Nadja a kezében egy zacskó paradicsomot szorongatott, és érezte, ahogy a hideg esőcseppek dobolnak a kabátja kapucniján.
Az augusztus esősre fordult, az ég szürke felhőkkel borult be, és úgy tűnt, mintha a nap elfelejtette volna az utat ebbe a cserkaszi külvárosba.
A kaputól a ház felé haladt, igyekezve nem belelépni az ösvényen összegyűlt pocsolyákba.
A kezében három csomag volt: paradicsom savanyításhoz, uborka és zöldfűszerek. A piacon az eladónő rábeszélte, hogy éppen ezeket vegye meg, mondván, hogy kemények és lédúsak.
– Nadja, miért vettél ilyen aprókat? – kérdezte az anyósa, Antonina Petrovna, aki a veranda alatt ült, és babot válogatott. – Befőzéshez nagyobbak kellenek, ezek legfeljebb salátába jók.
– Az eladónő azt mondta, ezek a legjobbak – tette le Nadja a csomagokat az asztalra. – Külön odafigyeltem a választásra.
– Jaj, mit is értesz te ehhez – legyintett az idős asszony. – Biztosan rászedtek a piacon, mint egy kisgyereket. Magaddal kellett volna vinni engem.
Nadja hallgatott. Másfél év özvegység alatt hozzászokott az ilyen megjegyzésekhez.
Egy kis cégnél dolgozott könyvelőként, szerény fizetésért, de megélt belőle.
Amikor a férje meghalt, rá maradt egy háromszobás lakás a városközpontban és ez a nyaralótelek is.
A férje családja – a sógornő, Szvitlana, a férjével, Grigorijjal – gyakran jártak ki „segíteni”, de Nadja érezte, hogy a tekintetükben van valami rosszindulatú.
Az eső rákezdett. Nagy cseppek kopogtak a veranda tetején, és Antonina Petrovna sietve bement a házba.
– Megyek, felteszem a vízforralót. Te addig mosd meg az uborkát, a lavórban a padon. Csak ne szórj szét itt semmit.
Nadja bólintott, és felvette az uborkás zacskót. Ám alig tett néhány lépést a lavór felé, amikor a telek sarka felől hangok ütötték meg a fülét.
Szvitlana és Grigorij tértek vissza valahonnan, bizonyára a szomszédoknál jártak.
– Hallod, nem elég már a húzás? – beszélt Grigorij hangosan, nyilván nem sejtve, hogy az eső zaján át bárki is meghallhatja. – Csináljuk meg mindent még ezen a héten.
– Teljesen megőrültél? – sziszegte Szvitlana, de a hangja tisztán hallatszott. – Anya itt van a nyaralóban, a szomszédok mindenfelé. Várni kell.
Nadja megdermedt. Ösztönösen hátrált a kerítés mellett álló, megroggyant régi pajta felé, ahol a kerti szerszámokat tartották.
Az ajtó résnyire nyitva volt, ők pedig gyorsan beléptek, és a falhoz lapultak. A szíve úgy kalapált, hogy úgy tűnt, kívülről is hallani lehet.
– Akkor mikor? – erősködött Grigorij. – Már tartozom Valerának, annak az erdésznek. Beleegyezett, hogy tizenötezerért segít nekünk.
– Jövő héten – Svítlana lehalkította a hangját, de minden szava tisztán eljutott Nadiához. – Hívjuk el a tóhoz, mondjuk azt, hogy pontyot fogunk halászléhez.
– Valera mindent tud, ott intézi a csónakokat. Azt mondja majd, hogy a csónak elromlott a tó közepén, aztán ő szépen lelép. A csónak öreg, szivárogni kezd. Senki sem fog semmit gyanítani.
Nadián hideg borzongás futott végig. A keze ösztönösen rászorult az uborkás zacskóra. Tényleg jól értette mindezt? Tényleg a férje rokonai készülnek…?
– És ha valami félremegy? – Grigorij láthatóan ideges volt.
– Semmi nem fog félremenni. Valera tapasztalt, korábban is talált már vízbe fulladtakat, amikor a mentőállomáson dolgozott. Azt mondja, tíz perc az egész. A lényeg, hogy minél messzebb vigyük a parttól.
– Rendben, meggyőztél. A lakást aztán eladjuk, szép pénzt kaszálunk rajta. Már beszéltem egy ingatlanossal, azt mondta, a belvárosi háromszobásért simán adnak vagy hárommilliót.
A hangok távolodni kezdtek. Nadja a pajta félhomályában állt, és hallgatta, ahogy az eső dobol a rozsdás tetőn. A fejében minden összekeveredett: félelem, bizalmatlanság, düh.
