Veronika hangja egyenletes volt, minden érzelemtől mentes, de az a hang, amellyel a tányérját a mosogatóba tette Nastya zsíros, szószmaradékos edénye mellé, sokkal többet mondott minden kiabálásnál. Szláva összerezzent a fajansz csattanására a rozsdamentes acélon, és lassan felemelte a szemét a vacsorájáról. Igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre az utóbbi hetekben egyre növekvő feszültséget, de ez a hang áttörte békés közönyének páncélját.
— Mi megint a baj? — kérdezte, alig tépve el magát az étvágygerjesztő húsdarabtól. Hangjában se együttérzés, se érdeklődés nem volt, csak fáradt ingerültség, mintha megint valami fontos dologtól szakítanák el.
— Mi a baj? — fordult felé Veronika. A konyhapultnak támaszkodott, karját mellkasán összefonva. Tekintete kemény és szúrós volt. — Szerinted minden rendben, Szláva? A diplomás húgod evett, otthagyta a tányérját, mintha étteremben lenne, és elment a klubba. Épp most szedtem ki egy halom nedves törölközőt a fürdőből, és feltöröltem a padlóról a tónusozóval elmaszatolt tócsát. És most nekem kell elmosogatni helyette, mert reggel a kis hercegnőnek kellemetlen lesz kávét inni egy koszos mosogató mellett. Szerinted ez normális?
Szláva rágott még egyet, letette a villát, és nagyot, szenvedőset sóhajtott. Nem esett jól neki ez a beszélgetés. Béke, nyugalom kellett neki, hogy egy hosszú munkanap után békén hagyják. Nem akart bíró lenni női viszályokban.
— Ugyan, Veronika, ne kezdjük megint. Hisz munkát keres. Keresi önmagát. Nehéz neki most, idő kell, hogy alkalmazkodjon a felnőtt élethez.
Szavai annyira kiszámíthatóak, annyira elcsépeltek voltak, hogy Veronikát meg sem érintette. Csak elmosolyodott röviden, minden vidámság nélkül. Ez annak az embernek a mosolya volt, aki ezerszer hallotta már ezt a lemezt, és minden karcolást felismert rajta.
— Nekem nehéz, Szláva. Nekem nehéz minden nap visszajönni egy lakásba, ami lassan már egy olcsó hostel és szépségszalon keveréke. Én takarítok, főzök és mosok hármunkra, miközben a húgod „önmagát keresi” éjszakai klubokban és bevásárlóközpontokban. Nem keres munkát. Még csak nem is tesz úgy. Egyszerűen a mi nyakunkon élősködik, kihasználva a gyenge jellemedet.
— Ez már túlzás! — emelte fel a hangját a férfi, sértetten összeszorítva az ajkát. — Ő a húgom! Nem tehetem, hogy csak úgy kidobjam az utcára!
— Én megtehetem — vágta rá Veronika. Nyugalma ijesztő volt. Nem kiabált, nem visítozott, ítéletet hozott. — Pontosan egy hete van. Hét napja, hogy találjon egy új helyet az önkereséshez. Lakást, szobát, barátnőt, mindegy. Ha hét nap múlva még mindig itt lesz, akkor én megyek el. És ne aggódj, már kinéztem egy helyet. Akkor majd eldöntöd, melyikőtöket tartod el tovább. Őt vagy engem.
A végső ultimátum után a reggel nem veszekedéssel, hanem csenddel kezdődött. Sűrű, ragadós csenddel, ami betöltötte az egész lakást, nehézzé téve a levegőt. Veronika szokás szerint hétkor kelt. Kávét főzött pontosan két csészéhez, két pirítóst készített, és az asztalra tett egy tányér rántottát. Amikor a gyűrött, mogorva Szláva megjelent a konyhában, az adagja már várta. Néma maradt, kerülte a felesége tekintetét. Remélte, hogy éjszaka lehiggadt, hogy csak érzelmi kitörés volt. De a tökéletesen tiszta asztal, két személyre terítve, végleg megölte ezt a reményt.
Nastya egy órával később tűnt fel, ásítva, nyújtózkodva, rövid selyemsortban és trikóban. Automatikusan a kávéfőzőhöz ment, de az üresen, tisztára mosva várta.
