Vera gépiesen szétnyitotta a dokumentumot.
„Genetikai vizsgálat a biológiai rokonság megállapítására.”
Alább a nyolc hónapos fia neve szerepelt. Újraolvasta a vizsgálat nevét, aztán a dátumra nézett. A tesztet három hónappal ezelőtt végezték.
Annyira sokkolta a látvány, hogy azonnal kiszaladt a szobából, és a DNS-tesztet a férje arcába nyomva feltette a logikus kérdést:
— Szasa, ezt hogy kell érteni?!
Amikor Vera először meglátta az anyósát, azonnal megértette, hogy soha nem fognak barátnők lenni. Viktorija Jegorovna ugyan próbált barátságos maradni, de a külső kedvesség mögött tisztán kirajzolódott a valódi természete.
— Van felsőfokú végzettséged? Kik a szüleid? Készítenek hozományt arra az esetre, ha összeházasodtok Szasával? Esetleg van egy felesleges lakásuk, hogy ne kelljen albérletben laknotok? — tette fel a kérdéseket a fiú anyja olyan rendíthetetlen arckifejezéssel, hogy Vera azonnal átlátott a szándékain.
Akkor úgy döntött, nem kertel, hanem egyenesen válaszol:
— Felsőfokú végzettségem van, de őszintén szólva az életben soha nem vettem its hasznát. A szüleim a legegyszerűbb emberek. Felesleges ingatlanjuk nincs, és hozomány sem várható. Úgyhogy, ha a fiuk feleségül vesz, a nulláról fogunk családot építeni, egyenlő felekként.
Viktorija Jegorovna elkapta a leendő menyasszony szavaiból áradó hűvösséget, és többé nem tért vissza ilyen kérdésekhez. De mint később kiderült, nagy befolyással bírt a fiára, még ha Vera eleinte el is utasította ezt a gondolatot.
— Azt hiszed, hagyni fog titeket nyugodtan élni? — kérdezte a barátnője, amikor Vera mesélt neki Alekszandr anyjával való találkozásáról.
— És mégis hogy tudna akadályozni minket?
— Különböző módokon. Azt hiszed, Szasa nem hallgat rá?
— Ha hallgatna rá, már rég szakítottunk volna, hiszen nyilván nem nyertem el az anyja tetszését — mosolyodott el Vera.
— Hát, most még a mézeshegyeket élitek. De amint megházasodtok, minden megváltozik. Nem hiszem, hogy Viktorija Jegorovna kihagyná a lehetőséget, hogy részt vegyen a családi életetekben.
— Semmi sem fog változni, meglátod. Ismerem Szasát. Ő nem az a fajta férfi, aki mindenben az édesanyjának szót fogad. Ha kell, nyugodtan a helyére teszi…
A fiatalok egy év múlva összeházasodtak. Saját lakásuk nem volt, kénytelenek voltak albérletet kivenni. Pár hónappal az esküvő után Vera teherbe esett, és hamarosan megszületett a fiuk.
Miroska egészségesen, telt arcocskával és mosolygósan jött a világra.
A családjuk a leginkább átlagos volt. Nem tökéletes, persze. Néha a házastársak összevesztek apró-cseprő háztartási dolgokon. De a fiuk születése után Vera megértette, mi az a feleség iránti igaz szerelem. Szasa még többet segített Verának. Takarított a lakásban, vacsorákat főzött, foglalkozott a gyerekkel… De idővel Alekszandr egyre gyakrabban hozta szóba ugyanazt:
— Hívjuk át az édesanyámat. Én egész nap dolgozom, neked meg pihenésre van szükséged. Vigyázzon ő Miroskára, te meg legalább elmehetsz manikűrözni, kicsit kikapcsolódni.
— Azt hiszed, ez jó ötlet? — kételkedett Vera.
— Mindenképpen jobb, mint dadát fogadni. Ne aggódj, anya nem fog zaklatni. Vigyáz az unokájára, és amint visszajössz, azonnal elmegy.
Vera hosszan mérlegelte az összes érvet és ellenérvet. Viktorija Jegorovnával szinte alig beszélgettek, és a meny nem akarta megszegni ezt a hagyományt. De a fáradtsága olyan hatalmas volt, hogy végül beleegyezett.
Abban a pillanatban Vera túlságosan kimerült volt, és kész volt még a nem kedvelt anyós társaságát is elviselni, csak hogy egy kicsit kifújja magát.
— Itt vannak a pelenkák, itt pedig a textilpelenkák. Miron körülbelül másfél óra múlva lesz éhes. A tápszer itt van — utasította sietve Vera, miközben készülődött elhagyni a házat.
— Azt hiszed, nem tudom, hogy kell a gyerekekre vigyázni? — mosolyodott el Viktorija Jegorovna. — Szasát is felneveltem, mégpedig úgy, hogy nem tudtál ellenállni neki. Úgyhogy ne aggódj, Veruska, a te Miroskáddal minden rendben lesz.
