Artyom nem szerette a novembert. Novemberben a sár a láb alatt ragacsossá válik, mint a kátrány, az ég pedig olyan alacsonyra ereszkedik, mintha a fák tetejét érintené. A busz letette őt a kanyarban, kipufogógázzal borította be, majd eltűnt az úton a ködben.
A faluba még másfél kilométert kellett gyalogolnia. A hátizsák megszokott módon húzta a vállát — ajándékok voltak benne: egy pehelysál, egy doboz bonbon, amit Nina nagymama annyira szeretett, és egy üveg jó kávé. Artyom nem hívta fel. Látni akarta a szemét, amikor belép a kapun. Három év szerződéses szolgálat, súlyos sérülések, fél év kórházakban — elfáradt. Csendre vágyott, a tűzifa pattogására a kályhában és nagymama sütőből előkerülő finomságaira.
De csend nem volt.
Már a Zarecsnaja utcához közeledve hallotta a mély zúgást. Így jár a dízel alapjáraton — feszesen, egyenletesen, erőteljesen. Artyom felgyorsította lépteit, átugrálva a pocsolyákat. Az ismerős kerítés, amelyet négy éve zöldre festett, most egy szakaszban a földön hevert.
A kitárt kapunál egy masszív fekete terepjáró állt. Mellette két erős fickó álldogált bőrdzsekiben, lustán köpködve a napraforgómaghéjat az őszi sárba. Kicsit távolabb, közvetlenül a tornácnál, egy férfi állt teveszőr színű kabátban. Ráhajolt egy kicsi, meggörnyedt alakra egy régi, vattázott dzsekiben.
— Te, vénasszony, teljesen megőrültél? — a férfi hangja úgy csengett, mint egy túlfeszített húr. — Egy hetet adtam neked! Egy hetet! Áll a technikám, idegesek a befektetőim!
— Fiam, hová menjek én… — Nina nagymama hangja remegett, sírásba fulladva. — Hiszen tél van… Itt van a férjem sírja, itt a gazdaság…
— Idősek otthonába mész! — ordította a férfi, és fényes cipője orrával belerúgott a lépcsőn álló régi bádogvödörbe. A vödör csörömpölve gurult végig az udvaron. — Bontsátok le ezt a viskót! — kiáltotta a két napraforgómagot ropogtatónak. — Ha szép szóval nem érti!
Az egyik embere elvigyorodott, és előrelépett.
Artyom nem kiabált. Nem futott. Egyszerűen belépett az udvarba. Csendesen, ahogy tanították. A hátizsák puhán csúszott le a válláról a fűbe.
A dzsekis fiú csak akkor vette észre, amikor már két méter volt köztük.
— Hé, haver, te ki va… — kezdte, de nem tudta befejezni.
Artyom tett egy rövid lépést. Egyetlen pontos mozdulattal gyorsan ártalmatlanította. A fiú felnyögött, levegő után kapkodva, és összegörnyedt. A másik be akart avatkozni, de találkozott Artyom tekintetével.
A jövevény szemében nem volt düh. Csak jeges, halott fáradtság — olyan emberé, aki olyasmit látott, amiről ezek ketten még csak nem is álmodtak.
— Állj, — mondta halkan Artyom.
A kabátos férfi hirtelen megfordult. Sima, ápolt arca meglepetéstől torzult el.
— Te meg ki a franc vagy? Honnan kerültél ide?
Artyom odalépett a nagymamához. Az alulról nézett rá, kezét a mellkasához szorítva, és nem hitt a szemének.
— Tyomocska… — suttogta. — Élsz…
Egyik karjával átölelte, érezve, milyen törékennyé vált. Ismerős illat áradt belőle — nyugtatócseppek és régi gyapjú.
— Élek, nagyi. Menj be a házba. Tedd fel a teát.
— Hé, Rambo! — a kabátos férfi odalépett, fröcsögve. — Kire ugrálsz te? Én Eduard Krotov vagyok! Én tartom kézben ezt a környéket! Most majd felelsz ezért az őrködésért!
Artyom lassan megfordult. Egészen közel lépett Krotovhoz. Az magasabb volt, de ösztönösen hátrált. Artyomból kiszámíthatatlan veszély áradt.
