Pelagia már tizenöt éve élt egyedül – azóta, hogy eltemette a férjét. A ház a falu szélén állt, közvetlenül a folyó mellett; télen az ablakokig érő hó borította, tavasszal pedig a víz majdnem a kiskertig felszökött.
A fia a városban élt, egy cégnél dolgozott, és ritkán látogatott haza – évente egyszer, vagy még ritkábban. Ünnepnapokon telefonált, érdeklődött az egészsége felől, és ígérte, hogy jön. Az asszony nem neheztelt – minek is haragudna, ilyen az élet. A gyerekek felnőnek és elrepülnek. Madarak.
A szomszédok szintén megöregedtek. Aki fiatalabb volt, elköltözött. A falu kiürült. Pelagia maradt: a kiskert, a tyúkok, a kemence. Felkelni hatkor, begyújtani, megetetni az állatokat, elmenni a boltba kenyérért. Este – televízió, ima, alvás. Így teltek a napok, egyik a másikra hasonlítva, mint az őszi levelek.
Nem is panaszkodott. Hosszú életet élt le – ötven év ugyanazon a helyen, a házat saját kezűleg rakták, a föld a sajátja. Miért is panaszkodna? Minden megvan. Csak néha – különösen estefelé, amikor a nap lement a folyó mögé – olyan honvágy és üresség nehezedett rá, hogy legszívesebben ordított volna. De nem ordított. Leült az ablakhoz, nézte a vizet, és hallgatott.
A hattyút szeptember végén találta a kiskertben.
Reggel kiment burgonyát ásni, és megpillantotta. Ott feküdt az oldalán a krumplisárban, piszkosan, lehajtott szárnyal. Pelagia először azt hitte, liba. De aztán jobban megnézte: a nyaka hosszú, hajlított, a tolla fehér. Hattyú.
Óvatosan közeledett, félve, hogy elriasztja. A hattyú megrezzent, sziszegett, de nem bírt felállni. A szárnya a földön lógott, természetellenesen kifordulva. Valószínűleg egy róka tépte szét, vagy valelyik orvvadász lőtte le – ki tudná ezt már megmondani?
– Hát ez nagyszerű – mondta Pelagia hangosan. – Kirepülted a magadét, szépségem.
Bizonytalanul állt felette egy darabig. Aztán bement a házba,hozott egy régi pokrócot, és ráterítette a madárra – a hattyú vergődött, de kevés ereje maradt. Bepólyálta, a karjába vette. Nehéznek bizonyult, legalább tíz kiló volt. A fürdőház felé indult – szerencsére az is ott állt az udvaron.
A fürdőház üres volt és hűvös. Pelagia szalmát hordott be, fekhelyet készített, és egy tál vizet tett le. A hattyú mozdulatlanul feküdt, csak nehezen lélegzett, és fekete, csillogó szemével nézett rá. Ebben a tekintetben annyi vad, meg nem értett gyötrelem volt, hogy Pelagia szíve elszorult.
– Semmi baj – mondta, miközben megigazította a szalmát. – Semmi baj, kicsim. Kigyógyítunk. Csak élj.
A tél abban az évben korán érkezett. Októberben már fagyott, a folyó befagyott.
Pelagia mindennap fűtötte a fürdőházat – magának is, meg a hattyúnak is. Eleinte semmit sem evett – csak feküdt és bámult. Odatett elé egy tál áztatott gabonát, kenyeret morzsolt, darát szórt bele. Hozzá sem nyúlt. Már azt hitte, nem éli túl.
De a negyedik napon, amikor belépett a fürdőházba, a tál üres volt. A hattyú felemelte a fejét, és már nem gyötrelemmel nézett rá, hanem valami olyasmivel, mint a várakozás: „Hoztál még?”
– Ó, te kis éhes – mosolygott Pelagia, és még töltött bele.
