Késő este finom, nyirkos köd borította be a várost, a levegőben hűvösség vibrált. Az elhagyatott sétányon hosszú, megtört árnyékokat vetettek a lámpák. Anna, hivatásos sebész, és férje, Makszim, épp hazafelé tartottak egy baráti vacsoráról. A csend olyan mély volt, hogy a sűrű orgonabokrok közül hirtelen felhangzó halk nyögés különösen tisztán hallatszott.
– Hallod? – suttogta nyugtalanul Anna, megállva.
– Hallom – morogta Makszim, lassítás nélkül. – Biztos valami részeg fetreng. Menjünk, kezd szemerkélni.
De Anna már letért az aszfaltról a nedves fűre. Az évek során kifejlődött orvosi ösztön nem engedte, hogy közömbösen továbbmenjen.
– Meg kell néznem – mondta határozottan. – Hátha rosszul van.
– Miért kell mindenkivel törődnöd? – vetette oda ingerülten Makszim, hátra sem nézve. – Nem vagy ügyeletben. Elég a hősködésből. Gyere, fáradt vagyok.
Ő azonban már a bokrok között törte magát előre. A sűrűben, a nedves földön egy férfi feküdt összegörnyedve, kezét az oldalához szorítva. A lombokon átszűrődő holdfény megvilágította a kabátján szétterjedő sötét foltot. Anna letérdelt mellé – ujjai azonnal nyirkossá váltak a meleg vértől. A seb súlyos volt, valószínűleg kés okozta.
– Hívd a mentőt! – kiáltotta férjének, aki undorodó arckifejezéssel dermedten állt az ösvényen.
Makszim kelletlenül közelebb lépett, de a szemében nem volt sem együttérzés, sem aggodalom — csupán bosszúság.
– Na tessék, most jól megcsináltad – sziszegte. – Most jön a rendőrség, a kihallgatások, egy álmatlan éjszaka! Miért kellett neked ebbe belekeveredni?
Választ sem várva sarkon fordult és elindult, otthagyva őt egyedül a sötétben, térdre rogyva a haldokló mellett. Abban a pillanatban köztük megszületett az első, ám már áthidalhatatlan szakadék.
– Csak nyugalom, ne erőltesse magát – szólt lágyan, de határozottan Anna, a sérült fölé hajolva. – Lélegezzen egyenletesen. A segítség már úton van. Minden rendben lesz.
A hangja nyugodt és magabiztos volt — ugyanaz a hang, amely az évek során százszor is visszaadta a betegek reményét a műtét előtt. A férfi elhallgatott, sóhajai mélyebbé váltak. Néma hálával nézett rá. Amikor a távolból felsírt a sziréna, Anna kiszaladt az útra, hogy irányt mutasson az autónak.
A mentősök gyorsan és pontosan dolgoztak. A sérültet hordágyra fektették, majd előkészültek a szállításra.
– Ön vele van? – kérdezte egy idősebb mentőorvos.
– Nem, én találtam meg. Én is orvos vagyok — sebész.
– Értem, kolléga. Nincsenek nála iratok. Meg tudna holnap jönni a Puskinszkaja kórházba? A rendőrségnek szüksége lesz a magyarázatra — ki, hol és hogyan találta meg őt.
– Természetesen, elmegyek – bólintott Anna.
A mentőautó eltűnt az éjszakában, őt pedig ismét körülvette a csend. A ház közel volt, de lassan haladt, mintha csak halogatná a hazatérés pillanatát. Makszim tette belülről égette.
Eszébe jutott, hogyan ismerkedtek meg: ő volt a páciense, amikor bicikliről esve eltörte a lábát. Sármos, tréfás férfi volt, olyan kitartóan udvarolt, hogy ő, aki belefáradt a magányba és a fárasztó ügyeletekbe, hamar elolvadt. Felidézte azt is, milyen volt az első találkozás az anyósával — a hideg tekintet, a száraz kijelentés: „Az én fiamnak olyan feleség kell, aki a háztartást vezeti, nem pedig a műtőkben szaladgál.” Akkor Anna csak mosolygott. Most ez a mosoly naivnak tűnt. Talán az anyósa nem tévedett.
Makszim a konyhában várta. Nem aludt, arca eltorzult a dühtől.
– Na mi van, hősködtél? – gúnyolódott, amint belépett. – Akár haza se jöhettél volna. Miféle feleség az ilyen? A vacsora nincs kész, az ingek nincsenek kivasalva, az ügyeletekről nem akarsz lemondani! Miért vettem én el téged? Hogy magamnak főzzek?
Anna leült a székre. Nem maradt ereje a vitára.
– Max, én orvos vagyok. Ez a munkám. Ott egy ember elvérzett volna.
– Engem nem érdekel! – ordította. – Nekem olyan feleség kell, aki itthon vár, nem pedig bokrok közt kóborol! Ki nem állhatom a munkádat, az éjszakáidat, a fontossági sorrendedet!
Minden szava úgy vágott, mint a kés. Olyan gyűlölettel beszélt az ő hivatásáról, hogy Anna lélegzete is elakadt.
