossz időre.
Vaszilij azonban — negyven év körüli, zömök férfi, okos, fáradt szemekkel és nyugodt mozdulatokkal — hamar beilleszkedett a kolhozba. A férfiak tisztelték az aranykezéért, a gazdás eszéért, azért, hogy sosem tagadta meg a segítséget, és mindenkivel egyenrangúan beszélt, orrát nem hordta fenn.
És maga Vaszilij is egyre gyakrabban nézett be a borjúólhoz éppen azokban az órákban, amikor Lukerja ott volt. Hol a napi rend felől érdeklődött, hol a takarmányról kért tanácsot, később pedig kitalálta, hogy „ésszerűsítés” címén automata itatókat szerkeszt és szerel fel a borjaknak. Az elnök meghallgatta, hümmögött, vakarta a tarkóját, aztán rábólintott — hátha tényleg haszon lesz belőle…
Lukerjának viszont ezek a látogatások különösen kellemetlenek és terhesek voltak. Az asszonyok Trofim temetése és a Telegin letartóztatásával kapcsolatos história óta is féloldalról nézegették: mi van, ha a Pókasszonynak igaza van? Mi van, ha ez a sánta tényleg „tud” valami rosszat? Mi van, ha boszorkány — hiszen Trofim minden előzmény nélkül épp őt vette el, ezt a csendes teremtést, aztán olyan hirtelen meg is halt?..
És amikor az új, jó parti szerelő Lukerja felé kezdett sandítani, akkor aztán végképp elindultak a beszédek, sisteregve, mint az olaj a serpenyőben: „Biztosan kötést csinál a Sánta! Úgy vonzza a férfiakat, mint a legyet! Az egyiket elpusztította, most a másikat is hálóba szövi!”
Lukerja, aki addig sem barátkozott senkivel a nénjén kívül, most teljes, végletes vákuumba került, jeges magányba… Emberek között hideg, rendíthetetlen nyugalommal tartotta magát, és csak otthon, éjszakánként, kettesben a nénivel engedte ki a felgyűlt könnyeket és fájdalmat.
Meg még a temetőben is, Trofim sírjánál, amikor jutott neki egy szabad, az alvástól „ellopott” óra: ott tudott beszélni, mindent kisuttogni, ami a lelkén összegyűlt, a fagyos halomra borókágat vagy egy fürt berkenyét tenni, vörösen, mint a megdermedt vér…
Kocsetkov érdeklődését Lukerja iránt nagy élvezettel tárgyalták ki a falu minden kereszteződésében. Ó, hogy csócsálták a pletykás asszonyok a szerencsétlen özvegyet! Nem is csoda: a faluban vőlegényből, különösen a háború után, amúgy is alig akadt, erre tessék — ilyen igazságtalanság! Derék férfi, még ha nem is fiatal, nőtlen, igazi hős, kitüntetésekkel, és nem a kivirágzó fiatal asszonyokra néz — hanem az özvegyre, ráadásul sánta, akire még bélyeg is került… Ez csakis boszorkányság lehet, másképp hogyan magyaráznák?
A suttogás végül eljutott a kolhoz elnökéhez, Nyikolaj Iljicshez is. Ő gyakorlati ember volt, nem hajlott a babonára, de a közösség nyugalmát értékelte, ezért úgy döntött, leül a szerelővel „szívből szívbe”, idősebb bajtársként.
