– Na tessék, már megint mindent kiforgatsz! Nem én akarom tönkretenni a családot és megfosztani a gyereket az apjától, hanem te. Nekem ehhez semmi közöm!…
… Olga nem sokáig volt férjnél. Egy évvel a fia születése után Dmitro elvesztette iránta az érdeklődését. Teljesen. És belevetette magát mindenféle kicsapongásba.
Eleinte titkolta a kalandjait, próbálta megőrizni a hűséges férj látszatát, de aztán megunta az egészet. Nyíltan kezdett félrelépni.
– Mit művelsz? – csóválták a fejüket a férfiak. – Minek provokálod a sorsot? Ha Olga megtudja, kirúg téged.
– Még hogy ő engem! Majd meglátjuk, ki kit rúg ki! Na és ha megtudja? És akkor mi van?
Úgyis tűrni fog, hová menne? A gyerek alig egyéves, egyedül nem boldogul.
– Na, majd meglátjuk – mondták mind, akik hallották.
Olga viszont nem tűrt tovább. Megkérte Dimát, hogy költözzön el, és adja be a válópert.
– Még mit nem! Miért pont nekem kellene elmennem, ráadásul a válásra költenem? – vigyorgott a férfi. – Neked kell, hát intézd te.
– Na tessék, megint kiforgatod! Nem én akarom szétrombolni a családot és megfosztani a gyereket az apjától, hanem te! Nekem ehhez semmi közöm!
– Dima! Van egy másik nőd, és még engem vádolsz?
– Persze. Hiszen te nem tudtál megtartani. Éjjel-nappal a gyerekkel foglalkozol, teljesen elfelejtetted, hogy van melletted egy férfi is. Jegyezd meg: egy egészséges férfi!
Muszáj volt mást keresnem. Mit gondoltál? Hogy körülötted forog a világ? Hogy te különleges vagy? Mind egyformák vagytok, nők!
– Elég. Ne folytasd. Értem. Én adom be a válópert. Addig pedig külön fogunk élni.
– Hogyhogy külön? Egy lakásban külön?
– A fiammal ebben a szobában leszünk, te a másikban.
– Ahogy akarod. Csak meg ne bánd később.
Olga nem reagált a fenyegetésre – annyira megrázta, amit hallott. Hiszen ő azt hitte, nagy és kölcsönös szerelemből ment férjhez.
Hol volt a szeme? Mire gondolt? Miért nem jelzett a szíve? Micsoda szörnyű csalódás! És ki a hibás?
Ő MAGA!
Nem vette észre, nem értette meg, nem érezte meg! Megbízott benne!
Pedig figyelmeztették: Dmitro nehéz természetű ember, szinte magára nőtt fel (a szülei elitták magukat), a lányokat úgy váltogatta, mint a kesztyűt, kegyetlenül bánt velük.
Nem hitt senkinek! Azt gondolta, szereti őt. Hogy mellette sosem lesz ilyen…
A világ hirtelen elvesztette a színeit. Súlyos szomorúság nehezedett a fiatal nőre, lassan kiszívva belőle minden erőt.
De ez még csak a kezdet volt!
Olga beadta a válókeresetet. Talált rá pénzt, és beadta.
Dmitro dühbe gurult:
– Te kígyó! Azt hittem, meggondolod magad! Tűrtem a szeszélyeidet: külön akartál élni, ugye?
Hogy ne kelljen főznöd, mosnod, a férjedet kiszolgálnod! Pénzt találtál rá? És ki fogja visszafizetni? Ki keresi meg azt a pénzt?!
Na jó – viseld a következményeket! A válásig még el kell jutni!
A férfi kiment, és teljes erejéből bevágta az ajtót.
Olga reszketett. Görcsösen szorította magához a fiát. Nem tudta elhinni, hogy a férje csak úgy elment. Úgy érezte, bármelyik pillanatban ráront, és nem hagy rajta ép bőrt.
„Talán maradt benne valami emberi” – gondolta.
De túl korán nyugodott meg.
Este Dmitro hazahozta az új barátnőjét. Megterítettek a konyhában, hangosan mulatoztak, aztán bementek a hálószobába, még az ajtót sem csukták be maguk után.
Olga nem tudta, hová bújjon szégyenében. Végül összeszedte magát.
Leoltotta a lámpát, lefektette a fiát, beült a fotelbe, és feszülten figyelte, mi történik az ajtó túloldalán.
Amikor minden elcsendesedett, kiment a konyhába inni egy pohár vizet, és összefutott Dmitróval. A férfi „pizsamában” állt (alsónadrágban és trikóban), és gőgösen, megvetően nézett a feleségére.