Ezek a szavak minden alkalommal összeszorították Vera mellkasát. Nem bízott az anyósában, bár ésszel felfogta, hogy a nagymama semmi rosszat nem tesz az unokájával.
És mégis, a baljós előérzet nem hagyta nyugodni. Csak élesebbé vált, különösen akkor, amikor Viktorija Jegorovna a gyermek külső megjelenésének valamelyik apróságát kezdte megjegyezni:
— Na nézd csak… A szeme meg aztán egyáltalán nem Szasáé. Miron rád hasonlít, ugye, Ver?
— Nem tudom… Szerintem mindkettőnkre hasonlít — válaszolt a meny, igyekezve elfojtani az irritációját.
Amikor megosztotta ezeket a megjegyzéseket a férjével, ő csak legyintett:
— Minek kell ennyire fennakadni anya szavain? Na és, ha azt mondta, hogy Miron szeme nem az enyém — hát mi van abban? Én magam is látom, hogy a fiú inkább rád hasonlít, és ennek még örülök is, hiszen olyan gyönyörű a feleségem!
Így telt el nyolc hónap. Vera viszonya az anyósával feszült maradt. Gondosan kerülték egymást, de a menynek szüksége volt segítségre a gyermekkel kapcsolatban, Viktorija Jegorovna pedig szeretett volna az unokájával lenni.
Aztán egy napon minden megváltozott. Azon a napon Vera a babakocsival készült sétálni, de sehogy sem találta a külső akkumulátort.
— Megint elvitted, és a kocsiban hagytad? — kérdezte a férjétől.
— Nem, hazahoztam. Az alsó fiókba tettem.
Vera az éjjeliszekrényhez lépett, és az alsó fiók helyett valamiért a felsőt nyitotta ki. Töltő ott természetesen nem volt. Elkezdte átnézni a benne heverő blokkokat, dokumentumokat és a régi biztosításokat. És hirtelen észrevett egy félbehajtott papírlapot. Vera automatikusan a kezébe vette. Fent egy magánklinika neve látszott. Először nem tulajdonított neki jelentőséget, de aztán a tekintete megakadt a fiú vezeték- és keresztnevén. Ekkor Vera szétnyitotta a lapot, és elolvasta: „Genetikai vizsgálat a biológiai rokonság megállapítására.”
Vera nem tudott hinni a szemének, a szíve vadul kalapált. Hogy kinek és miért volt szüksége erre a vizsgálatra, az nem volt világos, de abban, hogy Szasa Miron apja, Vera biztos volt.
Így is lett: lent szerepeltek az eredmények: a biológiai ataság valószínűtsége 99,9%.
Vera néhány másodpercig csak bámult a papírra. Aztán hirtelen betolta a fiókot, sarkon fordult, és a nappaliba ment, ahol a kanasén ült a férje.
— Mi ez?! — kiáltotta Vera.
Szasa felemelte a tekintetét, meglátta a dokumentumot a felesége kezében, és azonnal mindent megértett. De ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett volna, szinte hétköznapi hangnemben válaszolt:
— Jaj, már megtaláltad?
— Mit jelent az, hogy „már megtaláltad”?! Csináltattál egy DNS-tesztet, és nem szóltál nekem?!
— Ööö… Hát igen.
— És ez minden, amit mondani akarsz nekem?!
A férj csak megvonta a vállát, és még enyhén el is mosolyodott:
— Mi mást lehetne mondani? Az eredmény pozitív. Miron az én fiam. Kilencvenkilenc egész kilenc tized százalék. Minden rendben.
Ezek a szavak mégjobban felbőszítették Verát.
— Szerinted ez így rendben van?! Normális dolog titokban letesztelni a gyerekünket, hogy te vagy-e az apja?!
— Hallgass ide, Vera, hát nem történt semmi szörnyűség. Ez csak egy vizsgálat, semmi jelentősége sincs. Én egyébként is azt gondolom, hogy az ilyesmit mindenkinél el kellene végezni még a szülészeten.
— Te? Vagy az édesanyád gondolja így?! Ha a tesztnek nincs jelentősége, akkor miért csináltattad meg? — lobbant lángra Vera. — Te nem bíztál bennem? Azt hitted, hogy mástól szültem?
— Hogy jövök én ide… — csúszott ki váratlanul Szasa száján, és ekkor már valóban elkezdte elveszíteni a nyugalmát.
— Akkor ki? — kérdezte a felesége. Belenézett a férje szemébe, és teljes zavarodottságot látott benne. És abban a pillanatban minden a helyére került.
— Kitaláltam! Nem te csináltattad a tesztet, hanem az anyád?!
Szasa próbált valamit mormolni, maar az arca mindent elárult.
— Ne hazudj nekem! Nem tudsz hazudni. Mondj igazat, különben azonnal összepakolom a holmim, és elmegyek!