— Te, Vaszilij Szilantyevics, ne bántsd a mi asszonyainkat, ne zavard fel őket hiába — kezdte az elnök a saját irodájában, miközben mahorkát kínált. — Nézd csak, majd kibújnak a bőrükből, pitét hordanak neked, hogy te, mint egy sas, rájuk vess egy pillantást. Hát nem menyasszony például Maruszka Vnukova? Huszonnegyedik évét tapossa, minden megvan benne, egészséges, dolgozik — más férfi nem győzné utolérni. Vagy ott van Duszka Picsugina — olyan szépség, mint a festett kép! Vagy akár Natálja Petrova, ha neked az özvegyek, a tapasztalt háziasszonyok közelebb állnak: komoly asszony, nézd csak, milyen gazdaságot visz egyedül, a háza tele van bőséggel… Te meg folyton a Sántára sandítasz, Lukerjára… Nem, persze, rosszat személy szerint nem mondok róla, munkásnak elsőrendű, mindig az élen jár, szereti a jószágot… De mégis… Nem a miénk ő, Vaszilij, valahogy idegen. Nem gyökeresedett meg a faluban. Kerüli az embereket, vadóc. Talán lenéz minket, egyszerűeket?.. Ráadásul azt beszélik az asszonyok, hogy van neki valami rosszféle „adománya”… Hát a néhai férjével, Trofimmal is hogy alakult… Gondold meg, Vaszja, ne csapj a lovak közé…
Kocsetkov, miközben sodorta a cigarettát, hosszú, figyelmes pillantással nézett az elnökre, aztán röviden, szárazon felnevetett:
— Nyikolaj Iljics, csak nem kerítőnek álltál? Gyorsan meg akarsz nősíteni, hogy gyökeret verjek? Talán félsz, hogy elszököm innen vissza a városba? Nem szököm, ne aggódj, megszoktam itt. És Lukerja Dmitrijevnára ne szórj rágalmat. Azért tetszett meg nekem, mert nem csóválja a farkát senki előtt, mint a többiek, nem gúnyolódik üresen, nem mutogat ujjal — dolgozik. És hogy sánta… Hát ez valami szégyenbélyeg, ami ránézve mutogatni való? Magad mondod: a munkában nem akadályozza, sőt még a járása is különleges, olyan… szinte repülő. Hogy kerüli az embereket, annak oka van. Én itt új ember vagyok, kívülről jöttem, mégis látom: a ti asszonyaitok nagyon szeretnek mindenkire címkét ragasztani, meg sosemvolt meséket kitalálni becsületes emberekről. Te meg, látom, még rá is bólogatsz. Hát kommunista vagy, okos, írástudó ember, mégis hiszel mindenféle régi, sötét ostobaságban… Szégyellhetnéd magad, elvtárs elnök! Huszadik század van odakint!
Nyikolaj Iljics zavartan széttárta a kezét, megvakarta az állán a borostát:
— Na jó, jó, ne forrj fel. Nézd, Vaszilij, a te dolgod, a te életed. Csak nehogy aztán megbánd, és engem hibáztass, hogy nem beszéltem le róla.
Kocsetkov már komolyan, egyenesen a szemébe nézve felelte:
— Nem fogom megbánni. Adom a szavam.
Az ezerkilencszázötvenháromas tavasz a faluba — mint az egész országba — keserű, megrázó hírt hozott: meghalt Sztálin elvtárs. A falu visszafojtott lélegzettel, mintha elcsendesedett volna, együtt élte át a hatalmas hazával ezt a nagy és félelmetes veszteséget, a jövő pedig hirtelen ingatag és érthetetlen lett.
Abban az évben május elsején nagy pompával adták át a faluban az új, tágas kultúrházat: magas színpaddal, sőt a nemrég beállított agregátról működő villanyvilágítással is. A nép összegyűlt a megnyitóra, a járási központból agitbrigád érkezett műsorral, és hoztak még egy friss, nagy port kavart filmet is — a „Szerelem Jarovaját”.
Kallisztinya és Lukerja is, az elnök hosszas unszolására — hogy „be kell kapcsolódni a kulturális életbe” — elmentek a klubba, és a legutolsó padon foglaltak helyet. Bár a terem zsúfolásig tele volt, a mellettük lévő helyek mindkét oldalon, mintha varázsütésre, üresen maradtak, különálló szigetet képezve körülöttük…
Közvetlenül a vetítés kezdete előtt, amikor már kialudt a fény, és a vetítő sugara átfúrta a sötétséget, a Lukerja melletti ülésre hirtelen leült Vaszilij Kocsetkov.
