Marina még fel sem ocsúdott az anyja temetése utáni gyászból és a férje örökséggel kapcsolatos szemrehányásaiból, majd a válásból, amikor egyszer csak egy levél érkezett az e-mailjei közé. Nem sietett megnyitni. Ismeretlen feladó…
– Biztos valami reklám – gondolta, és áthelyezte a levelet a megfelelő mappába…
…– Ugyan miféle örökség lehetne anyánál? – töprengett Marina. Az anyja már korábban sem élt jól, épphogy boldogult, miközben felnevelte az egyetlen lányát, Marinát. Egy régi egyszobás lakás egy faépületben, egy kisváros szélén. Az édesanya, Anna Ivanovna, nem akart sehová költözni, még akkor sem, amikor a lánya jó állást talált, és saját maga vett egy lakást. Igaz, az is csak egy kétszobás volt, apró helyiségekkel, de a sajátja volt, nem idegen sarok. A hitelt Marina még az esküvő előtt kifizette. Később az anyja nem akart a jelenlétével zavarni a fiatalokat.
Marina gyakran látogatta, és a férje elől titokban pénzt is küldött neki. A lány jól keresett, de a prémiumokról nem beszélt a férjének. Ő ugyanis mindig mindennel elégedetlen volt. Bejárt dolgozni, de nem akart „más zsebére” dolgozni. Arról álmodott, hogy saját vállalkozást indít, és még félretenni is elkezdett rá. Csakhogy ez nem volt elég. Minden személyes kiadását lefaragta, mégis mindig sok pénz ment el a mindennapi megélhetésre, különösen akkor, amikor megszülettek a gyerekek. Akkor sürgősen nagyobb lakásra lett volna szükség.
Marina azt javasolta, vegyenek fel hitelt. A lakás mehetett volna önerőként, de a férfi úgy gondolta, hogy Marina úgyis gyesen lesz, nem lesz bevétele, ő pedig egyedül nem bírná el a terhet.
– De úgy is lehetne tekinteni, hogy én beszállok, a lakás közös vásárlás része lenne.
– Megélünk ebben is. Majd ha lesz vállalkozásom, akkor veszünk palotákat!
– És mi lesz a lányokkal? Nekik saját térre van szükségük.
– Mit gondoltál korábban, amikor megvetted ezt a lakást? Akkor kellett volna előre gondolkodni!
Mit lehetett volna erre válaszolni? Marina hallgatott.
Jó volt, hogy nem egyezett bele. A lakás megmaradt…
Ahogy a férfi egyre idősebb lett, annál rögeszmésebbé vált benne a vállalkozás gondolata.
– Minek nekünk vállalkozás? Jó fizetésünk van. Ennél többet is megengedhetünk magunknak.
– Te aztán sokat tudsz! A pénzt rongyokra költitek. Megint mindenféle hülyeséget összevásároltál a gyerekeknek.
– A lányaink már 16 és 18 évesek. Szeretnének jól kinézni, ráadásul jól tanulnak.
– Elég! Találtam egy még kiaknázatlan piaci rést.
– Mit találtál?
– Saját vállalkozást indítok. Óriási bevétel lesz! De minden a bővítésre megy majd, úgyhogy pénzre ne számítsatok. És ha részesedést akarsz, akkor szállj be. Elég a pénzt a szélnek ereszteni! Add el anyád lakását, és a vállalkozásban a részed a tiéd!
De a lakást nem sikerült eladni. Marinának csak kiadni sikerült. Természetesen esze ágában sem volt odaadni a pénzt a férjének…
…Így telt el újabb fél év. Pavel édesanyja meghalt. Az egyetlen fiára hagyta a lakását és a nyaralóját.
A vállalkozás egy helyben toporgott, nem fejlődött, és bevételt sem hozott. Mondhatni a bevételek és kiadások kiegyenlítették egymást: amit elköltött, azt vissza is kapta. A lakás ekkor jött igazán jól.
Marina próbálta rábeszélni a férjét, hogy költözzenek át, vagy hagyja a lakást a lányoknak, de minden hiába volt.
A „nagy üzletembernek” valami elpattant. Úgy döntött, nem érdemes megosztania a vállalkozását a feleségével.
Főleg, hogy ő nem is fektetett bele. A lányok pedig már majdnem felnőttek.
Beadta a válókeresetet. A férfi édesanyjának lakásából származó összes pénzt a vállalkozásba fektette.
Egy dolog bosszantotta csak: a felesége megkérte, hogy költözzön ki az ő lakásából.
– Elváltál? Akkor kifelé!
– És a lányok? Mit mondasz majd nekik?!
– Inkább ne mondj semmit. Aggódsz? Ne tedd! Mindent értenek. Ha a bevételektől elment az eszed, és úgy döntöttél, hogy elmész, akkor jó utat. Mi majd boldogulunk egyedül is. Nincs szükségünk a te palotáidra.
A férj vállalkozása, Marina öröksége, az ő öröksége, a válás – mindez másfél év alatt történt meg. A nő nem bánta meg a válást, a férje üzletét pedig végképp nem.
Valaha szerette őt, de mindene elege lett, különösen a férfi kapzsiságából. Marina napról napra egyre erősebbé vált…
…Pár nappal később Marina ismét meglátta a levelei között a már ismerős címet.
Első gondolata az volt, hogy újra a kukába küldi a levelet, de végül meggondolta magát.
Egy ismeretlen férfi írt neki. A nő újra és újra elolvasta a sorokat, majd szinte beleroskadt a meglepetéstől…
Kiderült, hogy az anyját kereste!
