Grigorij úgy lépett be a menhelyre, ahogy megszokta, hogy bárhová belép: vállával lökve meg az ajtót.
Az üvegszárny panaszosan csörrentek. A pult mögött fiatal, zöld kötényes nő ült. Felemelte a fejét, meglátta a látogatót, és akaratlanul is kihúzta magát. A kitűzőjén ez állt: „Lena”.
Persze volt is amin csodálkozni. Grigorij ötvenéves volt, közel egyvonalas nyolcvanöt magas, sűrű szakálla pedig olyan külsőt kölcsönzött neki, mint valamilyen északi film szigorú favágójának. Tenyere hatalmas és széles volt, mintha azzal az asztal felét le lehetne takarni. Sűrű, durva szövetű kabátot viselt, nehéz bakancsán pedig rászáradt sárgomolyagok ültek. Első pillantásra világossá vált: ez az ember élete nagy részét nyilván nem a számítógép előtt tölti.
– Kutyára van szükségem – mondta Grigorij alacsony, kissé rekedt hangon. – Nagyra. Vadászkutyára. Van valami megfelelő?
Lenaból bólintott, és egy mappa után nyúlt.
– Van néhány kutyánk. És macskákat egyáltalán nem is néz? Most vannak nagyon bújósaink…
Grigorij kifejezően összeráncolta a homlokát. Nem mérgesen, csak úgy, mintha tiszta, napos időben hirtelen esernyőt ajánlanának neki.
– A macskák – mondta lassan –, haszontalan lények. Sőt, szerintem még északiak is. Harag nélkül.
– Semmi harag – válaszolta Lena, és a mappa mögé rejtette mosolyát.
Hosszú folyosón vezette végig. Mindkét oldalon macskakennerek sorakoztak, de Grigorij a feje búbját sem fordította feléjük.
Nem sokkal később kiértek az udvarra, ahol a kutyakennerek voltak. Onnan azonnal hangos ugatás, nyüszítés, körmök kattogása hallatszott a padlón. Néhány kutya orrával nyomta a rácsot, mások izgatottan cikáztak belül.
Grigorij minden kennelhez odalépett, figyelmesen szemlélte őket, és rövid kérdéseket tett fel.
Életkor.
Egészségi állapot.
Természet.
Viselkedés.
Úgy méregette az állatokat, mint aki megbízható segítőt választ nehéz munkához.
Lena megállt az egyik kennel mellett, és mesélni kezdett egy Burán nevű, kétéves lajkáról.
Grigorij figyelmesen hallgatott, és időnként bólintott. Burán láthatóan tetszett neki: nagy, erős, nyugodt, figyelmes, okos szemekkel.
– Lehet vele egy kicsit sétálni? – kérdezte Grigorij. – Meg akarom nézni, hogyan viselkedik a kennelen kívül.
– Természetesen. Csak kiállítom a sétálási engedélyt. Várjon a kijáratnál pár percet.
Grigorij visszatért az épületbe, és lassan elindult vissza a folyosón. Kezét a zsebében tartotta, nehezen és magabiztosan lépkedett. Elment a hirdetőtábla mellett, majd ismét a macskakennerek közelébe ért.
A legszélső ajtó kissé nyitva állt – valaki éppen etetőtálat cserélt ott.
És ekkor Grigorij különös hangot hallott.
Nem rövid madárcsicsergés volt, nem is öreg motor morgása.
A hang követelőző volt, és nyilvánvalóan neki szólt.
Grigorij megállt.
A kennel felső polcán szürke kandúr ült. Normális méretű, sem nem sovány, sem nem kövér. Szeme azonban élénkzöld volt, és teljesen őrült fény csillant benne.
A macska egyenesen Grigorijra nézett.
Olyan kifejezéssel, mintha pontosan rá várt volna.
Nem akármilyen látogatóra.
Nem Lenára.
Hanem pontosan erre a hatalmas, szakállas férfira.
Grigorij még nem is eszmélt, amikor a macskaugrás következett.
Egyenesen a vállára.
Pontosan, magabiztosan, mintha előre kiszámolta volna a távolságot.
Grigorij megdermedt.
A macska lágyan földet ért, körmeivel belevájta magát a sűrű kabátszövetbe, és ott helyezkedett el oly nyugodtan, mintha egész életében csak ezt csinálta volna.
