Azon a napon már délután elkezdett fájni a hasa. A fájdalom lassan erősödött, Olga pedig mindenáron megpróbálta elterelni a figyelmét, ide-oda pakolva a munkahelyi iratokat tartalmazó mappákat.
– Igyál be egy fájdalomcsillapítót, tessék! – nyújtott felé együttérzően egy doboz tablettát az egyik kolléganő. – Mindenre jó.
Nem segített.
Estére Olgának már egészen rosszul lett. Alig hogy kinyitotta a lakás ajtaját, szinte beesett a lakásba, majd teljesen összeesett a padlón. Amúgy is apró és törékeny volt, összegörnyedve a bejáratnál lévő szőnyegen olyan volt, mint egy kóbor kutyus.
– Pasa, hívj orvost… Valamiért… nem érzem jól magam… – suttogta szinte hallhatatlanul a megijedt férjének, aki azonnal pánikba esve kezdett körülötte sürögni-forogni.
A mentőbrigád körülbelül tizenöt perc múlva érkezett meg – Olgának ez az idő egy örökkévalóságnak tűnt.
– Legalább a kezét vegye el a hasáról, hogy meg tudjam vizsgálni! – vonta fel elégedetlenül a szemöldökét a rikító sminket viselő, nehezen meghatározható korú mentőápolónő.
– Röviden: kórházba kell vinni. Ott majd megnézik, vakbélgyulladásnak tűnik. Mehetünk?
Olgát ekkor már mélységesen hidegen hagyta, hová viszik és miért. A fájdalomtól elsötétült a látása, minden ködösnek tűnt körülötte. Nem vette el a kezét a hasáról, csak bólintott – ha azt mondják, kórház, akkor kórház.
Egy órával később Olgát már hordágyon tolták a műtőbe. A mentős orvosnak igaza volt. Szövődményes vakbélgyulladás – ezt a diagnózist állították fel a felvételin. Már perceken múlt minden.
A továbbiakra Olga csak homályosan emlékezett. Mintha maszkot tettek volna az arcára… aztán már a kórteremben tért magához. A kis szoba, amelynek ablaka a szomszédos épületszárnyra nézett, kétágyas volt. A másik, gondosan megvetett ágyon egy soványka idős asszony ült, és kíváncsian figyelte az új szobatársat.
– Jó reggelt, magához tért? – mosolygott foghíjasan. – Na, ez jó. Mert van, aki nem tér magához. Engem Stepanida Fjodorovnának hívnak. Magát meg, úgy hallottam, Olgának nevezik… a nővér mondta.
Olga féloldalas mosollyal reagált. Szép kezdet – főleg mennyire életigenlő. Beszélgetni nem volt kedve. A hasa már nem fájt annyira, de még mindig kellemetlen volt. A bőbeszédű Stepanida Fjodorovna azonban tovább öntötte Olgára a felesleges információáradatot. Tizenöt perc múlva Olga már pontosan tudta, hogyan működik a kórházi étkezde, és mikor tartják az összes kezelést.
„Micsoda szerencsém van ezzel a szobatárssal… Talán hamarosan kiengedik, ha már ilyen régóta itt van, és mindent tud” – gondolta Olga, miközben csak fél füllel hallgatta Stepanida Fjodorovnát.
– Na, pihenj csak – mondta az idős asszony, mintha kitalálta volna a gondolatait, majd csoszogó léptekkel kiment a folyosóra. – Biztos nem aludtál éjjel.
Estére Olgának már engedélyezték, hogy felkeljen. Lassan, a falba kapaszkodva eljutott az étkezdébe, majd ugyanolyan teknősbéka-tempóban visszatért.
– Mit adtak? – érdeklődött azonnal Stepanida Fjodorovna, még mielőtt Olga kinyithatta volna a kórterem ajtaját. Az idős asszony az ágyán ült, és kíváncsian nézett rá.
– Párolt káposztát, meg egy vécépapírból készültnek tűnő fasírtot. Borzasztóan főznek itt. Csak pazarolják az alapanyagot – fintorgott Olga.
– Akkor maga miért nem ment el vacsorázni? – mosolygott Stepanida Fjodorovna, majd némi keserűséggel a hangjában hozzátette: – Valamiért nem vagyok éhes. Csak kíváncsiságból kérdeztem. De látom, maga már jobban van… Hamarosan kiengedik, biztos. Kár.
Olga csak legyintett. A kezelőorvos világosan megmondta: legalább egy hetet bent kell feküdnie. Ha már így alakult – döntötte el –, kénytelen lesz hozzászokni az idős szobatárshoz.
Egyébként Stepanida néni – ahogy kérte, hogy szólítsák – meglehetősen vidám és energikus öregasszony volt. Nyolcvanévesen kifejezetten jól tartotta magát. Végtelen történeteket mesélt az életéből, pikáns anekdotákat osztott meg, és úgy tűnt, egy percre sem tud elhallgatni. Egyetlen furcsaság volt csak: Stepanida Fjodorovna soha nem ment Olgával együtt az étkezdébe. Általában azt mondta, nem éhes, később pedig azt, hogy már evett.