– Elegem van belőled és abból az átkozott esküdből – vágta oda, majd felállt. Látványosan bevonult a hálószobába, és bevágta maga mögött az ajtót. Kattant a zár.
Azon az éjjelen Anna a nappali kanapéján feküdt le. Reggel pedig, amikor nehéz fejjel és mellkasi fájdalommal ébredt, hosszú idő óta először egy apró, de fontos dolgot tett: nem készített reggelit Makszimnak. Nem vasalta ki az ingét. Ehelyett hosszasan állt a tükör előtt, könnyű sminket tett fel: kihúzta a szempilláit, ajkait finoman megérintette egy kis fény.
Amikor belépett az orvosi szobába, kollégái meglepetten és melegen fogadták:
– Anecskám, ma egyszerűen ragyogsz! Mi az, Makszim újra megkérte a kezed? – kacsintott rá a nővér, Natasa.
– Úgy nézel ki, mint egy millió dollár, Anna Igorevna! – kiáltotta hangosan Petrovics, az aneszteziológus.
Anna zavarodottan elmosolyodott. Már szinte el is felejtette, milyen érzés nőnek lenni – akit észrevesznek, akinek bókokat mondanak, akinek őszintén örülnek.
Ebédidőben odalépett hozzá a sebészeti osztály vezetője.
– Anna Igorevna, jut eszembe… emlékszel arra a férfira, akit tegnap találtál? Hozzánk hozták — a Puskinszkaján nem fogadták, a reanimáció tele volt. Úgyhogy most nálunk van.
Anna bólintott. Kollégája lehalkította a hangját:
– Csakhogy úgy tűnik, egyáltalán nem hajléktalan. Reggel felébredt, egy telefonhívást intézett — és fél órán belül terepjárók gördültek be testőrökkel meg ügyvédekkel. Kiderült, hogy Dmitrij, egy nagyvállalkozó. Merényletet követtek el ellene — a konkurencia rendelte meg. Szóval, mondhatni, egy milliomost mentettél meg.
Anna csak halványan elmosolyodott. Arra gondolt, mennyit fog nevetni, amikor elmeséli Makszimnak. De nevetésre nem került sor.
Este, amikor hazatért, nem tudta kinyitni az ajtót — a zárat kicserélték. Csengetett. Az ajtót Makszim nyitotta ki. Tekintete hideg volt, idegen.
Az előszobában ott álltak a bőröndjei — sietve összepakolva.
– Átgondoltam, és döntést hoztam – mondta egyenesen, minden érzelem nélkül. – Nem illesz hozzám. Mások vagyunk. Vidd a dolgaidat és menj el.
Anna kábán állt. A hálószobából egy fiatal lány lépett ki — csinos, Anna selyemköntösében. A vékony anyag alatt jól látszott egy nagy, kerek, ám hamis terhességpocak.
– Ő Szveta – mutatta be Makszim. – Gyereket vár tőlem. Neki stabilitás kell, nekem pedig olyan feleség, aki otthon van. Te viszont örökké ügyeletes vagy. Úgyhogy menj.
Svetlana félénken mosolygott, miközben megsimogatta a műhasát. Ez a szánalmas, közönséges színjáték volt az utolsó csepp.
Anna nem szólt semmit. Sem kiáltás, sem könny, sem szemrehányás — semmi. Némán felkapta a bőröndöket, megfordult és kilépett az ajtón. Belül minden üres volt. Olyan üres, hogy úgy tűnt — még a visszhang sem válaszolna.
Nem volt hova mennie. A rokonok más városban éltek. Barátnők, akiknél meghúzódhatott volna, már nem maradtak — az évek munkája és a házasság, amelyet felemésztettek mások elvárásai, lassan eltávolította tőle mindannyiukat. Az egyetlen hely, ahol biztonságban érezte magát, a kórház volt.
Taxival jutott el az ügyeletes szobába, ott hagyta a holmiját, és anélkül, hogy levetkőzött volna, bement az orvosi szobába. Pjotr Szemjonovics, az őszes halántékú, jóságos, de éles szemű fősebész ránézett — sápadt arcára, a lábánál álló bőröndökre — és rögtön mindent megértett.
– Maradj itt, Ánya – mondta halkan. – Van itt egy kanapé. Nem először, nem utoljára. És őszintén szólva, már régen nem láttalak élőnek mellette. Talán ez valami újnak a kezdete.
Anna hálásan bólintott. Sem kérdések, sem sajnálkozás — csak csendes megértés. Ez többet ért minden szónál.
Lefeküdt a régi, kiült kanapéra, de az álom nem jött. A fejében nehézség: sértettség, megaláztatás, az árulás érzése. Felállt, kiment a kórház udvarára. Az éjszaka csendes volt és hűvös. A padon, a késői óra ellenére, egy férfi ült kórházi pizsamában. Megfordult a lépteire.
Ő volt az — Dmitrij, az, akit a bokrok közül húzott ki.
Ránézett az arcára, a könnyek nyomaira, és egyenesen megkérdezte:
– Ez miattam van?