— Ó, elfogyott a kávé? — dobta be a kérdést a levegőbe, várva, hogy Veronika azonnal megoldja ezt a kellemetlen helyzetet.
Veronika, aki épp a csészéjét mosta, még csak a fejét sem fordította felé.
— Nem tudom. Az enyémet megittam — mondta olyan hangon, mintha egy idegen járókelő kérdezte volna meg az utcán.
Nastya megdermedt, majd fújt egyet, és demonstratívan becsapta a hűtő ajtaját. Kivett egy joghurtot, állva, a dobozból kanalazta ki, majd ott hagyta a dobozt a kanállal a pulton. Ez volt az első lövés a kibontakozó háborúban. Veronika figyelmen kívül hagyta. Elmosta a saját edényét, letörölte a mosogatót, és bement a szobába készülődni, a dobozt ott hagyva, mint egy kis, ragacsos emlékművet a másik neveletlenségének.
Így teltek a napok. A lakás két részre szakadt, láthatatlan, de érezhető határ húzódott benne. Veronika két személyre főzött vacsorát. Kettőnek vett élelmiszert. Csak a saját és Szláva ruháit mosta. Nastya ruhahalma a szennyestartóban egyre nőtt, de nem érdekelte. Kitakarította a nappalit, de szándékosan kihagyta a kanapé sarkát, ahol Nastya bögréket és csokipapírokat hagyott. A fürdőszoba lett a fő csatatér. Veronika a tükröt és a mosdót ragyogóvá törölte, de figyelmen kívül hagyta a Nastya által otthagyott tubusokat, kupakokat és hajszálakat.
Nastya, miután rájött, hogy a passzív agressziója nem működik, támadásba lendült. Hangosan kezdett telefonálni, és a barátnőivel arról beszélgetett, hogyan „őrülnek meg egyesek a féltékenységtől és a sikertelenségtől”. Hangos barátokat hozott haza, amikor Veronika és Szláva otthon voltak, megtöltve csendes terüket harsány nevetéssel és idegen szagokkal. Többé nem hagyta a piszkos edényt a mosogatóban, hanem közvetlenül az asztalra tette, Veronika tányérja mellé.
Szláva két tűz között találta magát. Megpróbált békítő lenni, de próbálkozásai esetlenek és kétségbeesettek voltak.
— Veronikám, nem főznél egy kicsit több levest? Kellemetlenül érzem magam előtte… — kezdte hízelgő hangon a harmadik napon.
— Ha neked kellemetlen, főzz te. A lábasok ott vannak, ahol mindig — felelte Veronika ridegen, fel sem nézve a könyvéből.
Amikor megpróbált beszélni a húgával, az rögtön elővette a manipulációs fegyverét.
— Szlavocska, látom, hogyan néz rám! Utál engem! Csak útban vagyok neki! Ha te is így gondolod, már most összecsomagolok, és elmegyek a pályaudvarra!
És ő megadta magát. Titokban mosogatott helyette, amikor Veronika nem látta. Mindenkinek rendelt pizzát, hogy elkerülje a kétszemélyes kínos vacsorákat. Buta viccekkel és munkahelyi sztorikkal próbálta megtölteni a csendet, de csak a felesége jeges falába ütközött, és húga leereszkedő, pimasz vigyorába. Nem oldotta meg a problémát. Csak halogatta az elkerülhetetlent, még mérgezőbbé és elviselhetetlenebbé téve a lakás légkörét. Az időzítő, amelyet Veronika elindított, ketyegni kezdett — és minden nappal egyre hangosabban.
A hatodik napon, szombat este, Szláva megtette az utolsó, kétségbeesett próbálkozását. Drága szupermarketből érkezett haza két nehéz szatyorral. A zsákokban márványos steak, spárga, bor volt – mindaz, amit korábban Veronikával együtt vásároltak különleges, meghitt estéikre. Ez volt az ő fehér zászlója, ügyetlen békeajánlata.
Mindkét nőt a nappaliban találta: Veronika könyvet olvasott, oldalt fordítva el a világ elől, míg Nastya a körmét festette, a körömlakk átható szaga betöltötte a levegőt.
— Gondoltam, valamivel kényeztethetnénk magunkat! — jelentette be szándékoltan vidáman, miközben a vásárolt dolgokat a konyhaasztalra pakolta. — Csináljunk egy szép családi vacsorát, üljünk le, beszélgessünk!
