Vadim hosszú éveken át egyszerű mérnökként dolgozott egy nagy kutatóintézetben. A fizetése szerény volt, és majdnem tizenöt év munka után világosan megértette: itt sosem fog anyagi jólétet elérni.
Néhány kollégája a vállalkozás mellett döntött, és ez a gondolat az ő fejében is megfogant. Miért ne próbálná meg ő maga is? Elhatározta, felmondott, és rögtön nagy lépést tett. Vadim eladta a szülei lakását, és minden befolyt pénzt a saját vállalkozásába fektetett. Nem tévedett.
A kis műhely, amelyet megszervezett, elég gyorsan kezdett nyereséget termelni. Az üzlet felfelé ívelt, a termelés bővült, és idővel igazi gyárrá alakult. A bevételekkel együtt jöttek a változások is: a férfinak lett egy külföldi autója, később pedig telket vásárolt a városon kívül, egy rangos helyen az erdő mellett, és pénzt kezdett félretenni egy tágas ház felépítésére.
Úgy tűnt, minden szerencsésen alakul, ám hirtelen megjelentek azok, akik inkább más munkájából szerettek volna hasznot húzni. Vadimnak nem voltak komoly összeköttetései, a vállalkozás pedig egyre kockázatosabbá vált. Akkor úgy döntött, idejében megszabadul a gyártól. És a szerencse ismét mellé állt — sikerült előnyösen eladni a céget. Miután nagy összeget kapott kézhez, Vadim hozzáfogott régi álmának megvalósításához — felépíteni egy nagy vidéki házat.
Egy év múlva a telkén már ott magasodott a háromszintes, modern berendezésű és minden szükséges technikával felszerelt villa. De egy ilyen szépséget őrizni kellett. Az emberekben nem bízott, ezért már a kezdetektől eldöntötte, hogy négylábú őröket szerez magának. Mindig is szerette a nagy kutyákat, és a választása a kaukázusi juhászkutyákra esett. Kifejezetten számukra építtetett egy tágas kennelt erős kutyaházzal.
A tenyésztőt az interneten találta. A vélemények kizárólag pozitívak voltak. Az illető elhozott két bolyhos kiskutyát törzskönyvvel, részletesen elmagyarázta, hogyan kell róluk gondoskodni, megkapta a tisztességes díjazását, majd távozott. A dokumentumok szerint a kölyköket Montinak és Monszinak hívták, de Vadim nem bonyolította túl, egyszerűen mindkettőt Moninak szólította.
A kiskutyák gyorsan megszokták az új otthont. Barátságban nőttek fel, vidáman kergetőztek az udvaron, ásták a földet, játszottak, mígnem teljesen kifáradtak. Gazdájuk maga foglalkozott a kiképzésükkel, könyvek alapján, és ez nagy örömet okozott neki. Még „apának” is nevezte magát, a kicsik pedig tökéletesen értették és reagáltak rá.
Eltelt egy év, de a kaukázusiak nem nőttek igazi óriásokká. Inkább rövid lábú keverékekre hasonlítottak, bár a fejük impozáns maradt. Sem a vitaminok, sem a bőséges táplálék nem segített. Amikor Vadim megpróbálta elérni a tenyésztőt, de nem kapott választ, megértette, hogy becsapták. Ám a kedvenceket már nem tudta volna lecserélni. Ezek a bolyhos jószágok időközben teljesen meghódították a szívét.
És bár a kutyák mérete nem volt az igazi, őrzőnek kiválóan beváltak. Olyan erőteljes hangjuk volt, hogy néha még maga Vadim is összerezzent.
Egy nyári napon vihar tört ki. Hazatérve Vadim rosszul érezte magát. Beállt a dzsippel az udvarra, elfelejtette becsukni a kaput, és bement a házba. Bevette a gyógyszert és elszundított. A mennydörgés, a kutyák ugatása és a motorok zaja ébresztette fel.
Az utcán, a reflektor fényében három kéretlen vendéget pillantott meg – motorosokat. Fiatal, erős srácok voltak, bőrruhában, egyikük baseballütőt, a másik feszítővasat, a harmadik pedig kannákat tartott a kezében. Erősen áradt belőlük az alkohol szaga.
A kutyák úgy ugattak, mintha szörnyetegek ültek volna a kennelben. Vadim azonban tökéletesen értette, hogy az erőviszonyok nem egyenlők: a telefon és a fegyver a házban volt, a szomszédok messze.
— No, bátyó, jól élsz te itt. Ideje lenne osztozni, — vigyorgott az egyik.
— Fiúk, rossz címre jöttetek, — próbált kibújni Vadim.
— Dehogy rosszra. Adj benzint, kaját, piát, és ötvenezer rubelt fejenként. Különben szétverünk, — fenyegetőzött a vezér.
Vadim úgy döntött, blöffölni fog.
— Takarodjatok, míg éltek és egészségesek vagytok! Itt van a brigádom, mindjárt kijönnek. Meg a kutyáim is vadállatok! — kiáltotta, és úgy tett, mintha szólítaná kedvenceit: — Szörnyek! Várjatok!
A támadók megtorpantak, egymásra néztek. De egyikük gúnyosan megjegyezte:
— Hát miért nem jönnek elő a dögjeid?
— Azért, mert parancsra várnak! — vágta rá Vadim.
A kutyák, meghallva a gazda szokatlan hangját, elcsendesedtek. Ám a sors másként döntött. Az okos testvérek előre kiástak egy alagutat a kerítés alatt, amelyet a kutyaház takart.
És amikor a fiúk közelebb léptek, a feldühödött Monik kiugrottak, és morogva rájuk vetették magukat. A baseballütős óriásnak nem volt ideje kitérni: a kutyák a földre döntötték, tépték a bőrruháját. A másik elejtette a feszítővasat és a kapu alá zuhant, fejét kezeivel takarva. A harmadik pedig fejvesztve elmenekült, hátrahagyva a kannákat.
Vadim, akinek közben a karját megütötték, előkapta a karabélyt, és a levegőbe lőtt. A bozontos védelmezők a vezér körül keringtek, lábát harapdálták, és nem engedték felkelni. A bandita nadrágja egy szempillantás alatt cafatokká vált.
— Földre! — kiáltotta a gazda, alig bírva lecsillapítani a kutyákat.
Amikor megérkezett a rendőrség, a kutyák őket sem engedték közel, amíg Vadim be nem terelte őrzőit a házba. A letartóztatottak elszállításakor az egyik tiszt megkérdezte:
— Miféle fajta ez?
— A leghűségesebb és legkedvesebb! — felelte határozottan Vadim.
Számára most már egyértelmű volt: a fajta nem számít, ha valódi hűségről és kutyaszívről van szó.