Ettől a naptól kezdve jobbra fordultak a dolgok. A hattyú evett, visszanyerte az erejét. A szárnya lassan gyógyult, és Pelagia tudta, hogy egyelőre nem tud repülni. Hova is repülne – tél van, a hó derékig ér. Át kell telelniük.
Jaskának nevezte el. Maga sem tudta miért – a név valahonnan a távoli múltból szakadt elő, abból az időből, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és a házban friss tej illata terjedt. Jaska. Fehér, büszke, reggelenként rá sziszegő, de már nem félő. Megszokta.
Decemberre már a kezéből evett. Óvatosan, finoman, a csőrével épp csak csippentve – nem okozott fájdalmat. Egy nap pedig, amikor Pelagia a szalmát cserélte, hirtelen kinyújtotta a nyakát, és gyengéden megérintette a vállát – akár hálából, akár csak úgy. Az asszony megdermedt. Állt egy pillanatig. Aztán halkan így szólt:
– Milyen jó vagy. Milyen jó.
Azóta minden nap beszélt hozzá.
A fia Újévkor telefonált, és szokás szerint megkérdezte: „Anya, hogy vagy ott?” Mesélt neki a hattyúról. A fia hallgatott egy ideig a vonal túlsó végén, aztán egy kínos mosollyal így szólt: „Anya, vigyázz ott, mert ez a hattyú még a végén átveszi a helyemet.” Pelagia nem válaszolt. Magában viszont ezt gondolta: „Te már régen nem a helyét veszed át, fiam. Te magadért vagy, ő meg itt van.”
A tavasz április elején érkezett meg. A folyó felengedett, zúgni kezdett, és sodorta a jégtáblákat.
Jaska hamarabb megérezte a változást, mint Pelagia. Nyugtattalanná vált, csapkodott a szárnyával, ki akart jutni. A szárnya meggyógyult, de Pelagia nem tudta, képes lesz-e repülni. És félt is kipróbálni.
Egy reggel kinyitotta a fürdőház ajtaját, hogy vizet cseréljen – és Jaska, mellette átpréselődve, kiszökött az udvarra. Pelagia felkiáltott. A hattyú átfutott az udvaron, nehézkesen, esetlenül, futásnak eredt, meglengette a szárnyát – egyszer, kétszer, háromszor –, és hirtelen elszakadt a földtől.
Ott állt, és nézte, ahogy a fehér madár felszáll a folyó feletti égbe. A szíve valahol a torkában dobogott. Jaska egy kört tett a falu felett, aztán még egyet – lejjebb, éppen a háza tetője fölött. És hirtelen felkiáltott – hangosan, harsányan, az egész vidéket betöltve. Aztán elrepült a folyó túloldalára.
Pelagia sokáig állt az udvaron, az üres eget bámulva. Aztán bement a házba, leült az ablakhoz, és sírni kezdett. Évek óta először – hangosan, asszonyos módon, szégyen nélkül. Tudta: ennek így kell lennie. A madarak elrepülnek. A gyerekek elrepülnek. Mindenki elrepül.
Egész tavasszal és egész nyáron az ürességgel élt. Bement az üres fürdőházba, rendbe tette a szalmát, kicserélte a vizet a tálban – megszokásból. Mosolygott magán: „Teljesen megbolondultam vénségemre, a hattyút várom.”
De várta.
Egy év múlva, április végén visszatért.
Pelagia reggel kiment a tornácra – és megdermedt. A folyón, pontosan a háza előtt, egy hattyú úszott. Fehér, hatalmas, fekete csőrrel. Azonnal felismerte – arról, ahogyan a fejét tartotta, kicsit ferdén. Felismerte, ahogy az ember a saját rokonát is felismeri mérföldekről, a járásáról.
– Jaska – suttogta.
A hattyú elfordította a fejét, és a parthoz úszott. Kilépett a fűre, megrázta magát. Aztán elindult felé – lassan, dülöngélve. Három lépésre tőle megállt. Ránézett.
