– Kisfiú, eltévedtél? – kérdezte. – Miért sírsz?
– Elvesztettem a levelet – mondta a fiú. – Írtam a Mikulásnak…
– Ó, ez baj – mondta Denisz. – De semmi gond, írsz majd másikat. Menj haza, mert már sötétedik, én pedig megkeresem a leveledet. Megegyeztünk?
– Rendben – mondta a fiú, és elment.
Denisz továbbindult. Hirtelen észrevett valamit a hóban. Közelebb hajolt, és meglepetten megdermedt.
Denisz hazafelé tartott a munkából, a hó kellemesen ropogott a lába alatt, és valamiért a gyerekkora jutott eszébe.
Szánkózás a dombról, hógolyózás… Arany idők voltak…
Hirtelen Denisz valami hangot hallott. Körülnézett, és meglátott egy kisfiút egy barna kabátban és szürke sapkában a padon.
A fiú a könnyeit törölgette az arcáról.
Denisz odament hozzá.
– Kisfiú, eltévedtél? Miért sírsz?
– Elvesztettem a levelet… A zsebemben vittem, aztán nézem, és nincs meg – mondta, majd újra sírni kezdett.
– Ne sírj, gyere, keressük meg együtt. Milyen levél az? Anyukád adta fel a postára?
– Én írtam. A Mikulásnak… Anya nem tud róla…
– Ó, ez baj… De semmi gond, írsz majd másikat…
– Igen, de akkor már nem ér oda időben…
– Tudod mit? Te menj haza, mert már sötét van, én pedig megkeresem a leveledet. Megegyeztünk?
– Rendben… De biztosan elküldi, ha megtalálja?
– Biztosan, megígérem! A Mikulás úgyis tudja, mit írnak a gyerekek. Még ha nem is találom meg, akkor is hoz neked valamit…
A kisfiú a kabátja ujjával letörölte az arcát, és elment.
– Szegény… Írt, igyekezett, és most ilyen kellemetlenség történt…
Denisz mosolygott, miközben felidézte, hogyan találta meg gyerekként az ajándékokat a fa alatt, azt gondolva, hogy a Mikulás elolvasta a levelét és elhozta neki. Milyen régen volt…
Hamarosan a kisfia is leveleket fog írni, bár most még csak négyéves, és még nem tud…
Denisz tovább ment, figyelmesen nézve a lába elé, de nem látott semmit. Kár a fiúért, biztosan kért valamit, reménykedett…
Hirtelen észrevett valamit a hóban. Denisz közelebb hajolt, és meglepetten megdermedt.
Egy boríték sarka állt ki a hókupacból. Denisz kihúzta. Ránézett – ez az!
A papír átnedvesedett, Denisz óvatosan a táskájába tette, hogy el ne szakadjon.
Otthon a felesége, Valja vacsorát készített, a kisfia, Mikolka autókkal játszott. Denisz szerette a családját, és mindig örömmel tért haza a hangulatos lakásba.
– Valja, képzeld, az imént megyek, és egy nyolcéves kisfiú ül a padon, keservesen sír. Elvesztette a Mikulásnak írt levelét. Én pedig megtaláltam. Nézzük meg, mi van benne…
Denisz elővette a borítékot. Gyerekes kézírással ez állt rajta: „A Mikulásnak, Szásától.”
– Na, kinyissuk, megnézzük, mit kért?
– Nyissuk ki. Úgysem jutott volna tovább a postán…
Denisz óvatosan kinyitotta a borítékot, és kivett egy kockás lapot, félbehajtva. Hangosan felolvasta:
„Kedves Mikulás!
Szása ír neked, aki a Szoborna utcában lakik, a 49-es szám alatt. Kilencéves vagyok, harmadik osztályba járok. Szeretek focizni, a fiúkkal futkározni.
Anyukámmal, Víraval és a nagymamámmal, Lidával élek. Nemrég költöztünk egy régi házba, ahol jó emberek engedték, hogy lakjunk.