— Figyelj ide, Edik, — Artyom hangja halk volt, szinte suttogó. — Vidd el a bohócaidat. Ülj be az autóba. És egy perc múlva még a kölnid szaga se legyen itt.
Krotov arca elvörösödött.
— Te fenyegetni mersz engem? Én majd… Holnap visszajövünk, és saját kezűleg dózerolom le ezt a tyúkólat! Veletek együtt!
Megfordult, intett az embereinek (az, akit kiütöttek, már nehezen, de talpon volt), és az autó felé indult. Az ajtó úgy csapódott be, hogy a ház tetejéről egy csapat veréb rebbent fel. A dzsip felbőgött, megfordult, kerekeivel felszántva a már elhervadt őszirózsák ágyását, és elhajtott.
A házban meleg volt, de ez a meleg átmenetinek, bizonytalannak tűnt. Az asztalon sült krumpli hűlt. Nina nagymama sürgött-forgott, kirakta az asztalra a savanyú uborkát, a gombát, a káposztát, de úgy remegett a keze, hogy a villa csörömpölt a tányéron.
— Egy hónapja jelentek meg, — mesélte, kinézve az ablakon. — Először csak járkáltak, mosolyogtak. Meg akarták venni a földet. Filléreket kínáltak érte. Aztán megérkezett ez a Krotov. Azt mondta, üdülőbázist építenek itt a gazdagoknak. Hiszen a folyó is közel van.
— És sokan belementek? — Artyom a teáját itta, erőset, édeset, mint gyerekkorában.
— Majdnem az egész utca, — sóhajtott az öregasszony. — A Petrovéknál eltűnt a tehén, később megtalálták az erdőben… elkóborolva. A Szemenovéknél éjszaka tűzzel történt valami szerencsétlenség. Az emberek félnek, Tyoma. Krotov bátyja az önkormányzatnál van, az unokaöccse meg a hatóságoknál. Mit tehetnénk mi, öregek, ellenük?
Artyom hallgatta, és érezte, ahogy belül megfeszül benne valami, mint egy rugó. Ismerte ezt a fajta embert. Nem állnak meg. Ha Krotov azt mondta, hogy holnap jön — akkor jönni fog. És nem egyedül.
— Hol vannak a ház papírjai?
— A kis dobozban, a komódban. Minden rendben van, fiam.
— Jól van. Feküdj le aludni, nagyi. Én őrködni fogok.
Aznap éjjel Artyom egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Körbejárta a telket. A kerítés — szinte csak a neve volt kerítés. A ház mögött erdő húzódott, onnan észrevétlenül oda lehetett férkőzni. A ház régi volt, fából épült, gyorsan lángra kapna.
Kiment a tornácra, rágyújtott. A térerő itt gyenge volt, fel kellett másznia a padlásra.
Tárcsázta a számot. Hosszú kicsengések.
— Igen? — a hang a vonal másik végén élénk volt, annak ellenére, hogy hajnali három óra volt.
— Szása, szia. Itt „Csendes”.
— Csendes! Tesó! Hol vagy? Azt hittük, még mindig lábadozol.
— A nagymamámnál vagyok, Szosznovkában. Itt a helyzet… elég szar. Egy helyi kiskirály teljesen elvesztette a határokat. Holnapra technikát ígért, le akarja bontani a házat. Azt csinál, amit akar.
— Hányan vannak?
— Nappal hárman voltak. Holnap szerintem többet hoz. Ráadásul kapcsolatai vannak a rendőrségen. Törvényes úton nem fog menni.
— Küldd át a geolokációt. Mi pont Tulában vagyunk a srácokkal, nincs messze. Reggelre odaérünk.
— Szása, csak óvatosan. Mindenféle… fölösleges dolog nélkül.
— Megsértesz. Mi udvarias emberek vagyunk.
Artyom lement a földszintre. Hajnalig még négy óra volt hátra.
A reggel szürke és nyirkos volt. A köd megült a mélyebben fekvő részeken, eltakarva a folyót. Artyom a tornácon ült, és késsel almát hámozott. A nagymamáját rábeszélte, hogy ne jöjjön ki a szobából.
Pontban kilenckor jelentek meg. Krotov nem hazudott.