Pelagia lassan nyújtotta ki a kezét. És Jaska, az a bizonyos Jaska, akit a fürdőházban ápolt fel, a csőrével megérintette a tenyerét – lágyan, alig-alig.
Sírni kezdett – de most már a boldogságtól. Nagy, megfékezhetetlen könnyek csurogtak végig az arcán, miközben ott állt, mosolygott, mint egy együgyű, és a hattyú fejét simogatta.
– Visszatértél. Visszatértél, édesem.
Azóta ez így is maradt. Minden tavasszal – április közepén, plusz-mínusz egy héttel – Jaska megérkezett a folyóhoz. Pelagia már tudta: a közeledő időpontban minden reggel kiment a partra, és az eget kutatta. És amikor meglátta a fehér pontot a horizont felett, elállt a lélegzata.
A hattyú egyedül érkezett. Júniusig a folyón élt – táplálkozott, pihent, hagyta, hogy Pelagia odamenjen hozzá, sőt, még a kezéből is elfogadta a kenyeret. Aztán továbbállt észak felé. Ő meg várta a következő tavaszt.
Így telt el öt év. Hat. Hét.
Pelagia öregedett. A kiskertet már nem ásta – nem volt rá ereje. A tyúkok elfogytak. A ház rogyadozott. A fia hívta, hogy költözzön a városba – ő kategorikusan elutasította.
– Hát Jaska? – mondta. – Megérkezik, én meg nem leszek itt. Keresni fog.
– Anya, hát ez egy hattyú – sóhajtott a fia a telefonban. – Madár. Csak ösztön.
– Te ezt nem érted – válaszolta. – Nem is kell. Éld a saját életed, én meg az enyémet.
És élte is. Télen – a postától a bolti utakon vergődve élt túl, fűtötte a kemencét, tévét nézett. Tavasszal pedig újjáéledt. Várt.
Az egész falu tudott Pelagiáról meg a hattyújáról. A nyaranta odalátogató üdülők direkt lementek a partra – megnézni. Kérdezgették: „Nagyi, igaz, hogy magához hattyú jár?” Ő bólintott: „Igaz.” És a kezével a folyó felé mutatott, ahol az ezüstös víz közepén fehér foltként ringatózott Jaska.
A nyolcadik tavasz aggasztóan indult.
Április meleg volt, a folyó korán felengedett, a madarak megindultak délről. Pelagia minden reggel kiment a partra – Jaska nem volt sehol. Eltelt egy hét, a második, a harmadik. Eljött a május, virágzott a zselnicemeggy, de a hattyúnak se híre, se hamva.
Pelagia éjszakánként nem aludt. A sötétben kiment a tornácra, beburkolózott a régi köpenyébe, és az eget leste. Imádkozott. Nem is Istenhez – csak úgy, magának, senkit sem ismervén. „Csak éljen. Csak legyen épségben. Nem is muszáj hozzám – csak éljen.”
Májusra alig evett valamit. Lefogyott, az arca elszürkült. A szomszéd asszony, Klávia néni, amikor átjött meglátogatni, felkiáltott:
– Pelagia, nézz magadra! Mit teszel magaddal?
– Várok – válaszolta Pelagia. – Megjön. Tudom.
– Ugyan már, megdöglött az, Pelagia. A madár nem örök életű. Hét év egy hattyúnak egy egész élet. Nyugodj bele.
Pelagia nem válaszolt. De azon az estén, amikor magára maradt, előhúzta a szekrényből a fia régi fényképét, a kezébe vette, leült az ágyra, és sokat ült a sötétben. A keserű, kiútmentes gondolatait rágta.
Hirtelen úgy tűnt neki, hogy az egész élete – nem más, mint várakozás. Először a férjét várta a háborúból – visszatért. Aztán várta a gyerekeket az iskolából, a munkából, a városból. Aztán az unokákat várta – ők nem jöttek. Aztán a halált várta – az meg nem akart jönni. És most meg – a hattyút várta. Az utolsót, ami ezen a földön tartotta.