— Ugye nem bánja, Lukerja Dmitrijevna? — kérdezte féltréfásan-félkomolyan, halkan, a füléhez hajolva.
Lukerja csak kicsit megvonta a vállát a sötétben: az ön dolga — üljön, ahová akar, itt a helyek nincsenek névre szólva, nem váltották meg őket. De az egész soron, az egész teremben rögtön, mint a vízen a fodrozódás, végigfutott a visszafogott suttogás és a csodálkozó felszisszenések hulláma…
A klubtól már sűrű, kékes alkonyatban indultak haza, a fekete, nagy csillagokkal teleszórt ég alatt. A faluban itt-ott, nyitott ablakokból, vagány harmonikaszó hallatszott. Csengő, fiatal lányhangok — amelyeket időnként egy-egy közös, kissé ittas nevetés szakított félbe — pajkos, kétértelmű csasztuskákat énekeltek.
Kallisztinya és Lukerja, mint mindig, kettesben, elindultak a széli házuk felé. Ám alig tettek meg száz métert a megvilágított klubtól, lassú lépteiket utolérte a csizmák nehéz, magabiztos dobogása.
— Kallisztinya Jakovlevna, engedje meg, hogy hazakísérjem — szólalt meg mögöttük a jól ismert, mély hang. — És beszélnem is kell magával… most rögtön. Komolyan.
Kallisztinya a sötétben elmosolyodott:
— Mit ijesztgeted te, Vaszilij Szilantyevics, az egyedülálló asszonyokat komoly beszéddel, ráadásul éjszaka? Ha van mondandód, mondd ki kerülgetés nélkül, egyenesen. Mi meghallgatjuk, nem sürget semmi.
Kocsetkov, bátorságot gyűjtve, megköszörülte a torkát, és belekezdett a láthatóan sokszor, fejben elpróbált beszédbe:
— Én egyenes ember vagyok, a fronton megtanultam becsülni az időt. Úgyhogy egyenesen mondom: régóta figyelem magát, Lukerja Dmitrijevna. Nagyon tetszik nekem, egész lelkemből. Én magam is özvegy vagyok. A néhai feleségemmel a fronton, negyvenháromban ismerkedtünk meg, a sebesültszállítóknál. Volt benne valami, ami magára emlékeztetett… ugyanaz a csendes, kitartó természet… Negyvenhatban aztán szüléskor meghalt. A fiunk sem élte túl, nem tudott… Azt hittem, a szívem örökre kővé vált, és soha többé nem kívánok senkit. De látom: egyedül nehéz, üres. Magának is nehéz, látom, a bánat nem engedi. A kis házuk is roskadozik, rendbe kellene hozni, kell hozzá férfikéz. Talán az emberek is megnyugodnának, abbahagynák a pletykát magáról, Lukerja Dmitrijevna, ha törvényesen összekerülnénk. Nem hoznék magára szégyent. De ha én egyáltalán nem vagyok kedves a szívének, mondja meg nyíltan, és többé nem hozom szóba, békén hagyom.
Lukerja hallgatott, kendője alatt összegörnyedve, görcsbe húzódva. Kallisztinya azonban, rápillantva az unokahúga elsötétült profiljára, megszólalt helyette:
— Az egyenességedért, Vaszilij, köszönjük, az becsülendő. Ami meg a szóbeszédet illeti… Minden szájra, ahogy mondani szokták, nem lehet kendőt kötni. Férj nélkül vagy férjjel — úgyis beszélnek, a nyelv csont nélküli. Az ő anyósa, Faina… maguk ezt láthatóan nem ismerik, vagy nem értik a végéig. Ő kavarja itt a vizet, mocsarat dagaszt… Lukerjuskát nem hagyja békén, amíg él.
— Az anyóst meg lehet fékezni, a törvény mellettünk áll — mondta Kocsetkov halkan, de határozottan. — Találkoztam már ilyen természettel, nem ijedek meg. Csak Lukerja Dmitrijevna mondjon igent… Az ő akarata a legfőbb.