Veronika némán pillantott fel a könyv fölött. Mindent megértett. Ez nem békülési kísérlet volt, hanem egy ítélethirdetés előtti utolsó lakoma, ahol neki osztották a vádlott szerepét, akit még meg akarnak puhítani egy jó vacsorával. Nastya ezzel szemben felélénkült. Látta benne a saját esélyét, a saját színpadát.
— Ó, Szlavocska, de aranyos vagy! De régen volt már ilyen esténk! — csilingelte, gyors, diadalittas pillantást vetve Veronikára.
A vacsora fojtó csendben zajlott. Szláva sürgött-forgott, bort töltött, szeletelte a steaket, próbált viccelődni. A viccei visszahullottak a csendbe, és összetörtek a két nő kőkemény arcán. Végül, nem bírva tovább a feszültséget, elköhintette magát és belekezdett.
— Lányok, miért viselkedünk így? Család vagyunk. Valahogy meg kellene egyeznünk. Veronika, Nastya… Találjunk kompromisszumot.
Nastya azonnal félretette a villát, arca drámai kifejezést öltött. Ez volt az ő pillanata.
— Nem tudom, miről lehet itt egyezkedni, Szláva! Már az elején megmondtam: útban vagyok! Szálka vagyok a torkában! Csak azt akarja, hogy csakis az övé legyél, hogy senkid se legyen rajta kívül! Én a vérszerinti húgod vagyok, ő meg… ő meg ki akar innen füstölni!
Hangosan beszélt, mintha közönség előtt állna, és az egyetlen nézőpontja a bátyja volt. Veronika rá se nézett. Lassan a szalvétával megtörölte az ajkait, majd a férje felé fordult. Hangja halk volt, de a konyha halott csendjében élesebben csengett, mint bármely kiáltás.
— Szláva, én nem fogok vele semmiről vitatkozni. Ez a beszélgetés kettőnkről szól. Kértél, hogy várjak, hogy adjak neki időt. Fél év telt el. Ez alatt a hat hónap alatt négy állásinterjún vett részt, kettőről elkésett. Egyszer sem takarított ki a szobáján kívül. Soha nem vett haza egy kenyérre valót sem. A múlt hónapban a hitelkártyádon, amit „apró kiadásokra” adtál neki, tizenötezer forint ment el taxira és kávézókra. A törött hajszárítóról és az illatszerrel leöntött fürdőszobaszőnyegről már nem is beszélek. Ezek tények. Minden más csak üres szó.
Szavai úgy hullottak, mint a szög, melyet módszeresen vernek be egy koporsó fedelébe — a férfi gyenge béketervének koporsójába. Nem vádolt, nem sértegetett — tényeket közölt. Ez a hideg, vitathatatlan igazság sokkal félelmetesebb volt Szláva számára, mint bármely hisztéria.
Ránézett a húgára, akinek arca eltorzult a sértettségtől. Ránézett a feleségére, akinek arca nyugodt és áthatolhatatlan maradt. Csapdába esett.
És döntést hozott. Egy gyenge ember döntését, aki mindig a könnyebb utat választja. Könnyebb volt nem szembeszállni a húga manipulációival, és inkább a feleséget hibáztatni a „rugalmatlanságért”.
— Miért vagy ilyen… ilyen kemény? — préselte ki magából, hangja vádló volt. — Nem lehetett volna egy kicsit emberségesebben viselkedni vele? Segíteni, megérteni a helyzetét? Látod, milyen nehéz neki! Miért nem akarsz egy lépést sem engedni? Csatatérré változtattad a házunkat!
Ez volt minden, amit Veronika hallani akart. Nemcsak megvédte a húgát – őt hibáztatta. Abban a pillanatban megértette, hogy az egyhetes határidő felesleges volt. A döntést már meghozták helyette.
A vasárnap reggel csalóka csendben telt. Hetedik, az utolsó nap. Nastya, aki teljes és vitathatatlan győzelemben ringatta magát, feltűnően hosszan pancsolt a fürdőben, majd dúdolva jött ki a konyhába valami klubslágerre. Úgy érezte, ő az úr a háznál. Szláva az asztalnál ült a telefonjával, mintha híreket olvasna, valójában csak a kijelző mögé bújt, hogy elkerülje a kellemetlenséget. Arra számított, hogy Veronika vagy belenyugszik, és felismeri lázadása értelmetlenségét, vagy elkezdi pakolni a holmiját, és dühösen csapja be maga mögött az ajtót. Bármelyikre készen állt.
