— Eladtam a részemet, holnap kiköltözöl! — hangzott el ez a mondat hétköznapi hangon, miközben Vadim undorodva válogatta a vállfákon lógó ingeket.
Az utazótáska műanyag cipzárjának szétcsúszó hangja természetellenesen hangosnak tűnt. Nina a hálószoba ajtófélfájánál állt, talpa alatt érezve a hideg laminált padlót. A félig nyitott ablakon át nedvesség és a sugárúton elhaladó szemetesautó kipufogógáza áradt be.
— Vadim… most viccelsz? — Nina nehezen nyelt. — Milyen részt? Hiszen megegyeztünk. Megígérted, hogy egyszerűen elválunk, és eladjuk a lakást. Én a nagymamám házának árát adtam bele.
Vadim ingerülten megrántotta a vállát. Nehéz, édeskés parfüm szaga áradt belőle, amit egy hónapja vett az új, fiatal szeretője tanácsára.
— Nina, elég ebből a nyafogásból. A papírok szerint én vagyok a tulajdonos. Hogy te mit fektettél bele valaha — az a te problémád. Gondolkodnod kellett volna, nem az ideális feleséget játszani. Találtam vevőt, a pénz már nálam van. Te pedig összepakolhatod a holmidat, és mehetsz az anyádhoz. Vagy bérelsz egy szobát. Nem érdekel.
Erősen becsapta a táskát, a vállára dobta, és anélkül, hogy visszanézett volna volt feleségére, kilépett a folyosóra. Csattant a nehéz fém ajtó. Nina ott maradt a szoba közepén, a szekrény üres polcait bámulva. Belül minden megdermedt, mintha hideg kő szorította volna össze.
Este a konyhában zúgott a régi hűtő. Zsanna, akivel még az egyetem óta barátok voltak, Ninával szemben ült, és dühösen kapargatta a viaszosvászonról a beszáradt foltot egy teáskanállal. A csészékben olcsó bergamott illatú, erős fekete tea hűlt.
— Figyelj ide, — emelte fel a tekintetét Zsanna, és nem volt benne egy csepp együttérzés sem, csak tompa düh. — Nem fogsz itt ülni és savanyodni. Direkt csinálta, hogy teljesen összeomolj. Összejött azzal a kislány gyakornokkal, és azt hiszi, ő az élet ura. Te innen nem mozdulsz, érted? Ez a lakás ugyanannyira a tiéd, mint az övé. Jöjjön csak az új lakó. Majd meglátjuk, ki kit szorít ki.
— Zsanna, és ha ott… hát… valami kétes alak lesz? — Nina hangja remegett. — Nem fogok tudni aludni. A zárat sem cserélhetem ki, hiszen hivatalosan eladta a részét.
— Veszel egy reteszt a hálószoba ajtajára. Holnap becsavarjuk. Nina, hagyd már abba, hogy mindig alkalmazkodsz!
Az új szomszéd két nap múlva jelent meg. Szombat kora reggel volt. Röviden, de kitartóan csengettek. Nina magára kapott egy vastag frottír köntöst, belebújt a papucsába, és idegesen összeszoruló gyomorral ment ajtót nyitni.
Az ajtóban egy férfi állt. Magas, kissé görnyedt, vastag, terepszínű kabátban. A kezében hatalmas hátizsák volt, amilyet hosszú túrákra visznek. Vonatkocsi-szag, nedves gyapjú és dohány illata áradt belőle.
— Jó reggelt. Gleb, — nyújtott át egy vastag irattartót. — Megvettem itt a felet. Ne aggódjon, csak átmenetileg vagyok itt. Egy hónap műszak, két hét itt. Előre mondom: nem szólok bele más dolgába, a hűtőt megosztjuk, a fürdőben nem fogok sokáig ülni.
Nina szó nélkül félreállt, beengedte. Gleb levette a nehéz bakancsát, gondosan a gumiszőnyegre tette, és bement Vadim egykori szobájába.
Az első hét feszült csendben telt. Nina minden padlórecsegésre összerezzent. Hozzászokott, hogy Vadim állandóan követel: az ing nincs kivasalva, a vacsora ízetlen, túl hangosan lélegzik, miközben ő tévét néz. Valami rosszra számított.
De Gleb szinte láthatatlan volt. Hatkor kelt, sokáig folyt a víz a zuhany alatt, majd a konyhában kattant a vízforraló. Mire Nina kijött zabkását főzni, az asztal makulátlanul tiszta volt, a mosogató szárazra törölve, az ablak résnyire nyitva.
Csütörtökön Nina későn ért haza. Odakint kellemetlen őszi eső esett, a kabátja teljesen átázott. A konyhába lépve egy öntöttvas serpenyőt látott a tűzhelyen. Mellette egy sárga cetli: „Sütöttem krumplit gombával. Egyen, mert megromlik.”
Bizonytalanul felemelte a fedőt. Az erdei gomba, fokhagyma és friss kapor illata betöltötte a konyhát. Tett magának egy keveset, leült, és hirtelen észrevette, hogy remeg az ajka. Utoljára valaki… soha nem főzött neki. Vadim szerint a konyha kizárólag női feladat volt.
Amikor Gleb bejött egy pohár vízért, még mindig a tányér fölött ült.
— Köszönöm, — mondta rekedten Nina. — Nagyon finom.
— Egészségére, — Gleb a vállát az ajtófélfának támasztotta. Egyszerű szürke póló volt rajta, jobb karján egy régi munkahelyi sérülés nyoma látszott. — Egy embernek nincs értelme főzni. Csak kárba mennek az alapanyagok.