A fenyegetés kijózanítóan hatott Szasára. Félrenézett, és végül beismerte:
— Igen… A tesztet anya szervezte meg. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy a fiú nem hasonlít rám. Próbáltam megnyugtatni, mondtam, hogy téved, hogy ez csak képzelgés. Amikor felvetette, hogy csináltassunk DNS-tesztet, kerek-perec visszautasítottam. Ő meg mégis megcsináltatta — mögöttem, titokban.
— Hogy a csudába lehetséges ez?
— Nem tudom… Valószínűleg elkért valamilyen biológiai mintámat — hajat vagy akármit, amire szükség volt. Szóval én semmit sem tudtam erről, esküszöm, Vera! Higgy nekem! Csak akkor adta át az eredményeket, amikor már elkészültek. Még azt is mondta, hogy tartozom neki pénzzel. Ő fizetett mindent, hogy nekem ne maradjanak kétségeim. Mintha lettek volna! Ez valami abszurditás…
— Miért nem szóltál azonnal? A vizsgálatokat három hónapja végezték! — Vera a dokumentum dátumára pillantott.
— És mit változtatott volna ezen? Csak rosszabb lett volna. Te abbahagytad volna anya segítségének elfogadását, pedig arra nagy szükséged volt.
Vera dühösen a kanapéra hajtotta a papírt.
— Hát persze, hogy abbahagytam volna! Ez a nő megsértett engem, téged meg besározott, ráadásul titokban elhurcolta a fiunkat a klinikára! Ki tudja, mi jut eszébe legközelebb?!
— Ugyan már, nem jut eszébe semmi, ne túlozz. Csak jót akart…
— Szórakozol velem?! — csattant fel Vera. — Ezzel a lépésével gyakorlatilag megengedte azt a gondolatot, hogy én elárulhattalak téged, és egy idegen gyereket a tiédként tüntethetek fel. Ez megalázó!
— Szerintem túlreagálod a dolgot — legyintett Szasa.
Ebben a pillanatban Vera megértette, hogy különböző nyelven beszélnek. A férj nem látott katasztrófát a történtekben. Számára ez csak egy vizsgálat volt, a feleségének viszont a tisztességét érő kegyetlen kétség.
Vera nem tudta megbocsátani a férjének, hogy eltitkolta tőle a tesztet, Szasa pedig továbbra is arról győzködte, hogy nem történt semmi komoly. Végül Vera kiábrándultan nézett a férjére, és így szólt:
— Ha azt akarod, hogy valaha is el tudjam felejteni ezt a megaláztatást, hívd fel az anyádat, és mondd meg neki, hogy többé ne tegye be a lábát a házunkba.
Szasa egy ideig hallgatott, majd feltárcsázta az anyja számát.
— Anya, komolyan kell beszélnünk. Vera megtalálta a dokumentumot, és nem akar többé látni a házunkban.
Viktorija Jegorovna elhallgatott.
— Milyen dokumentumot?
— A DNS-teszt eredményét.
— Hová hagytad?! Hát teljesen hülye vagy? Megkértelek, hogy dobd ki!
Szasa nem is fogta fel azonnal, amit hallott.
— Az éjjeliszekrényben.
— Istenem, Szasa! Felfogod, mit csináltál most?
— Én csináltam? Nem, anya. Nem rajtam múlott.
— Dehogyis, rajtad! Legalább el kellett volna rejtened a papírokat. Tudod, milyenfajta reakciót vált ez ki Verából.
— Anya, te ezt most komolyan mondod? Titokban leteszteltetted a fiamat, hogy én vagyok-e az apja, és én vagyok a hibás, amiért nem rejtettem el a papírt?!
— Segíteni akartam neked.
— Nem volt szükségem a segítségedre.
— Honnan tudhattad volna? A gyerek egyáltalán nem hasonlít rád…
— Elég legyen. Én vagyok az apja. Pont.
— Én az anyja vagyok, és jogom van aggódni érted! Ha már az elejétől fogva hallgattál volna rám, semmi ebből nem történik meg.
— Hallod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?
Viktorija Jegorovna ismét magyarázni kezdett valamit, but Szasa már nem hallgatta.
— Vera azt kérte, hogy ne jöjjön hozzánk többé. És én egyetértek vele. Nem engedem, hogy beleártasd magad a családi életembe.
— Szasa…
— Elég volt abba, hogy védelmezzelek Vera előtt, és azt tettetem, hogy te mindig csak jót akarsz. El akartál minket idegeníteni — sikerült. Ennyi volt.
Már készült kinyomni a hívást, de még hozzátette:
— Tekintsd úgy, hogy mostantól nincs sem fiad, sem unokád.
Alekszandr megszakította a hívást.
Csak ezután értette meg Viktorija Jegorovna, hogy túl messzire ment.