Amikor odakint elhaltak a léptek, Nadja óvatosan kikukucskált. Svítlana és Grigorij már eltűntek a házban. Az eső kissé elállt, apró szemű szitálássá szelídült.
Visszament a verandára, ahol az anyósa már terítette az asztalt a teához.
– Miért vagy ilyen sápadt? – ráncolta a homlokát Antonina Petrovna. – Nem betegedtél meg véletlenül?
– Megfájdult a fejem – hazudta Nadja. – Biztos ez a nyirkosság teszi. Lefekszem egy kicsit.
– Hát menj csak. Itt én mindennel elboldogulok.
Nadja bement abba a szobába, ahol általában aludni szokott, amikor a nyaralóban volt. Leült az ágyra, elővette a telefonját.
Nem, telefonnal nem tud felvételt készíteni – észrevennék, ha feltűnően a kezében tartaná.
De hiszen ott van a régi diktafonja! Az, amelyiket úgy három éve vette, hogy előadásokat rögzítsen a továbbképző tanfolyamokon.
Kotorászni kezdett a táskájában, és elővette a kis készüléket. Ellenőrizte – az elem le volt merülve.
Gyorsan talált újat az éjjeliszekrényben, betette, megnyomta a felvétel gombját. A piros fény villogni kezdett. Működik.
Egy óra múlva Svítlana és Grigorij kijöttek a verandára. Az arcukon elégedett mosoly játszott, mintha épp a nyaralásukat tervezték volna, nem pedig valaki más életéről döntöttek volna.
– Hol van Nadjácska? – kérdezte Svítlana az anyóstól.
– Fekszik, fáj a feje. Mondtam én neki, hogy a piacra sapkát kell húzni, még nyáron is, de nem hallgat rám.
– Jaj, ő mindig betegeskedik – mondta Grigorij, leült az asztalhoz, és nyúlt a pirogok után, amelyeket Antonina Petrovna reggel sütött.
– Mi meg Valerával megbeszéltük, hogy jövő héten kimegyünk a tóhoz. Azt mondja, most nagyon jól kapnak ott a pontyok.
– Nadját is magunkkal visszük – tette hozzá Svítlana. – Hadd kapcsolódjon ki egy kicsit, mert Oleg halála óta teljesen elkomorodott.
Az anyós helyeslően bólintott:
– Úgy bizony. Ki kell zökkennie, mert csak ül otthon, mint egy bagoly.
Nadja az ajtóban állt, és hallgatta ezt a beszélgetést. Aztán határozott léptekkel kiment a verandára. A kezében egy kis táska volt, benne a bekapcsolt diktafonnal.
– Svítlana, Grisa, beszélnem kell veletek – mondta nyugodtan.
– Igen, persze – mosolygott Svítlana, de a szemében egy pillanatra óvatosság villant. – Miről?
– Menjünk be a szobába. Ott beszéljük meg.
Összenéztek, majd követték őt. Nadja becsukta az ajtót, és a táskáját úgy tette le az asztalra, hogy a diktafon közelebb legyen hozzájuk.
– Én ezt már nem bírom tovább – kezdte lassan, a padlót nézve. – Nem tudok megbirkózni vele. Ez a lakás, a nyaraló… minden Olegre emlékeztet. Úgy döntöttem, tisztességes lesz mindent nektek adni. Hiszen ti vagytok a rokonai, a családja.
Svítlana még fel is állt meglepetésében:
– Nadjácska, mit beszélsz? Hiszen ez mind a tiéd!
– Nem, komolyan gondolom. El akarok menni. A nagynéném lánya Kijevben él, régóta hív magához. Talán ott találok jobb munkát, új életet kezdek.
Grigorij megköszörülte a torkát, de látszott rajta, hogy alig tudja leplezni az örömét.
– Ha így döntöttél, mi támogatunk. A legfontosabb, hogy te jól érezd magad.
– Pontosan – kapta fel a szót Svítlana. – Nem fogunk visszatartani. Bár persze hiányozni fogsz. Hiszen már szinte családtag lettél.
– Köszönöm – bólintott Nadja. – Most felhívom anyát, mindent megbeszélek vele, ti pedig addig üljetek le, gondoljátok át, mi legyen tovább. Csak azt szeretném, hogy minden tisztességesen menjen.
Kiment a szobából, magukra hagyva őket. A szíve vadul vert, de igyekezett uralkodni magán.
– Hallod, Grisa – suttogta Svítlana, amint Nadja becsukta maga mögött az ajtót. – Érted? Magától ad oda mindent!
– Ez egyszerűen hihetetlen – csapott Grigorij a térdére. – Akkor Valerának sem kell fizetnünk. Spórolás!