– Nem – felelte halkan. – Egyszerűen kirúgott a férjem. Mindenből, ami az enyém volt — egyszerűen kidobott az utcára.
Dmitrij elgondolkodva bólintott, aztán hirtelen elmosolyodott.
– Akkor engedje meg, hogy gratuláljak önnek.
Anna meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Mihez?
– Ahhoz, hogy végre megszabadult attól az embertől, aki nem tisztelte önt. Aki a haldokló mellett egyedül hagyta a sötétben. Aki nem nőt látott magában, hanem csak szolgálót. Méltó volt ő a hűségedre? Maga megmentette az életem, ő pedig még arra sem volt képes, hogy egyszerűen maga mellett maradjon. Hát nem bizonyíték ez arra, melyikőtök az erősebb? Örüljön, doktornő. Maga szabad.
Szavai nem voltak lágyak, de nem volt bennük kegyetlenség sem — csak őszinteség és józan ész. Úgy vágtak az elmébe, mint egy hideg zuhany hosszú ájulás után. Anna ezen az éjjelen először nem fájdalmat érzett — hanem megkönnyebbülést. Igaza volt. Teljesen.
Eltelt egy év.
A műtő lámpájának éles fénye bevilágította a teret, kiemelve Anna összpontosított arcát. Kezei magabiztosan, pontosan mozogtak, mintha minden mozdulatát maga az élet csiszolta volna tökéletesre. Ott volt, ahol lennie kellett. Boldog volt.
– Anna Igorevna, megint rózsák! – suttogta Natasa nővér, miközben betolta az előkészítőbe a hatalmas kosár fehér virágot. – Dmitrij Szergejevics igazi úriember.
Anna elmosolyodott, tekintetét le sem véve a monitorról.
– Makacs, mint egy tank.
– Na, ez férfi! – sóhajtott Natasa. – Az enyém február 23-ra egy vízforralót vett. És azt is csak azért, mert elfelejtette az ünnepet.
– Csak attól fél, hogy itt a kórházban elcsábítanak – jegyezte meg Anna félmosollyal. – Tartja a pozíciót.
Beszélgetésüket félbeszakította a hang a hangszóróból:
„Anna Igorevna, sürgősen a hármas műtőbe! Késelés, behatoló hasüregi sérülés. Kritikus állapot!”
Anna gyorsan befejezte a beavatkozást, átadta a pácienst az asszisztensnek, és miközben letépte a kesztyűket, már a hármas felé indult. A műtőben már folyt az előkészítés. A beteget az asztalra fektették, levágták róla a koszos, széttépett ruhát. Anna odalépett, felvette a maszkot, és egy pillantást vetett az arcra — majd egy másodpercre megmerevedett.
De nem a fájdalomtól. Nem az emlékektől. Csak egy enyhe, szinte tudományos távolságtartással.
Az asztalon Makszim feküdt. A volt férj. Arca elgyötört volt, arcán nem maradt hús — csak csontok és megalvadt vér. Úgy festett, mint egy csavargó, akit az utcáról szedtek össze.
Makszim még eszméleténél volt. Kinyitotta a szemét. Meglátta őt — a maszk fölött a szempárt, amelyet azonnal felismert.
— Anya… Anyecska… te vagy az? — hörögte. — Hála istennek… Ments meg… Az a Szveta… azt mondta, hogy terhes… de ez hazugság… A lakást akarta… Kihajított… Csavarogtam… Mindent megértettem… Hülye voltam… Bocsáss meg… Gyere vissza… Többé nem fogom…
Felé nyúlt, de a kezei remegtek, ujjai nem tudtak összezáródni. Anna úgy nézett rá, mint bármely más betegre. Sem harag, sem szánalom — csak szakmai összpontosítás.
— Petrovics — mondta halkan —, adjuk be az altatót.
Az aneszteziológus beadta a szert. Makszim hangja összefüggéstelenné vált, majd elhalkult. Petrovics aggodalmasan pillantott Annára.
— Aня, hívjak inkább egy másik sebészt?… Ez neked túl nehéz lehet.
— Miért? — vonta meg nyugodtan a vállát. — Régóta idegenek vagyunk. Ez nem személyes. Ez csak egy beteg áthatoló sérüléssel. Nem volt feleségként vagyok itt. Sebészként vagyok itt. — Egy pillanatra elhallgatott. — És tudod, Petrovics, én boldog vagyok. Igazán boldog. És nekem mindegy, ki fekszik ezen az asztalon.
A férfi bólintott, de tekintete hirtelen lejjebb siklott — Anna alakjára a műtősruha alatt.
— Aня… Te… terhes vagy?
Anna lesütötte a szemét. A maszk alatt ajkait meleg, derűs mosoly érintette. Alig észrevehetően bólintott.
— Igen. Még korai, de már érzem. A férjem még nem tudja. Este szeretném meglepni.
Kezébe vette a szikét. A hideg acél úgy simult tenyerébe, mint akaratának folytatása. Végigpillantott a csapaton, majd pillantása megállapodott Makszim testén — és hangjában könnyed iróniával mondta:
— Nos, kollégák… kezdjük el összevarrni a csövest?
