Marinával úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk — előtte majdnem nyolc hónapig jártunk, és minden tökéletesen alakult. Azt javasoltam neki, hogy költözzön hozzám, Jekatyerinburgba. Most hárman lettünk volna: én, Marina és hű társam, Kuzma, a macska.
Kuzma velem volt attól a naptól kezdve, hogy elköltöztem a szülői házból Krasznojarszkban. Velem osztozott a magányban, az örömökben és a bánatban. Az ajtóban várt, éjszakánként melegített, dorombolt, amikor nehéz volt. Ő nem csak háziállat volt — a lelkem egy darabja.
Eleinte Marina nem figyelt rá, aztán néha meg is simogatta, „kis drágámnak” nevezte. Azt hittem — szerencsénk van. De a boldogság nem tartott soká.
Pár héttel később Marina panaszkodni kezdett: nátha, könnyező szemek, fejfájás. A Szuhumszkaja rendelő orvosa habozás nélkül állította fel a diagnózist — macskaszőr-allergia.
– De hogy lehet ez?! – értetlenkedtem. – Korábban is volt macskás barátainál, és semmi baja nem volt…
– Az allergia alattomos dolog – válaszolta szárazon az orvos. – Akkor csak ritkán került kapcsolatba az allergénnel, most viszont együtt él vele. Az állapota csak romlani fog.
Mintha összedőlt volna a világ. Értelem és érzelem között őrlődtem. Szerettem Marinát… de hogy mondjak le Kuzmáról, aki mellettem volt, mikor mindenki más elfordult?
Hazafelé menet úgy döntöttem, ideiglenesen elviszem a macskát a nővéremhez — Marina miatt. Készen álltam az áldozatra. De ahogy beléptünk a lakásba, Marina, még le sem vette a csizmáját, máris megkérdezte:
– Na, mikor rakod ki?
– Hogy érted, hogy „rakjam ki”? – döbbentem meg. – Beszéljük ezt meg legalább…
– Miről beszélgessünk? – a hangja jéghideggé vált. – Egyre rosszabbul vagyok. Azt akarod, hogy megfulladjak?
Elállt a szavam. Nem a diagnózis miatt — a hangneme miatt. Készen álltam megoldást keresni, de a „rakd ki” szó mindent felülírt. Számára Kuzma csak kosz volt, akadály. Nem élőlény, csak egy gond.
– Ha valakinek mennie kell, az te vagy – mondtam halkan. – Kuzma marad.
Egy pillanatra megdermedt, aztán szó nélkül elkezdett pakolni. Két óra múlva már nyoma sem volt.
Először ürességet éreztem. Aztán — megkönnyebbülést. Rájöttem: aki azt követeli, hogy kitöröld az életedből azt, aki veled volt a legsötétebb napokon is, annak nincs helye benne. Igen, lehetett volna kérlelni, megoldást keresni… de minek? Hogy rettegjek a következő „allergiájától”?
Nem bánom. Néha az állatok hűségesebbek az embereknél. Azon az éjjelen Kuzma mellettem feküdt, miközben erős teát kortyolgattam, és az ablakon át néztem a lámpák fényét. Dorombolt, mintha azt suttogná: „Itt vagyok. Minden rendbe jön.”
És valóban — rendbe jön. Az élet nem ér véget egyetlen szerelemmel. De ha valaki azt követeli tőled, hogy áruld el azt, aki sosem árult el téged — az nem szeretet.
Most újra kettesben vagyunk Kuzmával. Talán egyszer majd felbukkan valaki, aki megérti: az én családom — ő is. Az én régi, bölcs, szőrös barátom.