De arra, ami ezután történt, nem volt felkészülve. Veronika kijött a hálóból. Már fel volt öltözve: szigorú farmer, kasmír pulóver, haja precízen összefogva. Nem volt nála semmi – csak két bőröndöt húzott maga után. Két nagy, gondosan bepakolt bőröndöt, amelyek halk surrogással gördültek a laminált padlón.
— Nocsak, valaki tényleg úgy döntött, hogy elköltözik! — szúrta oda gúnyosan Nastya, miközben kortyolt a kávéjából. — Micsoda? Apuci nem tudott rábeszélni?
Szláva felnézett a telefonjáról, az arcán megkönnyebbülés és bűntudat keveredett. Hát eljött a pillanat. Itt lesz a végső jelenet, és minden lezárul. Felkészült rá, hogy szemrehányásokat hall majd.
Veronika megállt a bőröndökkel a bejáratnál. Végignézett rajtuk, hűvös, értékelő pillantással, mintha most látná őket először.
— Ezek nem az én dolgaim — mondta halkan. A hangja teljesen nyugodt volt, minden drámaiság nélkül. — Ezek a tieid, Szláva.
Szláva pislogott. Letette a telefont az asztalra. A mosoly leolvadt Nastya arcáról. Mindketten a bőröndökre néztek, majd Veronikára, képtelenek voltak összekapcsolni a hallottakat a valósággal.
— Micsoda? — kérdezte, azt gondolva, hogy félreértett valamit.
— Adtam neked egy hetet, hogy dönts — folytatta Veronika ugyanolyan tárgyilagos hangon. — Tegnap vacsora közben döntöttél. A húgod mellett döntöttél. Ez a te jogod. Úgy gondolod, hogy gondoskodni kell róla, bele kell érezni a helyzetébe. Ezzel már nem vitatkozom. Gondoskodj róla.
Kis szünetet tartott, hogy a szavai beleégjenek a sűrű reggeli levegőbe.
— Csakhogy mostantól együtt fogjátok ezt tenni. És máshol. Én nem tehetem ki Nastyát, nincs hozzá jogom, ő a rokonod. De te a férjem vagy. És ha nem tudsz a húgod nélkül élni, akkor együtt fogtok élni.
Odament a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, és beengedte a lépcsőház hűvös levegőjét.
— Most… most engem raksz ki? — nyögte ki végül Szláva. A hangjában nem volt harag, csak tanácstalan értetlenség. Még mindig nem hitte el. Ő volt itt a ház gazdája. A férfi. Aki döntéseket hoz.
— Mindent bepakoltam. Ott vannak a munkahelyi ingjeid, a laptopod, a töltőid, az edzőruhád. Minden, ami az első napokra kellhet. A szüleim többet tettek le a lakás első részletéért, mint amennyit te három év házasság alatt kerestél. Úgyhogy én itt maradok — nézett egyenesen a szemébe, és tekintetében nem volt gyűlölet, sem neheztelés, csak rideg, végérvényes tényközlés. — Te pedig döntöttél, kiről gondoskodsz. Most kezdheted.
Nastya mozdulatlanul ült a csészével a kezében. Az a világ, amelyben ő volt a hercegnő bátyja védelme alatt, egy pillanat alatt összeomlott. Hol az egyik, hol a másik bőröndre nézett a küszöbnél, és arcán valódi rémület tükröződött. Nem kapták meg a lakást teljes jogon. Csak egy hajléktalan bátyot, aki most nyilvánvalóan ott fog lakni, ahol ő.
— Nastya, segíts a bátyádnak — mondta Veronika anélkül, hogy felemelte volna a hangját. Nem lökte ki őket, nem kiabált, nem rendezett jelenetet. Csak ott állt a nyitott ajtó mellett, mint egy portás, aki kinyitja az ajtót a távozó vendégek előtt. És ez a távolságtartó udvariasság félelmetesebb volt minden dühkitörésnél. Egyszerűen kitörölte őket az életéből, mint egy unalmas, elolvasott könyvet…