– Ne hagyj el – suttogta, maga sem tudta, kinek. – Ne hagyj el.
Aztán másnap reggel – május tizenötödikén, ezt a dátumot Pelagia életének végéig megjegyezte –, kiköltözött a tornácra, felemelte a tekintetét az égre, és meglátott két fehér pontot. Süllyedtek, köröztek a folyó felett. Az egyik – elöl, a másik – kicsit lemaradva.
Pelagia szíve megállt. Aztán olyan vadul vert, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia.
A két hattyú leszállt a vízre. Pontosan a háza előtt. Az egyik – Jaska, ezer közül is felismerte volna. A másik meg – egy tojó. Fehér, karcsú, vékony nyakú. Egymás mellett úsztak, szárnyaikkal súrolva egymást, és Pelagia megértette: nincs egyedül. Hozott magával egy feleséget.
Nevetni akart, sírni, kiáltani – de visszafogta magát. Lassan, félve, hogy elriasztja, leereszkedett a partra.
Jaska meglátta őt. Elfordította a fejét. És úszni kezdett felé – mint mindig, céltudatosan, gazdag ura módján. A tojó megállt egy pillanatra, aztán bizonytalanul elindult utána.
Pelagia a parton állt, és nem mert lélegezni.
Jaska kilépett a fűre, megrázta magát. Odalépett. A csőrével megérintette a kezét. És hirtelen a tojó felé fordult, majd hallatta azt a harsány kiáltást, amit Pelagia hét évvel ezelőtt hallott, az első elrepülése napján.
A tojó közelebb húzódott. Megállt. Kerek, fekete szemével hosszan, vizsgálgatón nézett Pelagiára. Aztán – Pelagia a saját szemének sem hitt – meghajtotta a fejét. Mintha csak köszönt volna.
– Isten hozott – suttogta Pelagia. – Üdvözöllek, szépségem.
A parton állt, és a két fehér hattyú ott állt előtte – a régi ismerős meg a társa. S abban a pillanatban Pelagia megérezte azt, amit már sok éve nem érzett: az élet teljességét. Nemcsak a puszta létezést, nemcsak a puszta várakozást – hanem a legbelsejét, a legfőbb lényegét. Ezért érdemes volt leélni ezeket az éveket. Ezért érdemes volt várni.
Lassan leereszkedett a fűre – a lábai nem tartották. A hattyúk ott álltak mellette, nem repültek el.
– Hát megvan – mondta halkan. – Hát feleséget is hoztál. Helyeslem, Jaska. Jó választás. Gyönyörű.
Az év nyara hosszúra és melegre nyúlt. A hattyúk nem repültek északra, mint máskor. A folyón maradtak.
Pelagia minden nap kijárt hozzájuk – leült a partra, kenyeret morzsolgatott, beszélgetett velük. Jaska közel úszott, elvette a kezéből, a tojó kicsit távolabb tartotta magát, de már nem félt. Pelagia Zorkának nevezte el – a melle tollazatának rózsaszínes árnyéka miatt, ami a naplemente sugaraiban tűnt fel.
Június közepén pedig Pelagia észrevette: Zorka helyet keresett a selymes nádasban, száraz szárakat, ágakat, pelyhet hordott oda. Fészket rakott.
– Gyerekeket vártok – suttogta. – Hát, adja az Isten.
Az Isten pedig megadta. Júliusban négy szürke, bolyhos gombóc jött a világra. Kis hattyúk. Jaska fontoskodva, felfújt mellel járkált a parton, ahogy egy családapához illik. Zorka szinte el sem hagyta a fészket – melegített, etetett, óvott.
Pelagia rájuk nézett, és olyasmit érzett, aminek nem volt neve. Valami olyasmit, amit régen érzett, amikor a saját újszülött gyerekeire nézett. Ugyanaz a reszketés, ugyanolyan gyengédség, ugyanolyan félelem – „csak éljék túl”.
