„Egy hét magány majd megszelídíti, selyemként будет податливой — gondolta. De amikor belépett a házba és meglátta, mi történt azalatt az idő alatt, mozdulatlanná dermedt.
Mostanában Nika nem hasonlított önmagára. Kapcsolatukban férjével komoly repedések jelentek meg, és a nő nem tudta, hogyan viselkedjen ebben a fájdalmas helyzetben. Minden aprósággal kezdődött — ahogy ez általában lenni szokott.
Munka után Tolja egyre gyakrabban szúrta megjegyzésekkel. Tréfái tele voltak gúnnyal, minden szava jobban fájt, mint egy ütés. Napról napra egyre durvább lett a viselkedése. Még a szabadság alatt sem hagyta őt pihenni.
– Úgy nézel ki, mint egy öregasszony! – mondta, le sem véve a szemét a telefonról. – Más pasiknak rendes feleségük van, nekem meg valami aszott mazsola jutott!
Valóban, Nika idősebbnek látszott a koránál. Nehéz és fárasztó munkát végzett, ami nyomot hagyott az arcán. De különösen fájt, hogy mindezt a saját férjétől kellett hallania. A nő a családért dolgozott, kétszer annyit keresett, mint ő, így panaszkodnia igazán nem volt miért.
Tolja viszont úgy rendelkezett a pénzével, ahogy akart, senkivel sem egyeztetett:
– Azt csinálok vele, amit akarok! Gyerek sincs, minek spórolni!
Nika ezt is tűrte. Általában elég volt a pénzük. Hivatalosan nem voltak házasok, de együtt éltek, mint férj és feleség, és nem is siették a lagzit. Tolja anyja azonban már régen menyének nevezte Nikát, ő pedig anyósaként tekintett rá.
Az anyós tolakodó, elégedetlen asszony volt. Folyton beleszólt a fiatalok életébe, és legtöbbször Nikát szidta.
Egy családi házban laktak. Bár a városban volt, folyamatos gondozást igényelt. Nika gyakran kérte férje segítségét:
– Egész nap dolgozom, semmire sem marad időm!
– Engem meg miért érdekel? – válaszolta Tolja. – Ez a te házad, te vagy itt a háziasszony, nekem ehhez semmi közöm!
És tényleg: télen a házat ellepték a hótorlaszok, míg Nika maga nem vette kézbe a lapátot. Nyáron a fű majdnem az ablakig nőtt. Kénytelen volt embereket fogadni, hogy rendbe tegyék, aztán munka után ő maga fejezte be, amit elkezdtek.
Tolja eközben a kanapén heverészett, és legfeljebb néha kijött megnézni, hogyan halad a munka.
A nő sok mindent megbocsátott, de az utolsó csepp a pohárban az volt, amit egy nehéz munkanap után látott. Úgy elfáradt, hogy alig bírta a lábait, még boltba is beugrott útközben. A keze sajgott a nehéz szatyortól.
Azt remélte, Tolja majd elé jön — még hívta is, de nem vette fel. Sóhajtva, izzadságát letörölve Nika zenét hallott kiszűrődni az udvarról.
Letette a csomagot a kerítés mellé, és sietve bement a házba, ahonnan hangos diszkózene szólt. Belül egyre nőtt benne a harag — ma elhatározta, hogy mindent kimond, ami felgyűlt.
A házban igazi buli tombolt! A zene dübörgött, az ablakok remegtek. Az asztalon előkészített ételek és falatok sorakoztak — mindaz, amit Nika korábban megfőzött, hogy este már ne kelljen. Tolja pedig, mit sem törődve feleségével, egy nővel táncolt, aki láthatóan túl sokat ivott és kihívóan volt öltözve.
Nika szó nélkül átsétált a szobán, és kikapcsolta a zenét.
Tolja lassan ráemelte ködös tekintetét:
– Mit művelsz? – kérdezte akadozva, tántorogva.
– Inkább én kérdezem! Mi folyik itt? Ki ez a nő?
A nő tovább riszálta magát, mintha semmi sem történt volna.