Ekkor végre Lukerja is megszólalt; hangja fáradt volt, de tisztán csengett az éjszakai csendben:
— Ha maga ilyen egyenesen beszél velem, Vaszilij Szilantyevics, akkor én is így felelek, kerülgetés nélkül. Nem akarok hiú reményt adni, nem akarom becsapni. Senkit sem tudok magam mellé képzelni — a lelkem Trofimért nagyon fáj, sajog… mikor gyógyul be, ki tudja?.. És hogy egyáltalán begyógyul-e… azt sem tudom. Maga meg mellettem csak gyötrődne, hibáztatná magát, hogy idegen bajhoz kötötte az életét… Hálás vagyok az ajánlatáért, a megtiszteltetésért, de nemet mondok. Úgy látszik, nekünk a nénikémmel ez a sors jutott — egyedül végigélni az életet, vinni a magunk részét. Ne haragudjon.
Ezek után mindhárman teljes, nyomasztó csendben mentek tovább, csak a talpak nyikorgása hallatszott a kissé megfagyott földön.
Amikor elértek Kallisztinya házának ismerős kapujához, Kocsetkov nagyot sóhajtott, mintha terhet tett volna le, és így szólt:
— Hát jól van, köszönöm a nyílt választ. Nem ilyen szavakat akartam hallani, persze, de mit lehet tenni — a szív ellen nem lehet menni. De legalább hazakísértem magukat, nem hiába jöttem. Megyek akkor. Jó éjszakát… Viszontlátásra…
A férfi megfordult, és nehéz, mintha kelletlen léptekkel indult vissza a falu közepe felé, beleolvadva a sötétségbe…
És egyikük sem vette észre abban a pillanatban, hogy a szomszéd ház egyik ablakában, a kissé félrehúzott függöny mögül Pókasszony rosszindulatú, éber szeme figyeli ezt a búcsújelenetet, s a sötétben hideg, elégedett fény villan benne…
Nem sokkal később a környéket sűrű, falusi, áthatolhatatlan sötétség borította be… A falu lassan elcsendesedett, álomba merült, és csak a felkerekedő éjszakai szél cibálta a falu szélén a tó fekete vize fölé hajló, hosszú fűzfaágakat. De hamarosan az is elült, belefáradva a saját tombolásába.
Lukerja és Kallisztinya is lefeküdtek a helyükre. Ám sem az egyik, sem a másik nem tudott elaludni, bármennyire próbálták: újra és újra maguk előtt látták a Vaszilijjal folytatott, váratlan és nehéz beszélgetést…
Hajnal felé végül mégis elnyomta Lukerját az irgalmas, feledést hozó álom. És különös, nyugtalan álmot látott: mintha Trofim állna a tó melletti mélyedés szélén, fehér, hosszú, bokáig érő ingben. Széles, erős mozdulatokkal kaszálja a sűrű, zamatos füvet, és a kasza éle alá újra meg újra beleakad a bokrok fiatal, zöld sarja. Trofim azonban nem áll meg, makacsul folytatja a munkáját — és csak a roppanás hallatszik, száraz és ijesztő, betöltve mindent…
Lukerja hirtelen, rémülettől felriadva ébredt. A roppanást pedig ébren is hallotta — ettől a szíve vadul, fájdalmasan kalapálni kezdett, megérezve a bajt.
— Nénikém! — kiáltotta, felugorva az ágyból. — Nénikém, keljen fel! Égünk!
A házba kívülről — és ami még borzalmasabb: a hangok alapján már a lángoló padlás felől is — maró, fojtogató füst szivárgott be. A kis ablakokban bíbor, éhes lángnyelvek csapdostak és táncoltak, az utcáról pedig már felhangzott a tompa, sűrű vészjel: valamelyik szomszéd, észrevéve a tüzet, teljes erejéből verte a kútnál felakasztott vasúti síndarabot, riasztót kongatva.