És túlélték. Augusztusra a kis hattyúk már vígan úsztak az anyjuk után, viccesen kapálódzva a lábacskaikkal, csőrükkel túrták a vizet. Jaska tanította őket – mutatta, hol kell legelni, hogyan kell a nádasban rejtőzködni, miként kell tisztítani a tollat.
– Nézd csak, apa – mosolygott Pelagia. – Pedig azt hittem, magányosan éled le az életed. Erre meg – feleség, gyerekek. Túllicitáltál engem.
Elnevette magát a saját szavain, de a mosolya keserűre sikeredett. A fia már régóta nem látogatta. Az unokáit csak a telefonban lévő fényképekből ismerte, amit ajándékba kapott ugyan, de rendesen megtanulni sem tudta a kezelését. Ott is hevert a polcon – lemerülve, elfeledve.
Ősszel a hattyúk készülődni kezdtek az elutazásra.
Pelagia látta: a felnőttek nyugtalanok lettek, a fiókák megnőttek, megerősödtek. Ideje volt. Tudta, hogy így lesz – mégis minden reggel torokszorító gombóccal ébredt.
– Elrepültök – mondta, miközben a parton ült. – Hát persze, hogy elrepültök. A gyerekeknek délre kell menniük. Ez így helyes.
Jaska hallgatta, fejét oldalra hajtva. Aztán odalépett, a térdéhez dörgölőzött a csőrével – mintha csak nyugtatni akarná: „Ugyan, ne aggódj, visszatérek.”
Október utolsó napján, virradatkor a hattyúk felkerekedtek a folyóról. Pelagia a parton állt a régi kabátjában, a reggeli hideg elől didergve, és nézte, ahogy a hat fehér madár – egyik a másik után – elindul a szürke őszi ég felé. Jaska repült utolsóként. Kört tett a háza felett. Kiáltott – hosszan, csilingelve. Aztán eltűnt a horizont mögött.
Pelagia sokáig állt az üres parton. A folyó megfeketedett, a szél fodrokat hajtott a vízen. A nádasban csend volt.
– Térjetek vissza – suttogta. – Hallod, Jaska? Térjetek vissza mindannyian. Várni foglak.
A tél nehezen telt.
Pelagiának megfájdultak a lábai – az ízületei annyira sajogtak, hogy alig bírt elmenni a boltig. A tűzifa fogyóban volt, spórolnia kellett. A fia átutalt pénzt, buta módon, de kinek is fizetne itt – a faluban alig maradt férfi, nem volt, aki fát hozzon. Klávia néni segített, amiben tudott – hozott kenyeret, tejet, begyújtotta a kályhát. De Pelagia gyengült.
Szinte ki sem mozdult otthonról. Az ágyon feküdt, minden takaróval beburkolózva, ami csak akadt, és a deres ablakot nézte. Az ereje elhagyta, mint a víz a homokot. Néha úgy tűnt neki – vége. Ideje.
De valahányszor ez a gondolat felmerült benne, elűzte.
– Még nem – mondta magának. – Megvárom Jaskát. Meg kell várnom. Ha megérkezik, én meg nem leszek itt. Úgy nem szabad.
És tartotta magát.
A kilencedik év tavasza váratlanul korán érkezett. Már március végén csepergett a tetőkről, patakok szaladtak, a folyó felsóhajtott, megmozdult a jég alatt.
Pelagia erőre kapott. Tél óta először ő maga gyújtotta be a kályhát, levest főzött, sőt még az udvarra is kiment – megállt, az arcát a napra tartotta. A földnek kiengedett avarszaga volt, az égen varjak károgtak.
– Hamarosan – mondta. – Hamarosan.
Április tizenkettedikén, mint rendesen, kiment a partra. Leült egy felborított csónakra – a megszokott helyére. A nap már melegített, a folyón ritka jégtáblák úszkáltak. A horizontot leste és várt.
Nem kellett sokáig várnia.