Először morajlás hallatszott. Aztán a ködből előúszott egy sárga buldózer, megemelt kanállal, mint valami lehajtott sisakrostéllyal. Mögötte két fekete terepjáró és egy mikrobusz jött.
A menet a kapunál állt meg.
Krotov szállt ki elsőként. Ma nem kabát volt rajta, hanem rövid dzseki. Mellé állt egy magas, széles vállú férfi, sebhellyel az arcán — nyilván a biztonságiak főnöke. A mikrobuszból emberek özönlöttek ki — vagy tizenkettő. Tarka társaság: ki sportruhában, ki terepmintásban. A kezükben — baseballütők, levágott csövek.
— Na mi van, védelmező? — Krotov szélesen, ragadozó módon vigyorgott. — Összepakoltál? Vagy segítsünk?
Artyom felállt. Beleharapott az almába.
— Tegnap már mondtam neked, Edik. Nem hallod?
— Törd le a kerítést! — visította Krotov a buldózeresnek. — Ezt a pimaszt meg tanítsátok meg illemre!
A buldózer felmorajlott, fekete füstfelhőt eregetve, és megcsikordultak a lánctalpai. A baseballütőkkel felfegyverzett tömeg elindult a kapu felé. Artyom a tornácon maradt. Egyedül. Egyszerű kötött pulóverben.
A zsoldosok bementek az udvarra. Érezték az erejüket. Sokan voltak, fegyverük volt, mögöttük pénz és hatalom állt.
— Te, kölyök, jobb, ha magadtól lefekszel, — vigyorgott a sebhelyes férfi. — Úgy kevesebb bajod lesz.
Ebben a pillanatban az utca végén, az erdő felől, motorhang hallatszott. Nem a buldózer erőlködő búgása, hanem egy magasabb, dühös moraj.
Mindenki megfordult.
A ház felé két „Tigris” száguldott, sarat fröcskölve. Civil változatok voltak, páncél nélkül, de tekintélyt parancsolóak. Élesen fékeztek, elzárva Krotov terepjáróinak útját.
Az ajtók kivágódtak.
Hét ember szállt ki az autókból. Nem kiabáltak, nem hadonásztak fegyverrel. Egyszerűen láncba rendeződtek. Nyugodt, erős férfiak, harminc–negyven év körül. Egyszerűen voltak öltözve — túraruhák, bakancsok. De úgy álltak, ahogy azok állnak, akik megjárták a poklot és visszatértek. Váll a váll mellett.
Szása — zömök, vörös hajú, vidám szemű — előrelépett.
— Jó napot, kedves üdülők, — mondta hangosan. — Mi ez a gyülekezés? Minket miért nem hívtak?
Krotov ideges lett. Zsigerből megérezte, hogy megváltozott a helyzet.
— Ez magánterület! Mi itt dolgozunk! Ti meg kik vagytok?
— Mi? — Szása elmosolyodott. — Mondhatni segítők. Segítünk a nagymamáknak fát hasogatni, kerítést javítani. Ti viszont úgy tűnik, rendet sértetek.
— Intézzétek el őket! — ordította Krotov, elvesztve az önuralmát. — Mindenkit kifelé!
A baseballütős tömeg előrerohant. De ez hiba volt.
Az összecsapás pontosan másfél percig tartott.
Artyom barátai profi módon dolgoztak — szárazon, takarékosan. Minden támadás visszafordult a támadóra. Semmi kapkodás.
A sebhelyes férfi csővel lendült Szása felé. Szása egyszerűen félrelépett, megragadta a kezét, és finoman a földre fektette a „harcost”, mozgásképtelenné téve.
— Feküdj! — rivallt rá az egyikük. Olyan hangon, hogy még a buldózer vezetője is leállította a motort, és felemelte a kezét.
Két perc múlva Krotov csapata már a földön feküdt, próbálva magához térni a meglepetéstől. Maga Krotov az autója mellett állt, krétafehéren. Artyom odalépett hozzá.
— Edik, — mondta halkan. — Vedd elő a telefonodat.
— M-miért? — kérdezte dadogva az üzletember.
— Nézd meg a híreket. A megyeieket.
Krotov remegő kézzel elővette az okostelefonját.
Szása mögé lépett, belenézett a válla fölött.
— Ó, nézd csak, már ki is tették. Gyorsan dolgoznak.