Aztán dorombolni kezdett.
Hangosan.
Az egész folyosón.
A rezgést még a kulcscsontjánál is érezni lehetett.
– Micsoda… – kezdte volna Grigorij.
De a macska máris az arcához dörzsölte a szakállát.
Grigorij teljesen tanácstalanul állt a folyosó közepén, szürke macskával a vállán, és hosszú idő óta először nem tudta, mit tegyen.
Az elmúlt harminc évben fát döntött, traktorokat szerelt, szaunákat épített, és egyszer még egy nehéz autót is kézzel húzott ki a mély sárból.
A nagyjából négy kilogramm súlyú macska válláról való levétele azonban sokkal nehezebb feladatnak bizonyult.
Először Grigorij óvatosan próbálkozott.
Széles tenyerét a macska hasa alá dugta, és óvatosan lehúzta.
A macska azonnal még szorosabban simult a kabáthoz.
A dorombolás felerősödött.
A körmök pedig mélyebbre hatoltak a szövetbe.
– Ideje – mondta elégedetlenül Grigorij. – Nem jó helyre jöttél.
A macska csak elégedetten hunyorított.
Akkor Grigorij határozottabb lépésre szánta el magát. Két kézzel átfogta az állatot, és megpróbálta leszedni.
A macska felszabadította az egyik elülső lábát, de a másikkal azonnal belekapaszkodott a mellzsebébe.
Csak rosszabb lett.
Most úgy lógott Grigorjra, mint egy tapasztalt hegymászó a meredek sziklára, és esze ágában sem volt figyelembe venni a nehézségi törvényeket.
Ebben a pillanatban Lena tűnt fel a sarok mögül a dokumentumokkal.
Meglátta Grigorijt.
Meglátta a macskát.
Megállt.
Először meglepetés villant az arcán. Aztán megértés. Majd ádáz küzdelem kezdődött a nevetési vágy visszatartásáért.
– Ez… – Grigorij az állat felé bólintott. – Mi ez a műsor?
– Ő Valet – válaszolta Lena, alsó ajkába harapva. – Körülbelül négy hónapja van nálunk. Általában egyáltalán nem megy oda az emberekhez.
Grigorij ráncolta a homlokát.
– Na látod. Hozzám odajött.
Újabb kísérletet tett, hogy megszabaduljon a macskától.
De Valet váratlanul kifordult, mintha folyékony lenne, és a válláról egyenesen Grigorij nyakára mászott.
Egy másodperc múlva a szürke test már prémgalambként ölelte át.
Melegen.
Hangosan dorombolva.
És egyáltalán nem akarva lemászni a prémgallérról.
– Talán leülne? – ajánlotta Lena.
A hangja érezhetően remegett a visszafojtott nevetéstől.
– Néha a macskák maguktól elmennek, ha egy kicsit vár az ember.
Grigorij először rá nézett, aztán megpróbálta a szemét Valetre kacsintani, végül nehezen leült a fal melletti műanyag székre.
Eltelt egy perc.
A macska maradt a helyén.
Eltelt még néhány perc.
Valet visszamászott a nyakáról a vállára, kényelmesen elhelyezkedett, és ritmikusan taposni kezdett a lábaival a kabáton.
A karmok hol megjelentek, hol újra elrejtőztek, szinte egy kis szerkezet dugattyúiként dolgozva.
Grigorij köhintett.
– Mindig ilyen?
Lena leült mellé, és az ölébe fektette a iratmappát.
– Valójában nem. Valet egy lakásból került hozzánk. A gazdája elköltözött, és egyszerűen ott hagyta a macskát. Bezárta az ajtót, és elment. Ennyi.
Grigorij abbahagyta a homlokráncolást.
– Egyedül maradt?
– Igen. A szomszédok nagyjából egy hét múlva hallották, hogy a fal mögött kiabál.
– És mennyi ideig ült ott?
– Közel tíz napig. Amikor végül elhozták, senkit sem engedett a közelébe. Az első hónapban szinte végül a legfelső polcon ült. Csak éjszaka ment le enni és az alomba, amikor nem voltak emberek a közelben.
Grigorij nem mondott semmit.
