Én nem azok közé a nők közé tartozom, akik kis tégelyek miatt jelenetet rendeznek.
Tényleg. Ötvenhat éves vagyok, huszonnyolc évet dolgoztam a járási könyvtárban, és a természetemben a „szégyen” szó mindig az első helyen állt, a „mondd ki egyenesen” pedig valahol a legfelső polcon porosodott.
De egy dolgot biztosan tudok: ha valakinek egyszer kényelmes valami, utána úgy gondolja, hogy ennek így is kell lennie.
Szergejjel nyugodtan élünk. Luxus nélkül, de panaszkodás nélkül is. A lakás kétszobás, egyszerű, nem „eurófelújított”, de tiszta. Szeretem, ha a konyhában almák illata van, a hálóban pedig friss ágyneműé. Szergej azt szereti, ha munka után békén hagyják.
És Szergej még a húgát is szereti.
Inná t.
Inna három évvel fiatalabb nála. Néha úgy gondolom: Szerjozsa nem is testvérként bánik vele, hanem második apaként – annyira sajnálja. Kétszer volt férjnél, most egyedül él, „keresi önmagát”, és nála mindig történik valami: vagy a munka „nem olyan”, vagy a főnök „hülye”, vagy „egy nőnek szépen kell élnie”.
Szépen élni Inna leginkább mások pénzén szeret. De ez nem azonnal derült ki.
Az egész apróságokkal kezdődött.
— Larissza, nem láttad a szájfényemet? — kérdeztem egyszer magamtól a tükör előtt állva.
Pontosan emlékeztem: megvolt. Olyan finom kis tubusos. Hétvégén kentem vele az ajkam — csak hogy ne tűnjek egy fáradt kisbuszos néninek.
A szájfény eltűnt.
Átkutattam a neszesszert, a fiókot, a táskát, még a konyhai polcot is — hátha a gyógyszerek mellé tettem. Nem találtam.
Aztán eltűnt az új szempillaspirál. Aztán egy parfümminta, amit kis boldogságként őrizgettem. Aztán a kézkrém, amit a lányom adott újévre: „Anya, vegyél jót, megérdemled.”
Először magamra gyanakodtam. A saját szétszórtságomra.
Aztán megjelent Inna.
Úgy jött, ahogy mindig: hangosan — csapódott az ajtó, a hangja betöltötte az előszobát, a zacskó zörgött a kezében.
— Jaj, Larisszka! — nyújtotta el, miközben átölelt. — Csak egy percre ugrottam be hozzátok, iszom egy teát. Szerjozsa, itthon vagy?
Szergej kinézett a szobából.
— Inka, gyere be. Miért vagy ilyen feldobott?
— Mert az élet szép! — mondta Inna, és úgy ment a konyhába, mintha az az ő lakása lenne. — Larissza, van cukrod? És egy kis citrom? Edzés után vagyok, nekem kell egy kis… regenerálódás.
Inna „edzései” elég homályos fogalom voltak. Ma edzés, holnap diéta, holnapután meg „flow-ban vagyok, ne zavarj”.
Megitta a teát, evett sütit, nevetgélt.
Aztán azt mondta:
— Beugrom a fürdőbe, kezet mosok. A buszon jöttem, ott olyan kapaszkodók vannak…
És elment.
Öt perc.
Aztán visszajött, leült, folytatta a beszélgetést.
És azon a napon kattant bennem először valami: nem a fürdőből hallottam zajt, hanem a hálószobánkból. Olyan halkat, mintha valaki kihúzna egy fiókot, majd visszatenné. Nem csapja, nem zörgeti — óvatosan.
Inna tud óvatos lenni. Különösen, ha kell neki valami.
Nem mondtam semmit. Akkor.
Mert kimondani annyi, mint megvádolni. Megvádolni bizonyíték nélkül pedig azt jelenti, hogy aztán egy hónapig „bűnösként” járkálok, magyarázkodom, és hallgatom: „Te most komolyan a húgomra gyanakszol?”
Másnap összeszedtem magam, és mintegy mellékesen megkérdeztem Szergejtől:
— Szerjozsa… tegnap Inna nem ment be a hálószobába?
Fel sem emelte a fejét a telefonjáról.
— Minek menne? A hálóba? Larissza, mit találsz ki?
— Csak… úgy tűnt.
— Neked minden csak „úgy tűnik”, amikor túlgondolod — vágta rá. — Inna rendes. Neki így is nehéz.
Ez a „neki nehéz” nálunk olyan volt, mint egy varázsige. Mindent igazolt.
Eltelt egy hét. Inna újra jött. Most már kéréssel.
— Szerjozsa — mondta, nem nézve rám. — Segíts ki. Kellene egy kis pénz pár napra. Részletfizetésem van, kicsit elszámoltam…
Szergej felsóhajtott, mint aki megint a világot cipeli a vállán.
— Mennyit?
— Tízet — mondta Inna gyorsan. — Vagy… tizenkettőt.
Ott ültem mellette, kavartam a teát, és hallgattam. Nálunk a pénz mindig közös volt, de a döntést Szergej hozta meg, mintha az csak az övé lenne.