Először a kiáltást hallotta meg. Messze-messze, az erdő felett. Aztán meglátta a pontot. Aztán – a másodikat, harmadikat…
Pelagia hunyorgott, a tenyerét a szeméhez emelte. Az izgalomtól elszokott a számolástól. Az egyik madár, a második… a negyedik… a hatodik.
Hat hattyú.
Süllyedtek a folyó felé, kört kör után írtak le, és Pelagia látta: nagyok, fehérek, erősek. Jaska – elöl, azonnal felismerte a szárnyfesztávolságáról, a fejtartásáról. Utána – Zorka. És négy fiatal – már nagyok, csaknem kifejlett példányok, bár a tollukban még ott rejtőzött egy kis szürkés árnyalat.
Mindannyian egyszerre szálltak le a vízre – egy fehér felhő az ólomszínű áprilisi folyó közepén. Ekkor történt az, amire Pelagia nem is számíthatott.
Jaska úszott a parthoz először, mint mindig. Kilépett, megrázta magát. Odalépett hozzá. Megérintette a csőrével a kezét. Aztán a folyó felé fordult, és hallatta azt a bizonyos harsány kiáltást.
És ekkor a többiek – Zorka, a négy fiatal hattyú – egymás után mind kiléptek a partra.
Ott álltak Pelagia előtt – hat fehér, csodálatos madár. Hat. Egy egész család. Jaska, a tojója, a kicsinyeik. Mindannyian őt nézték.
Pelagia felállt a csónakról – lassan, botra támaszkodva. Könnyek csorogtak az arcán, de nem törölte le őket.
– Megjöttetek – suttogta. – Mind megjöttetek. Az egész család.
És hirtelen Jaska előrelépett, kinyújtotta a nyakát, és óvatosan, alig érintve, végighúzta a csőrét az arcán. Mintha csak letörölte volna a könnyeit.
Pelagia megdermedt. Aztán kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a fejét.
– Köszönöm – mondta. – Köszönöm, hogy visszatértél. Hogy mindenkit elhoztál. Hogy nem felejtettél el.
Ott állt a hattyúktól körülvéve, és azt érezte, amit már oly régóta nem: hogy szükség van rá. Hogy ebben a hatalmas, hideg, közönyös világban vannak lények, akik emlékeznek rá, várják a találkozást, ezer kilométereket tesznek meg, hogy visszatérjenek hozzá. Hogy nincs egyedül.
Abban a pillanatban megértette: hát ez az. Ez az, amiért érdemes volt élni. Nem a ház, nem a kiskert, nem a sors elleni neheztelés. Hanem ez – amikor a parton állsz, és fehér madarak úsznak feléd. Amikor valaki számára te vagy az egész világ.
A kilencedik év nyara boldog volt.
A hattyúk ismét a folyón maradtak. A fiatalok már párt kerestek maguknak, udvaroltak egymásnak, násztáncot jártak a vízen – Pelagia órákig ült a parton és nézte őket, megfeledkezve a fájó lábairól meg minden másról a világon.
Jaska és Zorka ismét fészket raktak a nádasban. Nyár közepére ismét kikeltek a fiókák – ez alkalommal hatan. Pelagia számolt: most már tíz gyereke volt Jaskának. És összesen tizenkét hattyú élt a folyón. Egy egész sereg.
A falu magához tért. A nyaralók, akik hírt kaptak a hattyúcsaládról, szándékosan látogattak oda – fotóztak, csodálkoztak. Írtak is Pelagiáról az interneten, sőt, a járási újságban is megjelent egy cikk: „A nagyi és a hattyúi”. Ő erről nem tudott, és nem is akarta tudni.
A fia egyszer felhívta, és valamilyen új, idegen hangnemben így szólt:
– Anya, írtak rólad az interneten. Azt mondják, megmentetted a hattyúkat. Megmutattam a srácoknak a munkában, el sem hitték.
– Hát higgyék el – válaszolta Pelagia. – Higgyél nekik te is, fiam. Talán én is azért éltem, hogy megmentsem őket. Vagy ők – hogy engem.