Régebben apuval éltünk egy másik városban. Apu szeretett kimaradni, aztán veszekedett. Anyu és Lida nagyi – aki apu anyukája – mindig sírtak, én pedig velük együtt. Ezért eljöttünk, és nagymamát is magunkkal hoztuk.
Mikulás, azt szeretném kérni tőled, hogy segíts anyunak új munkát találni. Most takarít, de nem szabad hajolnia, mert fáj a háta. És kérlek, hozz anyunak egy új ruhát, mert a régi már elszakadt. Anyu magas és vékony, és nagyon szép!
A nagymamának kérlek, hozz gyógyszert, hogy ne fájjanak a térdei. Nehezen jár, pedig még nem is öreg. És még egy meleg frottír köntösről álmodik, mert fázik. A nagymamánk kicsi és vékony.
Én pedig egy szép karácsonyfáról álmodom, fényekkel és színes díszekkel.
Nagyon várlak, kedves Mikulás!
Szása.”
Denisz abbahagyta az olvasást, és a feleségére nézett. A szemében könnyek csillogtak.
– Istenem, milyen megható… Szegény kisfiú… Elmenekültek egy csapodár apától, most meg semmire sincs elég pénzük… Milyen tiszta és jóságos kérés – manapság ritkaság, hogy a gyerekek az anyjuknak és a nagymamájuknak kérnek valamit. És képzeld, magának a fán kívül semmit sem kért…
– Bizony, sokat szenvedhettek az apjától… És az asszony magával vitte az anyósát is, nem hagyta ott. Biztosan rendes emberek. Figyelj, mi lenne, ha valóra váltanánk a kisfiú álmát, Valja? Mit gondolsz?
– Az csodálatos lenne, Denisz. Én is ilyen családban nőttem fel, tudod, mennyit szenvedtünk… Csak az a kár, hogy az én anyám sosem merte elhagyni apámat. Amíg meg nem halt, nem volt nyugtunk…
– Nálunk a munkahelyen adminisztrátort keresnek, felajánlhatnánk ennek a Vírának. A fizetés elég jó, és nem kell takarítania – jutott eszébe Denisz.
– Kérjünk kölcsön a szomszédoktól Mikulás-jelmezt meg segítői ruhát, és menjünk el ehhez a Szásához? Hadd higgyen a gyerek a csodában… Rendezzünk neki ünnepet!
Veszek a nagymamának gyógyszert, amit anyának írt fel az orvos, valami hasonló baja volt. Aztán egy puha frottír köntöst is a nagyinak, és egy ruhát az anyának – a leírás alapján körülbelül akkora lehet, mint én. Valami olcsó, de szép és jó minőségű darabot biztos találunk, most úgyis akciók vannak az ünnepek előtt.
Pénzünk szerencsére van. Miért ne tennénk egy jócselekedetet, Denisz, mit gondolsz?
– Benne vagyok! Milyen jólelkű vagy, Valjácska…
Denisz átölelte a feleségét. Milyen jó, amikor egyformán gondolkodnak, és teljes az egyetértés a családban.
…Másnap Valja vett egy egyszerű, de szép sötétzöld ruhát, egy halványrózsaszín frottír köntöst, gyógyszert a nagymamának, cukorkát, mandarint és karácsonyfadíszeket. Denisz úgy döntött, vesz egy olcsó okostelefont Szásának – valószínűleg nincs neki.
Megállapodtak a barátaikkal, akiknek volt jelmezük, hogy kölcsönadják estére. Denisz vett egy kis, dús karácsonyfát Szásának – és maguknak is egyet.
Valja és Denisz felvették a jelmezeket, vittek egy nagy zsákot, és beletették az ajándékokat. Denisz a csomagtartóba rakta a fát, és elindultak a borítékon szereplő címre. A fiuk, Mikolka a nagymamánál volt.
Régi, roskadozó ház, ferde kerítés. Az ablakban világított a lámpa – tehát otthon vannak…
Denisz vitte a fát, Valja a zsákot, csendben bementek az udvarra, és kopogtak az ajtón.