– Előtted feküdt itt egy nő gerincsérvvel. Egyébként a te ágyadon. Bedugja a fülébe a zenét, és még beszélgetni sem lehet vele. Jó, hogy te nem ilyen vagy…
– És maga mióta fekszik itt? – kérdezte Olga.
Az idős asszony egy pillanatra elbizonytalanodott, mintha visszaemlékezne valamire, majd kelletlenül válaszolt:
– Igen… régebb óta, mint te. Nem is örülök, hogy ide kerültem… Hiányoznak az enyéim. Van egy fiam és egy unokám. De hogyan találnának meg itt? Sehogy.
Olga meglepetésében elkerekítette a szemét. Tényleg minden rokona lemondott erről az amúgy kedves nagymamáról? Így már érthető volt, miért ilyen bőbeszédű – egyszerűen hiányzott neki a figyelem.
Olga még szeretett volna többet kérdezni Stepanida Fjodorovna családjáról, de az asszony az ablakhoz lépett, egyértelművé téve: ez a téma számára tabu.
A hét meglepően gyorsan eltelt. Olga kipihente magát, kiolvasott egy könyvet, és kedvére nyomkodta a telefonját. Szinte olyan volt, mint egy szabadság – ha nem számítjuk a végtelen kezeléseket és a teljesen íztelen kórházi kosztot.
– Készüljön a hazaengedésre – dörmögte elégedetten a fiatal orvos. – Ebéd után elkészítem a papírokat, és szabad lesz. A táppénzt majd a rendelőintézetben zárják le.
Olga elmosolyodott. Ez jó hír volt, a munkahelyén már bizonyára fejvesztve rohangáltak nélküle a kollégák.
Váratlanul egy idős takarítónő lépett be a kórterembe, és Stepanida Fjodorovna ágya mellé letett egy hatalmas sporttáskát. Utána, az oldalát fogva, bevánszorgott egy testes asszony színes köntösben, és lehuppant a gondosan megvetett ágyra.
– Hé, egy pillanat – szólította meg Olga az idős takarítónőt. – Ez az ágy foglalt.
Az orvos és a nővér összenéztek, majd meglepetten Olgára néztek.
– Érdekes… és ki által foglalt? – kérdezte az orvos, különös módon elsápadva.
– A nagymama fekszik ott, Stepanida Fjodorovna. Kiment a mosdóba, mindjárt visszajön. Miért néznek rám így? Az öregek láthatóan senkinek sem kellenek… Egy hét alatt senki sem vizsgálta meg. Most meg még az ágyát is másnak adták – támadt rá Olga a döbbent kórházi dolgozókra.
Az orvos egy pillanatra elhallgatott, majd megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Olga Vasziljevna… valójában ön egész héten egyedül feküdt ebben a kórteremben…
Miután mindenki kissé magához tért a sokkból, az idős nővér elmesélt egy helyi kórházi legendát.
Kiderült, hogy egy olyan beteg, mint Stepanida néni, valóban feküdt ebben a kórteremben… de ez húsz évvel ezelőtt történt.
Iratok nélkül hozták be hasi fájdalmakkal, még meg is operálták, ám a szövődmények és az életkora nem adtak teti Sztyopának semmilyen esélyt…
– Leszakadt nála egy vérrög – magyarázta a nővér, oldalvást az új szobatársra pillantva. – A rokonai egyébként utána sem jöttek el. Senki még csak nem is érdeklődött a nagymama felől.
– Azt beszélik, mintha látták volna itt az emeleten. Azután, hogy elvitték! – tette hozzá az orvos. – Úgy kóborol, mintha élne, folyton haza készül.
Olga próbálta feldolgozni a hallottakat. Ez most azt jelenti, hogy egy teljes héten át egy szellemmel élt egy kórteremben, és ezt észre sem vette?
Hiszen az idős asszony teljesen valóságos volt, még azt is mondta, mennyire hiányzik neki a fia és az unokája.
Ekkor váratlan ötlet jutott Olga eszébe, és megkérdezte:
– És mi volt a nagymama vezetékneve?
Már otthon, háromnapos keresés után Olga az egyik közösségi oldalon rátalált Stepanida Fjodorovna unokájára.
Ő mesélte el, hogy a nagymamát mind a mai napig eltűntként tartják nyilván, bár már semmiben sem reménykednek. Hiszen elment a boltba, és egyszerűen eltűnt.
Abban az időben még nem volt mindenkinek mobiltelefonja, ezért a keresés rövid ideig tartott, és semmire sem vezetett.
– Most legalább már tiszta lelkiismerettel lehet érte misét mondatni – vallotta be őszintén az unoka. – Így már érthető, miért nem talált nyugalmat a lelke.
Olga lelke viszont most végre megnyugodott. Biztos volt benne, hogy az idős asszony többé nem fogja zavarni a kórház betegeit, hanem elindul oda, ahol már régóta várták.
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több ilyen történetet, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál bennünket arra, hogy tovább írjunk!