A keze, amivel nemrég még megpróbálta levenni a macskát a kabátjáról, magától felemelkedett, és ráhelyezkedett a szürke hátra.
Valet azonnal úgy kezdett zümmögni a tenyér alatt, mintha valahol közel egy kis transzformátorállomás indult volna be.
Lena folytatta:
– Aztán fokozatosan elkezdett napközben is lejönni. De azért távol maradt az emberektől. Különböző látogatók jöttek hozzá: családok gyerekekkel, idős párok. Senkinek sem engedte meg magát. Egyszerűen elfordult.
Grigorij gépiesen megvakarta Valet füle mögött.
Az ujjai hamarabb megtették ezt, mint hogy magától átgondolhatta volna.
– És miért ez a neve?
– Egy önkéntes találta ki. Azt mondta, hogy a macskának igazi kártyajátékos képe van. Úgy ül, mintha mindent előre tudna, és csak tettetné, hogy nem érdekli.
Grigorij felmordult.
Ránézett Valetre.
És kénytelen volt beismerni: volt ebben valami.
A macska olyan rezzenéstelen arccal nézett a világra, mint egy tapasztalt játékos, aki tökéletesen tudja, milyen kártya van elrejtve a hüvelyében.
Eltelt még néhány perc.
Lena némán töltötte ki a papírokat.
Grigorij sem mondott semmit.
Kettőjük helyett Valet dorombolt.
Az utcáról továbbra is kutyaugatás hallatszott.
Valahol ott biztosan várta Burán – a nagy, nyugodt természetű és okos szemű vadászlakja.
A tökéletes kutya.
Pontosan ilyet készült ma kiválasztani Grigorij.
Ránézett a szürke macskára.
Valet a vállára hajtotta a fejét, és nyugodtan lehunyta a szemét.
Grigorij mélyen felsóhajtott.
Olyan mélyen, hogy a Lena ölében fekvő papírlap megremegett, és a földre hullott.
– Na, a francba veled – mondta végül Grigorij. – Maradj.
Lena felemelte a tekintetét a papírokról.
– És mi lesz Buránnal?
Grigorij Valetre terelte a tekintetét, aki továbbra is kényelmesen elhelyezkedett a vállán.
– Hát, akkor nem volt megírva.
– Biztosan eldöntötte?
– Biztosan.
A papírmunka mintegy tizenöt percet vett igénybe. Grigorij jobb kezével töltötte ki a papírokat, a baljával pedig tartotta a macskát, hogy az ne csússzon le a válláról. Valet meglepően nyugodtan viselkedett, csak időnként próbálta megmarni a mozgó tollat a mancsával.
Amikor az összes dokumentum elkészült, Lena megkérdezte:
– Szüksége lesz hordozóra?
Grigorij meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Minek? Úgy látszik, kitűnően tudja szállítani saját magát.
Elvette a szerződés másolatát, összehajtotta, és a zsebébe tette. Aztán felállt a székről. Valet kissé megingott, azonnal kieresztette a karmait, és rögvest visszanyerte az egyensúlyát. Olyan magabiztosan tartotta magát a vállon, mintha egész életében cirkuszban lépett volna fel.
– Köszönöm – mondta röviden Grigorij.
Utána a kijárat felé vette az irányt, magában morogva valami váratlanul rászakadt boldogságról meg arról, hová süllyedt a világ.
Lena ott maradt a folyosón, és nézett utána.
A hatalmas, szakállas férfi átvágott a parkolón, a vállán pedig rezzenéstelenül ült a szürke macska. Együtt indultak a régi kisteherautó felé.
Lena nem bírta tovább, elővette a telefonját, és készített egy fényképet.
Grigorij életének első változását a szomszédasszony, Tamara Petrovna vette észre.
A szomszédos kerítés mögött lakott, és már vagy húsz éve ismerte őt. Grigorij mindig is szigorú, szűkszavú ember volt. Általában csak egy rövid bólintással köszönt, a kerítésen át folytatott hosszabb beszélgetéseket pedig teljesen felesleges időtöltésnek tartotta.
Az udvarában mindig példás rend uralkodott. A rönkök egyenes sorokba rakva, a tető időben megjavítva, a fű lekaszálva, a szerszámok a helyükön.