Lukerja felugrott, és úgy, ahogy volt, egyetlen hosszú alsóingben, rohant felébreszteni a nénjét. Az a fáradtságtól és az életkortól nem ébredt rögtön, csak forgolódott és motyogott valami érthetetlent. Amikor azonban kitisztult a tudata, és megértette, mi történik, első dolga nem az volt, hogy az ajtóhoz rohanjon, hanem hogy a piros sarokban függő, öreg, időtől megfeketedett, nagyanyai kazanyi Istenszülő-ikonhoz kapjon. Felragadta, a melléhez szorította, és a két asszony botladozva, köhögve kirohant az utcára — egyetlen másodperccel azelőtt, hogy a mohó, bömbölő láng elérte és bekapta volna a régi, száraz pitvart.
Mindenfelől emberek rohantak vödrökkel, kiabálva, zűrzavart keltve. A férfiak közül, akik ügyesebbek és bátrabbak voltak, megpróbáltak bemászni az ablakokon — legalább valamit megmenteni a szerény vagyonból —, de a felbőszült, erejét összeszedett tűz már nem engedett a gerendafalak közelébe sem, száraz, baljós ropogással falta fel őket…
Az egyik szomszédasszony a remegő Lukerja vállára terített egy rövid, steppelt kabátkát, Kallisztinyára pedig — aki még mindig az ikont szorította magához — ráadta a saját nagy, gyapjúkendőjét hosszú bojtokkal. Így álltak az asszonyok némán, vállvetve, és nézték, ahogy a szomszédok körülöttük ostobán, szinte tehetetlenül kapkodnak a pusztuló, szeretett ház körül, nyilvánvalóan alulmaradva az egyenlőtlen küzdelemben a mindent felfaló elemmel…
És egyszer csak Lukerja szinte a bőrén, a hátán érezte valakinek a szúrós, gyűlölködő tekintetét, ahogy belé mar. Megfordult — és meglátta a Pókasszonyt. Ott állt a saját tornácán, meleg vattaköntösébe burkolózva, és gúnyos, diadalmas vigyor ült az arcán. A közös tűz bíbor, táncoló fényében a testes, egykor pirospozsgás arca valami baljós, élettelen maszkká torzult, amely szinte tapintható rosszindulatú örömet és gyűlöletet sugárzott.
Faina az asszonyok felé köpött, majd nehezen, lassan felballagott a fa lépcsőkön, és eltűnt az ajtaja mögött, mintha megelégedett volna a látvánnyal…
És ekkor… Mintha csak a semmiből, erős, rángató szél csapott le, amely a lángoló ház fölé egy egész csokor szikrát sodort az égbe, még jobban felbőszítve a tüzet, új erővel kényszerítve ki a lángokat. Aztán valami hihetetlen, már-már misztikus dolog történt: iszonyú robajjal és csikorgással beomlott a lángoló ház régi szalmatetője, és a tetőről leváló óriási tűzörvény — mintha felugrott volna — felcsapott a magasba, megcsavarodott a levegőben, majd ugyanaz a szél átdobta az alacsony kerítésen a szomszéd udvarra, egyenesen a Pókasszony házának tetejére.
Férfiak, asszonyok, gyerekek — mind egyszerre hördültek fel: Faina háza másodpercek alatt fellobbant, mint egy óriási gyufa, száraz ropogással. És máris új, még kaotikusabb sürgés-forgás kezdődött a baj új, váratlan fészkénél.
Lukerja megdermedve nézte, ahogy az ismerős épületek egymás után válnak egyetlen, szörnyű, bömbölő máglyává, amely baljós vörössel világítja meg az éjszakai eget…
— Faja néni! — kiáltotta hirtelen, magához térve. — Ott van Faja néni, láttam! Most ment be! Bent van a házban!