A fia elhallgatott. Aztán így szólt:
– Eljövök. Nyáron. A gyerekekkel. Megmutatod nekünk a hattyúkat.
Pelagia nem válaszolt. Csak elmosolyodott a telefonba. És sok év óta először arra gondolt: hát az élet tulajdonképpen szép. Csak nagyon egyszerű. Nagyon csendes. De szép.
Augusztus végén, egy tiszta naplementés órában Pelagia utoljára ment ki a partra. Tudta – közeledik az elutazás. A hattyúk már nyugtalankodtak, próbálgatták a szárnyaikat. A nyáron született fiatalok felnőttek, és ők is készültek életük első hosszú útjára.
Leült a felborított csónakra – ugyanarra, amelyen nyolc tavaszon át üldögélt. Jaska, mint rendesen, odalépett hozzá. Leült mellé. Simogatta a fejét, és halkan, szinte suttogva beszélt hozzá:
– Repülj, Jaska. Repülj, édesem. Nem tartóztatlak. Elvégezted a dolgod – családot alapítottál, felnevelted a gyerekeket, és rólam sem feledkeztél meg. Most meg repülj. Talán találkozunk még. Talán nem.
Elhallgatott. A folyón aranyló naplemente útja futott. A hattyúk ringatóztak a vízen – fehérek az aranyon.
– Bocsáss meg, ha valami rosszat tettem – folytatta. – Nem vagyok se fiad, se lányod. Csak egy öreg asszony vagyok, aki annak idején összeszedett a kertben. De szeretlek, Jaska. Te vagy a fiam. Talán a leghűségesebb.
Jaska ott ült mellette, és hallgatta. Aztán – Pelagia mérget vett volna rá – lehajtotta a fejét, és a vállához bújt. Így ültek ott – az öregasszony meg a fehér hattyú –, amíg a nap le nem ment a horizont mögött.
Három nap múlva a hattyúk elrepültek.
Pelagia a partról búcsúztatta őket. Nézte, amint a tizenkét fehér madár emelkedik az égbe, ék alakba rendeződik, és dél felé veszi az irányt. Jaska repült elöl. Nem nézett hátra többé, nem kiabált. Csak repült – vezér, apa, az ég ura.
– Isten veled – mondta Pelagia.
És először nem volt szomorú. Mert tudta: vissza fog térni. Ha nem ő – hát a fiai. Ha nem a fiák – hát az unokák. A fehér madarak mindig visszatérnek erre a folyóra. És amíg visszatérnek – ő várni fog.
Még ha nem is éli meg.
A következő év április kilencedikén Pelagia már nem élt.
Álmában hunyt el, csendesen, ahogy élt. Az ágy melletti éjjeliszekrényen feltöltött telefon hevert – a fia csak megtanította használni. Az ablakpárkányon egy tál áztatott gabona állt – előző nap készítette elő, megszokásból. Az ablakon túl felengedett a folyó, és az égen varjak károgtak.
Amikor egy hét múlva a hattyúk leszálltak a háza előtti vízre, a szomszéd asszony, Klávia fogadta őket. Kiment a partra, hosszan állt ott, nézte a fehér madarakat. Aztán kettétört egy cipó kenyeret, és a vízbe dobta.
– Nincs már itt – mondta. – Nincs már Pelagia. Ti meg visszatértetek. Hát, éljetek. Örült volna neki.
Jaska – vagy talán már valamelyik fia – közel úszott, elvette a kenyeret. Ránézett Kláviára. Aztán hátravetette a fejét, és kiáltott – hosszan, harsányan, szomorúan. Mintha csak megértette volna.
A hattyúk az egész nyarat a folyón töltötték. És a következő tavasszal ismét visszatértek. Meg egy év múlva is. Meg öt év múlva is. Egyre többen lettek. A falubeliek meg azt beszélték: ezek Pelagia hattyúi. Ő szoktatta őket oda. Ő mentette meg őket. És most visszatérnek – az emlékére.