Tamara Petrovnának mégis folyamatosan úgy tűnt, hogy ennek a rendezett udvarnak hiányzik valami a tökéletességhez.
Hogy pontosan mi, azt sokáig nem tudta kitalálni.
Amíg egy nap meg nem látta Valetet.
A macska szó szerint ráforrt az új gazdájára.
Ráadásul nem is úgy viselkedett, mint egy macska, hanem mint egy hűséges kutya vagy éppen egy árnyék.
Ha Grigorij lapátot fogott, és ásni indult valahová, Valet azonnal ott termett mellette, és figyelmesen kísért minden mozdulatot.
Ha Grigorij a fészer felé indult, a macska magasra tartott farokkal szaladt utána.
Ha a férfi deszkát fűrészelt, Valet felmászott a munkapadra, lefeküdt oda, és egy pillanatra sem vette le a szemét a fűrész mozgásáról.
Egy nap Tamara Petrovna nem bírta tovább, és ákiáltott a kerítésen:
– Grigorij! Csak nem macskád van?
– Macska – válaszolta nyugodtan, még a fejét sem fordítva el.
– Hát nem úgy volt, hogy kutyát hozol?
– Megváltoztak a tervek.
Abban a pillanatban Valet a vállán ült, és oly arrogáns pillantással nézett le a szomszédasszonyra, mintha személyesen ő lenne a telek tulajdonosa.
Később Tamara Petrovna ezt mesélte a barátnőjének telefonon:
– Tiszta Grigorij! Csak épp szürke, meg farka is van.
Egyszer Grigorij a kerítés mellett ásott gödröt egy ribizlibokornak.
A munka békésen haladt, amíg az utcáról hirtelen furcsa hangok nem szűrődtek át.
Először sziszegés.
Aztán alacsony morgás.
Majd vad kutyaugatás harsant fel.
Grigorij azonnal kiegyenesedett és fülelni kezdett.
A zaj megismétlődött.
Letette a lapátot, a kiskapuhoz lépett, és kinézett.
Az úton Valet állt.
A szürke macska púposra görbítette a hátát, borzolta a farkát, és lassan hátrált a ház felé.
Szemben egy nagy, idegen kutya állt. Az első lábaira ereszkedett, vicsorgott, és mélyen morgott.
A kutya apránként előrehaladt.
Valet hátrált.
– Hé! – kiáltotta hangosan Grigorij.
A kutya hirtelen a fejét fordította felé, de nem mozdult el a helyéről.
Grigorij feltépte a kiskaput, és kirohant az útra.
– Kotródj innen! Na, tűnés!
Grigorij határozottan előrelépett, felemelve a lapátot, és maga előtt lóbálva azt. Az idegen kutya felvonyított, oldalra ugrott, aztán elrugaszkodott a helyéről, és vaktában elszáguldott az utcán.
Grigorij megállt, leeresztette a lapátot, és hátrafordult.
Valet továbbra is ott állt. A szőre minden irányba meredezett, a farka felborzolódott, a zöld szemei pedig óriásira tágultak a rémülettől. Amint a macska meglátta Grigorit, panaszosan nyávogott, és felé rohant.
Egy másodperc múlva Valet már a megszokott vállán ült, körmeivel erősen kapaszkodva a kabátba.
– Na, mi van – morogta halkan Grigorij, kezével tartva a macskát. – Hát itt vagyok.
Valet újra hosszan nyávogott, és az állához dörzsölte az orrát. Ez egyszerre hatott panaszosan és hálásan, mintha a macska részletesen elmagyarázná a gazdájának, milyen félelmetes kutya támadta meg, és milyen szerencse, hogy Grigorij időben érkezett.
Grigorij óvatosan megvakarta a füle mögött.
– Már értem. Megijedtél.
Valet csak még erősebben simult hozzá.
Ezután az eset után a macska többé egyszer sem ment ki a telek határain túlra Grigorij nélkül.
Körülbelül egy héttel később pedig egy széles fakpolc került a fészer külső falára.
Aztán Grigorij felrakott egy másikat is.
Egy idő után egy harmadikat is, már magasabbra.
Közéjük kis hidakat ácsolt a megmaradt deszkadarabokból.
Maga Grigorij akadálypályának nevezte ezt a szerkezetet.