És az asszony egyetlen másodpercig sem tétovázott tovább: valaki vattás zubbonyát a fejére kapta, és nem hallgatva a rákiáltásokra, berontott volt anyósa füstölgő, már lángoló pitvarába… Kallisztinya, felocsúdva a sokkból, valakinek a reszkető kezébe nyomta az ikont, és felkiáltva: „Lukerjuskám, gyere vissza!” — utána vetette magát, mert képtelen volt egyedül hagyni az unokahúgát.
Senki sem értett még semmit — olyan gyorsan, olyan hirtelen történt minden. A férfiak csak még dühösebben, kétségbeesettebben locsolták Faina házának falait, nem merve berohanni a már tomboló pokolba az asszonyok után.
Ugyanebben a pillanatban a falu másik végéből zihálva, útközben magára kapva a vattakabátját, odaért Vaszilij Kocsetkov.
— Lukerja! Hol van Lukerja Dmitrijevna?! — ordította, félrelökdösve a látványtól megbabonázott asszonyokat és gyerekeket.
— Bementek a házba, Kallisztinyával, Fajkáért… úgy látszik — felelte az egyik férfi, le sem véve a szemét a tűzről.
Vaszilij röviden, elfojtottan káromkodott, kiragadta a hozzá legközelebb álló asszony kezéből a nagy kendőt, a legközelebbi vödör már mocskos vizébe mártotta, a nedves szövetet az arcára szorította, és gondolkodás nélkül belevetette magát a lángoló, mindjárt összeomló házba…
Mennyi idő telt el abban a pokolban? Tíz másodperc? Harminc? Egy teljes örökkévalóság?.. Az asszonyok arcukat a kezükbe temetve zokogtak és imádkoztak; a férfiak a füsttől könnyezve, káromkodva folytatták a víz locsolását vödrökből a pitvarra és az ablakokra, élő láncot alkotva a kúttól…
Megreccsentek, félrebillentek a fő tartógerendák… A nép rémülten hátrált, megérezve az elkerülhetetlent…
És egy szívdobbanással azelőtt, hogy az égő tető iszonyú robajjal beomlott volna, a füstölgő, lángoló pitvar mélyéből kiugrott — megbotlott és elterült, a kezét megégetve — Vaszilij Kocsetkov. A karjában pedig, eszméletlenül, ugyanabba a vizes kendőbe burkolva, ott volt Lukerja.
Faina és Kallisztinya örökre odabent maradtak a parázsló házban, amely temetési máglyává változott…
Egy évvel később, amikor a föld felengedett és újra kizöldült, a két szomszéd ház közé ékelődött egykori hamu helyén, az egész falu erejéből — és főként Vaszilij Kocsetkov munkájával — már egy új, erős, friss faillatú ötfalas faház állt. Lukerja és Vaszilij pedig csendben, felhajtás nélkül, a járási központban eljegyezték egymást, és szerény házavatóra készültek. Vaszilij maga, a saját kezével, szeretettel és gondossággal készített egy könnyű, kecses, erős mogyoróból font bölcsőt, és felakasztotta egy rugalmasan hajló rúdra a legvilágosabb, legtágasabb tisztaszobában — hamarosan megszületett a Kocsetkov fiatal családjának első gyermeke, folytatva az új, a régi ellenségeskedéstől megtisztult életet.
A falusi temetőben pedig, nem messze Trofim sírjától, két fiatal nyírfa árnyékában most két friss, gondozott sírhalom magasodott egymással szemben. Alattuk — ahogy életükben is, szomszédként, bár nem jó szomszédként — örök nyugalomra tért Kallisztinya és Faina. S már nem volt többé mit megosztaniuk ebben a földben: sem rosszindulatot, sem irigységet, sem régi, meg nem bocsátott sérelmet. Csak csend volt, csak örök béke, és a fejük felett a lombban zúgó szél, amely mindent és mindenkit kiengesztel. Néha, emléknapon, Lukerja két egyforma marék mezei virágot hozott ide, és mindkét sírra tett belőle — a megbocsátás jeléül, annak jeléül, hogy az élet mindenek ellenére folytatódik, magában hordozva a gyász emlékét és az új reggel csendes reményét.