– Na és? – fújta ki Tolja. – Régi osztálytárs, összefutottunk, hát megünnepeltük. Vagy már nem lazíthatok a saját házamban?
– Ha jól emlékszel, te magad mondtad, hogy ez az én házam, neked semmi közöd hozzá. Úgyhogy most szépen kikíséred a vendégedet, aztán beszélhetünk!
– Nem megyek! – próbált kiegyenesedni Tolja, de megingott.
Nika már csak undort érzett iránta. Régóta nem volt számára férfi. Csak teher. Éljen vele pusztán a magánytól való félelemből? Szó sem lehet róla!
Határozottan karon fogta a nőt, és kivezette a kapun:
– Ideje mennie!
Majd visszatért a házba:
– Téged is kivigyellek, vagy mész magadtól?
A férfi vállat vont, felkapott az asztalról egy tál salátát és egy üveget, majd tántorogva az ajtó felé indult.
– Élj csak nélkülem, majd hívj, hisztérika! – vetette oda búcsúzóul.
– Jaj, jaj! – jajveszékelt Tolja anyja, fejéhez kapva. – Szétreped a fejem!
– Anya, ne kiabálj! Nika kidobott. Nem tetszett neki, hogy nem mentem elébe – hazudta a fiú, jól tudva, hogy az anyja úgyis az ő pártját fogja fogni.
– Ugyan minek kellett volna elé menned? – csodálkozott az asszony.”
– Ki tudja, mi baja van! – morogta Tolja. – Mindig belém köt, egyszer így, máskor úgy! Már az idegeimre megy! Talán én is elfáradok a munkában, nem? Azt hiszi, nekem könnyű? És ugyan miért kellene segítenem egy idegen házban?
– Helyes! – helyeselt az anyja. – Előbb írassa a házat a nevére, ossza meg a tulajdonrészt, aztán kérjen bármit! Nézd csak, milyen fontosnak képzeli magát! Még hogy én fogadjam? Felnőtt, egészséges nő, boldoguljon magától!
– Ezt mondtam én is neki! Erre megsértődött!
– Hát sértődjön meg! Te csak ne engedj neki! Nehogy föléd kerekedjen! Férjhez akar menni? Akkor tanulja meg tűrni! Nem kislány már, hogy az orrát fenn hordja!
– És most mit csináljak? – kérdezte Tolja lehorgasztott fejjel.
– Tarts ki, fiam! – oktatta az anyja. – Úgyis visszamászik majd, mint a kis bárányka, és könyörögni fog, hogy menj haza! Éljen csak egy hetet egyedül – rögtön rájön, mit rontott el! De te ne engedj! Amint visszajön, követeld, hogy írassa be a neved a házba! Különben nélküled marad!
Így okította az asszony a fiát, miközben arról adott tanácsot, hogyan kell Nikát irányítani. Tolja figyelmesen hallgatta, bólintott minden szóra.
– Igazad van, mama! Nem fogom többé elviselni a szeszélyeit! Ki ő, hogy parancsolgasson nekem? Nem vagyok én rabszolga! Felnőtt férfi vagyok, a magam ura!
Anyja útmutatásait követve Tolja valóban cselekvésre szánta el magát. Nem ment haza, nem hívta Nikát, pontosan egy hetet várt.
Csakhogy az anyjánál sem volt leányálom az élet. Ő is állandóan piszkálta: ezt csináld, azt csináld! Amikor a fiú megpróbált visszaszólni, az asszony elővette a régi, jól bevált nevelési módszert – alaposan elnáspángolta egy vesszővel.
– Itt nem a feleségednél vagy, hanem anyád házában! – mondta szigorúan. – Ha nem dolgozol, ebédet sem kapsz!
Világos és rövid. Vitatkozni vele esély sem volt.
Végül, alig kibírva a hét napot, Tolja összeszedte magát:
– Hazamegyek, mama! Megnézem, hogy boldogul nélkülem. Biztos már térden csúszva vár, hogy visszamenjek!
– Menj csak, menj! De ne add be a derekad! Mondd meg neki világosan: csak a te feltételeiddel térsz vissza!