Valet akkora hévvel száguldott rajta végig, mintha csakis ezért jött volna világra. Ugrált polcról polcra, átfutott a hidakon, felmászott a tetejére, majd onnan fenséges pillantással vette szemügyre az egész udvart.
Grigorij meg alul állt, és úgy tett, mintha csak azt ellenőrizné, elég szorosra húzta-e a csavarokat.
Tamara Petrovna a kerítés mögül mindent nagyszerűen látott.
És legfőképpen azt látta, amit Grigorij oly szorgosan rejtett.
Mosolygott.
Eltelt mintegy fél év.
Valet végleg megszokta az új otthonát. A szőre sűrűbbé és szebbé vált, a zöld szemei még fényesebben csillogtak, az egész telket pedig már teljesen őszintén a saját területének tekintette.
A Grigorijon utazás szokása sem kopott el.
A macska a vállára telepedett, amikor a gazdája a portán ténykedett.
Így járt vele boltba is.
Még a kisteherautóban sem a hagyományos ülést részesítette előnyben Valet. Felmászott a vezetőülés támlájára, nyújtogatta a nyakát, és figyelmesen nézett az útra a szélvédőn keresztül.
Egy meleg estén régi barátja, Szemjonics látogatta meg Grigorijt.
A férfiak a tornácon foglaltak helyet, és teát ivagattak. Valet keresztben feküdt Grigorij térdén, teljesen ellazulva, kitárt hassal.
Szemjonics belekortyolt a bögréjéből, majd megkérdezte:
– Grisó, miért is nem hoztad el azt a kutyát végül? Hiszen vadászkutyát akartál.
– Akartam.
– Hát akkor miért gondoltad meg magad?
Grigorij a fekvő macskára bólintott.
– Hát, ő mindent eldöntött helyettem.
Valet anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, lassan az oldalára fordult. Az egyik mellső lába lelógott a térdéről, és könnyedén lengett.
Szemjonics elmosolyodott.
– Csak nem magától mászott fel rád?
– De.
– Pontosan így?
– Egyenesen a vállamra ugrott. És nem volt hajlandó lemászni.
Szemjonics megrázta a fejét.
– Ilyen sincs.
– Én is így gondoltam akkor.
Egy ideig némán ültek.
Meleg, békés este volt. Az udvarról a frissen kaszált fű illata áradt, a tornác deszkái pedig még őrizték a napközben összegyűlt meleget. Valahol a szomszéd kerítés mögött rövid kutyaugatás hallatszott.
Szemjonics visszatért az előző témához:
– És mi lesz a vadászattal?
Grigorij megvonta a vállát.
– Ugyan már, milyen vadászat. Mostanában sokkal több időt töltök ezzel a csodával az udvarban, mint régen az erdőkben.
Befejezte a teáját, és a korlátra tette a bögrét.
Valet azonnal kinyitotta a szemét, felemelte a fejét, és röviden nyávogott.
Grigorij ránézett.
– Mi van megint? Enni akarsz?
A macska még egyszer nyávogott.
– Na jó, értem. Márjövök, márjövök – morogta a gazda.
Grigorij felállt, kezével segítve Valetnek, hogy kényelmesen feljebb kászálódjon.
A macska megszokott módon elfoglalta a helyét a vállon, farkával körbefonta a nyakát, és az orrát a sűrű szakállba fúrta.
Szemjonics nézte ezt a jelenetet, és csak a fejét csóválta.
– Grisó, ismerlek már hány éve. Gyűlölted a macskákat.
Grigorij már elérte az ajtót, de megállt, és visszafordult.
Valet a vállán ült, és azzal a megmásíthatatlan, rutinos játékos arcával nézett Szemjonicsra, aki pontosan tudja, hogy a partit már megnyerték.
– Ő választott ki engem – felelte nyugodtan Grigorij. – Itt már nincs mit vitatni.
Az ajtó bezáródott mögöttük.
Néhány másodperc múlva fény gyulladt a ház ablakában.
Szemjonics a tornácon maradt a kihűlt teájával, és esküdni mert volna rá, hogy még a zárt ablakon keresztül is hallja az ismerős dorombolást.
Hangosat.
Egyenletest.
És teljesen boldogat.