– Ki az? – egy harmincöt év körüli, magas, világos hajú nő nyitott ajtót, nyilván Vira, a kisfiú anyja.
Amikor meglátta a Mikulást, zavarba jött.
– Jaj, mi nem rendeltünk ilyet… Biztosan eltévesztették a címet…
– Itt lakik Szása nevű kisfiú?
– Igen, ő az én fiam…
– Anya, ki az? – hallatszott egy gyerekhang.
Szása melegítőnadrágban és pulóverben kirohant a szobából a folyosóra.
– Jaj… Mikulás!
– Szia, Szása! Megkaptam a leveledet, és itt vagyunk! Fogadd a vendégeket!
– Anya, anya, mégis megkapta a levelemet! Az a bácsi megtalálta és elküldte, ahogy megígérte! Milyen csodás! Gyertek be! – kiáltotta boldogan a fiú.
Vira elmosolyodott, és beengedte őket. A szobából kijött a nagymama is, egy alacsony, vékony asszony. Amikor meglátta a fát, a kisfiú szeme felragyogott.
– Ez a miénk? Milyen szép, és karácsonyillatú…
– Igen, Szása, minden gyereknek kell egy szép karácsonyfája. Itt vannak a díszek és a fényfüzér, majd együtt feldíszítitek. És ajándékokat is hoztam. De előbb mondanod kell valamit vagy énekelned…
Szása annyira meghatódott, hogy nem jutott eszébe semmi. Csodálattal nézte a Mikulást.
– Szása, tudom, hogy jó fiú vagy. Szereted az anyukádat és a nagymamádat, segítesz nekik, és jól tanulsz.
Elhoztuk a családodnak azokat az ajándékokat, amiket kértél. Vedd ki őket a zsákból…
Szása a mamája felé nézett, aki bólintott. A fiú óvatosan belenyúlt a zsákba.
Egy köntös a nagymamának, dobozban, piros masnival. Szása levette a masnit, és kibontotta.
– Nagyi, ez a tiéd! Írtam róla a levélben! Tessék!
– Nekem?! De hát hogy… – lepődött meg a nagymama.
Felvette a köntöst, és megkötötte. Mintha ráöntötték volna.
– Köszönöm, Mikulás és unokám! Ilyenem még sosem volt – mondta.
Ezután Szása átadta az anyjának a ruhát, a nagymamának a gyógyszert. Csodálkozva nézték az ajándékokat.
Majd a fiú elővett egy hatalmas csomagot tele édességgel és mandarinnal. A tetején egy doboz volt – benne az új okostelefon.
– Ez az enyém? Telefon? Saját? Ez szuper… Mikulás, drága, nagyon köszönöm az ajándékokat! Tudtam, hittem benned… És nem hagytál cserben! – mondta Szása könnyes szemmel.
– Egészséget és boldogságot a családotoknak! Nekünk most mennünk kell…
Denisz és Valja összeszedték az üres zsákot, és indulni készültek. Szása a telefon dobozát nézegette.
Az anyja és a nagymamája kikísérték őket.
– Mondják, kérem, kik maguk? Honnan ismerik Szását?
– Megtaláltam a levelét, és a feleségemmel úgy döntöttünk, örömet szerzünk neki. Fogadják szeretettel. Nagyon rendes kisfiú.
Tessék, itt a fia levele és a névjegyem. Hívjon fel ezen a számon – adminisztrátort keresünk, és ön megfelelő lenne erre a munkára, ha érdekli.
– Nagyon köszönöm… Olyan váratlan ez az egész… Szása annyira várta a csodát, és most valóra vált…
…Denisz és Valja csendben mentek haza. Örültek, hogy ünnepet varázsolhattak ennek a csodálatos kisfiúnak és a családjának.
Gyakran sokkal nagyobb öröm adni, mint kapni – főleg, amikor látod a gyermeki őszinte boldogságot.
A pénzt nem sajnálták. Azt még megkeresik.
De az érzéseket nem lehet pénzért megvenni…