– Mi van, megszomjaztál? Kiszárította a belsődet az irigység? Várj csak, lesz még rosszabb is.
És ekkor, amikor Olga a legkevésbé számított rá, olyan pofont kapott tőle, hogy elsötétült előtte a világ…
Olga reggelig sírt. Aztán felhívta az apját, aki egy másik városban élt, mindent elmesélt neki, és megkérte, hogy az elején fogadja be őt és a fiát.
– Nincs pénzem, apa. Hiszen ő intézte a pénzügyeinket, ő vásárolt élelmet, ruhát.
Nekem csak aprópénzt adott. Különben kivennék valami kis lakást.
– Ugyan már, kislányom! Pakolj össze. Én megyek értetek. Maradjatok, ameddig akartok. Akár örökre is költözzetek ide.
Csak örülni fogok. Annyira belefáradtam a magányba. És most micsoda boldogság: a lányom, az unokám! A pénz miatt ne aggódj, elég lesz mindenre!
– Köszönöm, apa…
Olgát és Dmitrót első alkalommal elválasztották. Különösen azután, hogy Olga elmesélte, mi történt vele.
A férj meg akarta szerezni a fiút. Azt állította, hogy a felesége nem lesz képes eltartani. De itt Dmitro hírneve ellene fordult. A bíróság nem bízta a gyereket egy ilyen „szerető” apára.
A vagyonmegosztás kérdései még hátravannak, de hamarosan azok is megoldódnak…
Úgy tűnhetne, hogy most már fellélegezhet, és élhet tovább…
Csakhogy Olga nem érzi a felszabadulás örömét. Nyomasztja valami. Mintha tíz évet öregedett volna.
Belülről élve emészti az a sértettség, amit sem megbocsátani nem tud, sem megbocsátani nem akar.
A lelke elhomályosult a fájdalomtól, semmi nem okoz örömet, még a kisfia kíváncsian a világra nyíló szeme sem.
Olga teljesen elvesztette a kapaszkodóit.
Hogyan lehet kiszabadulni ebből a börtönből, és újra érezni az élet örömét?
– Hogyan lehet EZT megbocsátani? – kérdezte Olga. – Hogy lehetett ennyire aljasul viselkedni? Honnan ez a gyűlölet?
Hogy lehetett ennyire kicsinyes, fillérre kiszámolni mindent, amit együtt szereztünk: minden kanalat, minden törölközőt?
Hogy lehetett a gyereket is belerángatni ebbe a mocsokba?
De meg kell bocsátani. Különben az élet kínná válik.
– Figyelj, de miért csodálkozol? – kérdezte a barátnője Olga újabb panaszáradatára válaszul, miközben megigazította a szemüvegét. – Korábban talán a tisztességéről és nagylelkűségéről volt híres?
– Nem tudom – gondolkodott el Olga. – A pénzt könnyen szórta, főleg magára, az imádott önmagára.
De ha nekem vagy a fiamnak kellett valamit venni, rögtön vallatni kezdett: minek, miért?
Szerette a trágár vicceket. Minden szoknyát végigmért a szemével…
– Akkor meg mit vártál? – a barátnője még el is mosolyodott. – Az ilyen emberek így válnak el.
Kiborítanak mindent, ami bennük van. Ráadásul kritikus helyzetben. Így mutatta meg magát a te Dimkád teljes valójában.
– Azt hittem, jól ismerem…
– Igazad van – csak hitted! Fogalmad sem volt, milyen valójában. Vagy a vágyaidat vetted valóságnak. Ezért nem őt kell megbocsátanod.
– Nem értem – lepődött meg Olga.
– Először magadnak bocsáss meg! Aztán annak a helyzetnek, ami veled történt. Minden részletével együtt!
– Magamnak? Miért?
– Mindenért. Hiszen nyilván azt gondolod, hogy semmi közöd az egészhez. Hogy te nem vagy hibás…
De éppen ez a lényeg! Hallottam valami coach-tól, hogy amikor nem bocsátunk meg valakinek, valójában magunknak nem bocsátunk meg. Ezért fáj ennyire.
Nézd magadat. Bocsáss meg magadnak azért, hogy elsietted a házasságot, hogy nem vetted észre Dimkában azt a mocskot, ami így tönkretette az életeteket, hogy a sértéseket tűrted, menekültél a problémák elől, némán szenvedtél, és elhitted minden szavát.
Bocsáss meg magadnak. Elég volt már, hogy kínozd magad, barátnőm!
Olga hosszú idő után először elmosolyodott:
– És tényleg… meg kell próbálnom…
Ha nem tudsz megbocsátani valakinek – keresd meg, hol nem bocsátottál meg önmagadnak.