– Miért nem válaszoltam az első levélre?! – gondolta Marina.
Megkezdődött a levelezés…
Valóban az édesanyja egykori iskolai barátja volt. Egy osztályba jártak, és a nyarakat ugyanabban a faluban töltötték a nagymamáiknál.
Így kezdődött a barátságuk.
Az iskola után útjaik elváltak. A férfit, akit Andrej Andrejevicsnek hívtak, munkára elszólította az élet, Marina anyja pedig a nagyvárosba költözött.
Később gyerekkel tért vissza. A szülei nem fogadták el – szégyennek tartották –, így el kellett mennie, és egyedül kellett boldogulnia.
Egyedül, egy teljesen ismeretlen kisvárosban. Andrej kereste őt, de nem tudta megtalálni.
Később megnősült. A család minden idejét lefoglalta, a gyermek gyengének született, és később a kisbaba meghalt. Ezután jött a válás. Költözés. Idős, beteg szülők. Sok minden történt…
És csak most sikerült megtalálnia Marina édesanyját – de ő már nem élt.
Andrej Andrejevics már túl volt a hatvanon.
– Ez így van rendjén – gondolta Marina. – Anyu is ennyi idős lenne. Hatvankettő.
A férfi találkozni szeretett volna gyermekkori barátja lányával.
– Furcsa – gondolta Marina, de nem utasította vissza.
Kiment a repülőtérre, hogy elé menjen.
A férfi azonnal felismerte:
– Nagyon hasonlítasz az édesanyádra! Annyi év eltelt, de az arca mindig a szemem előtt volt. Nézd csak…
Elővette a zsebéből a fényképet, amelyen az anyja még egészen fiatal volt. Marinának nem volt ilyen képe róla. Valóban nagyon hasonlított az édesanyjára, még az életkora ellenére is. A lányai is rá hasonlítottak.
Andrej Andrejevics nagyon szerette volna tudni – sőt látni is –, hogyan éltek Marina és az anyja.
– Nagyon régi lakás, olcsón adom ki bérbe. Eladni nem sikerül. De meg lehet nézni. És önnek vannak itt rokonai?
– Nincsenek. A szüleim már meghaltak, de előtte hosszú ideig velem éltek. Előbb az édesanyám, aztán az édesapám. Nagyon nehezen viselték a testvérük elvesztését, ezért is kellett magamhoz vennem őket. Olyan kár, hogy akkor nem találtam meg magukat. Most már késő… Hol van eltemetve Hannusja?
Marina kivitte őt a temetőbe. A férfi sokáig állt a sírjánál, halkan beszélt hozzá. A nő inkább félrevonult.
– Köszönöm neked. Azt hittem, még megtalálom Hannusját. Nagyon sajnálom. De te pont olyan vagy, mint ő. Ha fiatalabb lennék… Az elmúlt éveket már nem lehet visszahozni. Hadd adjak ajándékot nektek. Tudom, hogy már elváltál. A lányaid olyan korban vannak, amikor sok mindenre szükségük van.
– Nem az ajándék miatt találkoztam önnel, hanem anyám emlékére. Megtudtam valamit a gyerekkoráról, hiszen arról, ami később történt, nem szeretett beszélni. Nem voltak nagyszüleim. Anyám teljesen egyedül volt, mintha állami gondozásban nőtt volna fel. A szüleiről nem szeretett beszélni.
– Igen, tudom. Kár, hogy ezt nem tudtam meg korábban. A szülei már nem élnek, pedig nagyon jól éltek.
– Honnan tud meg mindent?
– Segítettek nekem.
– Nem szeretne ide visszaköltözni?
– Nem lakom messze. Nemrég költöztem vissza. Most csak ügyeket intéztem, le kellett zárnom mindent, pontot tenni a végére. Nem akarok zavarni.
– Nem zavarna minket. A lányoknak sosem volt nagyapjuk. Az apjuknak is csak az anyja élt. A lányok még azt is gondolták, hogy ön az igazi nagyapjuk.
– Nagyapa? Hát akkor legyek nagyapa! Nekem nincs senkim. Gyereketek el hozzám. Nagy házam van, túl nagy egy embernek. Egész életemben Hannusjának akartam házat építeni, de nem maradt rá időm… Itt a cím…
– Eljövünk. Mindenképpen eljövünk!
…És el is jöttek. Egy teljesen hétköznapi ház volt. Szép, erős, masszív, minden kényelemmel ellátva.
Kert, nyári konyha, semmi fölösleges, minden nagyon praktikus. Mindössze tizenöt kilométerre volt a városuktól.
– Bármikor jöhettek. Egyedül vagyok. Legyen ez a ti nyaralótok.
Jártak hozzá, beszélgettek.
A lányok tanultak, férjhez mentek. Andrej Andrejevics örült, hogy Hannusja lányának és unokáinak jól alakul az élete.
Sajnálta, hogy korábban nem találta meg őt. Hiszen megváltoztathatta volna az életét.
De ilyen az élet – mindig van valami, ami megakadályozza a tervek megvalósulását…
…Andrej Andrejevics tíz évvel a Marina családjával való megismerkedés után meghalt.
A házat Marinára hagyta, a nagy bankbetétet pedig háromfelé osztotta: Hannusja lányai és az unokák között.
Senki sem is sejtette, hogy ilyen örökség vár rájuk egy teljesen idegen embertől!
Bár talán mégsem volt idegen – tíz év alatt családtaggá vált…