– Így van. Mondtam én, hogy gyenge. Az özvegyek mindig ilyenek: sírnak, nyafognak, és készek mindent feladni. A lakás a miénk, a nyaraló a miénk. Anya is elégedett lesz.
– És a papírokat hogyan intézzük?
– Simán. Megmondjuk neki, hogy írjon alá ajándékozási szerződést. Találunk egy rendes közjegyzőt, megkenjük – és kész az ügy.
– Ügyes vagy, asszony! Mindig mondtam, hogy te vagy a család esze.
Nevettek. Nadja az ajtó mögött állt, összeszorított foggal hallgatva mindezt. A kezében ott volt a diktafon – amikor kijött, észrevétlenül kivette a táskájából. A piros fény tovább villogott.
Másnap reggel Nadja a városba utazott. Az anyósa a szokásos intelmekkel búcsúztatta:
– Vigyázz magadra ott a városban, ki tudja, mi történhet. És az esernyőt se felejtsd el, mostanában sok az eső.
– Rendben, Antonina Petrovna.
Munka helyett Nadja a rendőrségre ment. A körzeti megbízott, egy ötven év körüli, fáradt arcú férfi eleinte különösebb lelkesedés nélkül hallgatta a történetét. Valószínűleg hozzászokott a sértett rokonok panaszaihoz.
– Tudja, ezek nagyon súlyos vádak – mondta. – Van valamilyen bizonyítéka?
Nadja elővette a diktafont, és elindította a felvételt. Először az ő hangja: „El akarok menni… mindent nektek adni”, majd Svítlana és Grigorij hangja: „Valerának nem kell fizetni”, „a lakás a miénk”, „írjon ajándékozásit”…
A körzeti megbízott elkomorult, visszatekert az elejére, és még egyszer végighallgatta. Aztán felvette a telefont:
– Kérem, kapcsoljanak az operatív csoporttal…
Svítlanát és Grigorijt még aznap este őrizetbe vették. Az erdészt, Valerát másnap reggel találták meg – a tó melletti csónakállomáson dolgozott, és különösebben nem is bujkált.
Nyomás alatt beismerte, hogy valóban pénzért vállalta volna a „baleset” megszervezését. Azzal magyarázkodott, hogy a felesége beteg, nem volt pénzük a kezelésre, ezért ment bele.
Antonina Petrovna két nappal később rontott rá Nadjára. Botrányt rendezett a ház udvarán, ahol a menye bérelt lakásban lakott:
– Ez mind a te műved! – kiabálta az idős asszony, hadonászva. – Te csináltad ezt velük! Szándékosan tőrbe csaltad őket!
– Antonina Petrovna – Nadja a tornácon állt, és az anyósára nézett. – Ők el akartak tenni engem láb alól. Tudja? A másvilágra akartak küldeni!
– Hazudsz! Az én gyerekeim erre nem képesek! Biztos te hajszoltad bele őket, te ültetted a fejükbe ezt az egészet!
A szomszédok kinéztek az ablakokon, néhányan ki is jöttek az udvarra megnézni a botrányt. Nadja megfordult, bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Felesleges volt vitatkozni – egy anya számára a gyerekei mindig ártatlanok maradnak.
Egy hónap múlva lezárult a nyomozás. Svítlanát és Grigorijt letöltendő börtönbüntetésre ítélték – emberölési kísérlet és csalás miatt.
Az erdész Valera felfüggesztett büntetést kapott, mert nem jutott el a tettig, és azonnal beismerő vallomást tett.
Nadja eladta a cserkaszi lakást és a nyaralót. A pénzt egy garzon megvásárlásába fektette a fővárosban, ahol a nővére élt.
Egy kereskedelmi cégnél helyezkedett el könyvelőként, a fizetése magasabb volt, mint Cserkasziban.
Antonina Petrovna soha nem bocsátott meg a menyének. Időnként felhívta, de csak azért, hogy szemére vesse a „család elárulását”.
Nadja csendben végighallgatta, majd letette a telefont. Abban a városban élni, ahol minden utca a tragédiára emlékeztette, többé nem tudott.
A főváros zajjal, nyüzsgéssel és teljes anonimitással fogadta.
Itt senki sem ismerte a történetét, senki sem nézett rá ítélkezően vagy szánalommal. Egyszerűen lehetett teljes tüdőből lélegezni, és tovább élni.
A régi diktafont pedig az íróasztal fiókjában őrizte – emlékeztetőül arra, hogy nem szabad senkiben sem vakon megbízni, még a legközelebbiekben sem. Ahogy mondják: bízz, de ellenőrizd…