Tolja diadalmas arccal indult el. „Na most megmutatom neki, ki az úr a háznál!” – gondolta. Álla büszkén fent, háta egyenes, léptei határozottak – sőt, kissé dölyfösek is.
Odaért a kapuhoz, belépett az udvarra… és megtorpant.
Valami nem stimmelt.
Körbenézett: az udvar rendezett, a fű gondosan levágva, mint vonalzóval, az ablakok ragyogtak, a virágágyások rendben, az ösvények tiszták, egyetlen gazszál sem látszott.
És nemcsak ez tűnt fel – az egész hely megváltozott: élettel teli, színes, ápolt lett minden.
Még a kapu is új volt – nem az a régi, nyikorgó, hanem masszív, megbízható.
Tolja elővette a kulcsát, de az már nem illett bele a zárba. Állt egy darabig, majd határozottan az ajtóhoz lépett és kopogott.
Belül elhaltak a lépések, majd kinyílt az ajtó.
De ez már nem az a Nika volt. Nem az a komor, szem alatti karikákkal járó, fáradt nő. Előtte egy teljesen más ember állt — friss, mosolygó, csillogó szemű asszony.
– Azt hittem, itt egyedül sírsz és szenvedsz… Erre te… legalább felhívhattál volna! – hápogott Tolja.
– Ugyan minek? – mosolygott Nika lágyan, játékosan félrebillentve a fejét.
– Hogyhogy „minek”? A férjed egy hétig nem mutatkozik, és te még csak meg sem keresed?!
– Nekem nincs férjem – válaszolta nyugodtan.
– Hogy lenne is! – nevetett fel Nika. – Volt egy „bejárós” valaki, de rosszul sikerült. Olyanról még emlékezni sem érdemes!
Tolja elvörösödött. – Rólam beszélsz, mi?! Mindjárt kapsz egyet, aztán majd másképp beszélsz! Régen kellett volna nevelni téged! Csak kár, hogy eddig sajnáltalak!
Egy lépést tett felé, de Nika meg sem mozdult.
Az ajtó mögül ekkor kilépett egy magas férfi, a kezét a nő vállára tette, és határozottan megszólalt:
– Hé, haver, takarodj innen. Jobban jársz, ha békében távozol.
– Ez meg ki? – mordult fel Tolja. – Szeretőt szereztél? Rendben, ha elzavarod, megbocsátok, és visszajövök! Még azt is megígérem, hogy nem bántalak! – tette hozzá fennhéjázva, mint aki nagyvonalú kegyet gyakorol.
A következő pillanatban valami furcsa történt. Mintha megszűnt volna a gravitáció, vagy megállt volna az idő — egy szempillantás alatt ott állt, majd már rohant is, olyan sebességgel, mintha az ördögök űznék! Hátulról pedig valaki láthatóan segített neki gyorsabban haladni.
Nika a tornácon állt, és nevetett, könnyesre. Nézte, ahogy a bátyja kipenderíti az exélettársat az udvarról. Tolja szinte repült a kapuig, a férfi meg néhány jól irányzott rúgással lendített rajta.
Amint az alak kint termett, a báty becsapta a kaput, majd visszafordult a húgához:
– Nikulicska, nehogy eszedbe jusson visszafogadni azt a marhát! Őszintén, nem is értem, hogy bírtad elviselni!
Nika mélyet sóhajtott. – Hülye voltam, azért. Mindig azt hittem, majd megváltozik.
– Az ilyen nem változik, az ilyet ki kell penderíteni! Ha kell valami segítség a ház körül, csak szólj, jövök és segítek. Hadd tudja meg, hogy ide többé be ne tegye a lábát!
– És ha nem érti meg?
– Akkor elmagyarázom még egyszer – kacsintott a báty, majd együtt bementek a házba.
Odabent már vidáman nevetett a társaság, akik az egészet végignézték az ablakon keresztül.
– No, hát egészségedre, születésnapos!
– Egészségére! – hangzott a kórus, és összecsendültek a poharak.
Nika elmosolyodott. Milyen jó érzés is, ha az embernek van egy ilyen bátyja — gondoskodó, erős, és mindig mellette áll.