— Miért… vette meg a részt? — Nina maga sem értette, miért kérdezi. — Ez problémás ingatlan.
Gleb vállat vont, és leült vele szemben.
— Egy éve egy nappal korábban jöttem haza északról. Ott meg… szóval a feleségem nem volt egyedül. Viszonya lett. Elváltunk. A lakást neki hagytam, hogy ne kelljen pereskedni. A pénzt meg, amit félretettem, befektettem valamibe. Egészre nem futotta, vettem egy részt. Nekem csak egy sarok kell, ahol letehetem a hátizsákot és alhatok.
Egyszerűen beszélt, feszültség nélkül, nagy, kérges tenyerét nézve. Nina hallgatta, és a félelme lassan elolvadt.
Elkezdtek beszélgetni. Nem hosszú, lelki beszélgetések voltak, csak rövid mondatok reggeli tea mellett. Gleb megjavította a csöpögő csapot, amit Vadim fél évig figyelmen kívül hagyott. Nina cserébe két személyre kezdett főzni. A lakásban, ahol korábban sűrű volt a levegő a szemrehányásoktól, hirtelen nyugalom lett.
Eltelt egy hónap. Gleb a következő műszakjára pakolt. Az előszobában cipőkrém és utazás illata terjengett. Nina mellette állt, nem tudva, mit kezdjen a kezével. Nem akarta, hogy elmenjen. Mellette biztonságban érezte magát.
— Négy hét múlva jövök vissza, — mondta, miközben vállára vette a hátizsákot. — Tegnap kicseréltem a zárat a bejárati ajtón, az új kulcsok az asztalon vannak. Ha valami elromlik, írj, hívok szerelőt.
Elment. A lakás újra kiürült, de a magány már nem nyomasztotta. Nina hosszú idő után először vett magának egy új ruhát — egyszerű, sötétkék darabot a megszokott formátlan garbók helyett. Elkezdte észrevenni a metró melletti pékség illatát, a levelek susogását a parkban. Visszatalált önmagához.
Szerda este, amikor Nina a fikuszt locsolta az ablakpárkányon, kitartóan csengettek. A zár kattant, és résnyire kinyitotta az ajtót, rajta hagyva a biztonsági láncot.
A lépcsőházban Vadim állt. Elég rosszul nézett ki. A divatos kabátja gyűrött volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, a tekintete idegesen cikázott.
— Nyisd ki, — mordult rá, és megpróbálta megrántani a kilincset. — Mi ez a cirkusz a zárakkal?
— Mit akarsz? — Nina a résen át nézett rá, és meglepődve vette észre, hogy már nem fél tőle. Szánalmasnak tűnt.
— A téli gumikért jöttem, az erkélyen vannak. Meg egyébként is… — Vadim elakadt, félrenézett. — Hogy vagy itt? Kinyírnak a szomszédok? Mondtam én.
Nina megértette: neki semmi sem jött össze. Az új élete megrepedt. A fiatal szeretője valószínűleg kiszedte belőle az összes pénzt, majd kirakta, amint jöttek a hétköznapi problémák. Azért jött ide, hogy egy összetört, síró Ninát lásson, és így visszaszerezze az önbizalmát.
— A gumikat tegnap kiraktam a lépcsőházba a szemétledobó mellé, — válaszolta Nina nyugodtan. — Valaki már elvitte. Nekem pedig minden rendben van.
Be akarta csukni az ajtót, de Vadim gyorsan a cipője orrát a résbe tette.
— Hé, ne nagyképűsködj. Engedj be, át kell néznem a cuccaimat, — a hangja hisztérikusan felcsúszott.
Ekkor a lift zúgva megállt az emeleten. Az ajtók kinyíltak. Gleb lépett ki a folyosóra. Tegnap kellett volna elutaznia, de a járatot hóvihar miatt törölték, és úgy döntött, visszajön, anélkül hogy szólt volna.
Gleb lassan Vadim felé indult. A lépcsőházban hirtelen síri csend lett.
— Ember, vedd már el a lábad, — mondta Gleb tompa hangon, de ettől a hangtól Vadim ádámcsutkája reflexszerűen megugrott.
— Te meg ki vagy? — fordult meg Vadim, próbált magabiztosnak látszani, de Gleb előtt, a kopott viharkabátjában és súlyos tekintetével, inkább egy rajtakapott kamasznak tűnt.
— Én itt lakom. Te meg rossz ajtót találtál, — Gleb egyszerűen Vadim és az ajtó közé állt, vállával arrébb tolva. — Vedd el a lábad. Fordulj meg. És menj a lifthez.
Vadim idegesen nyelt. Ninára nézett, mintha támogatást keresne, de ő csak összefonta a karját. Sem szánalom, sem félelem.
— Menjetek a fenébe, — köpött oda Vadim, és görnyedten gyorsan lefelé indult a lépcsőn, még a liftre sem várva.
Gleb utána nézett, majd Ninára pillantott. Az arca ellágyult.
— Törölték a járatot, — mondta egyszerűen, miközben levette a hátizsákját. — Beengedsz?
Nina levette a láncot, és szélesre tárta az ajtót.
— Gyere be. Főztem borscsot.
Nézte, ahogy leveszi a cipőjét, a szőnyegre teszi, és érezte, ahogy belül valami meleg és élő kezd kibontakozni. Vadim azt hitte, hogy tönkretette az életét azzal, hogy eladta azokat a négyzetmétereket. De valójában — tudtán kívül — a legdrágább ajándékot adta neki. Helyet szabadított fel.