Adott. Természetesen.
Inna ragyogott.
— Jaj, köszönöm! Visszaadom, amint…
Nem bírtam tovább:
— Inna, biztos, hogy visszaadod?
Felém fordult, a mosoly megmaradt, de a szeme hidegebb lett.
— Larissza, mi van veled? Úgy nézek ki, mint aki nem adja vissza?
Szergej úgy nézett rám, mintha elrontottam volna az ünnepet.
— Larissza, ne kezdd.
És akkor megértettem: Szergejjel a beszélgetések nem működnek. Bezárkózik, mint egy szekrény, ha bele akarnak nyúlni.
Akkor látnia kell a saját szemével.
Innának pedig… Innának a saját bőrén kellett megtanulnia, hogy ami másé, az nem „csak úgy ott termett”.
Az alkalom váratlanul jött.
Az anyósomnak, Valentyina Petrovnának jubileuma volt — hetvenöt éves lett. Egyszerű asszony, de szereti, ha „minden rendesen van”: asztal, saláták, torta, fényképek, koccintások.
— Larissza — mondta telefonon —, csak ne veszekedjetek Innával. Ő ideges természet. Neki nehéz egyedül.
Megint ez a „neki nehéz”.
— Valentyina Petrovna — válaszoltam nyugodtan —, mi nem veszekszünk. Elmegyünk és felköszöntjük. Minden rendben lesz.
Két nappal a jubileum előtt bementem egy háztartási és kozmetikai boltba. Nem drágába, egy simába — ahol akciós samponok és alsó polcos krémek vannak.
És vettem egy kis tégely önbarnító testkrémet. Tudja… „szebb lábak”, „egyenletes bőr”, „napbarnított hatás”. Olcsó volt, de tartós — a foltokat aztán próbáld csak leszedni.
Otthon elővettem a legkedvesebb arckrémemet. A lányom hozta egy utazásról, úgy őriztem, mint egy porceláncsészét: nem mindennapra, hanem „különleges alkalmakra”.
A krémet áttettem egy másik, jelentéktelen tégelybe, filccel ráírtam: „arc”. És felraktam a felső polcra, ahová Inna biztosan nem nyúl — ott vannak a gyógyszereim és a varrócérnák.
A szép tégelyt pedig szem előtt hagytam — a hálószobai fésülködőasztalon. A legláthatóbb helyen. Mint egy csalit.
Nem voltam büszke magamra. Nem.
De belefáradtam, hogy mindig én legyek a „kényelmes”.
A jubileum napján Inna mindenkinél korábban állított be hozzánk.
— Szerjozsa, benézek hozzátok — mondta telefonon —, össze kell készülnöm. Otthon… hát tudod, a szomszédoknál felújítás van, por mindenhol, a tükröm meg rossz. Nálatok megcsinálhatom a hajam?
Szergej még csak meg sem kérdezett engem.
— Persze, gyere.
Inna egy szatyorral és azzal a bizonyos arckifejezéssel érkezett, amikor már mindent eldöntött.
— Larissza — mondta, miközben elsétált mellettem —, megyek a hálóba. Gyorsan készülök.
— Persze — válaszoltam. — Ha gyors, hát gyors.
A konyhában álltam, uborkát szeleteltem egy dobozba — az anyós kérte, hogy „hozzunk valamit, mert a kávézó drága”. És hallgattam.
Először a hajszárító. Aztán víz a fürdőben. Aztán megint lépések… és az a csend, ami csak akkor van, amikor valaki nagyon koncentráltan csinál valamit, amit nem lenne szabad.
Aztán Inna kijött.
Szép volt. A haja beállítva. A szeme kihúzva. Új ruha, szűk, mint egy reklámban.
— Na, hogy nézek ki? — kérdezte, miközben az előszobai tükör előtt forgott.
— Nagyon jól — mondtam őszintén.
Elmosolyodott.
— Tudtam. Na, induljunk. Szerjozsa, ne tökölj.
Megérkeztünk a kávézóba. Kicsi volt, környékbeli hely. Fehér abroszok, halk zene, a falon művirágok.
Az anyósom az asztalfőn ült, elégedetten. A rokonság összegyűlt: nagynénik, unokatestvérek, unokaöcsök, unokahúgok.
Inna azonnal magára vállalta a sztár szerepét.
— Mama — mondta hangosan —, olyan ajándékot választottam neked… Ragyogni fogsz!
Az anyósom felragyogott.
Én Szergej mellett ültem és hallgattam. Tudtam: az idő nekem dolgozik.
Eleinte minden rendben volt. Koccintások. Saláták. Nevetés.
Aztán megláttam.
Inna időnként elkezdte megérinteni az arcát. Először csak úgy, mintha véletlen lenne. Aztán egyre gyakrabban. Aztán kiment a mosdóba, és gyorsan visszajött, nedves tenyérrel, mintha megmosta volna az arcát.
De nem segített.
Az önbarnító tette a dolgát: a kávézó fényében az arca… nem lebarnult lett. Nem „kipihent”. Hanem furcsán foltos, mintha ecsettel próbálta volna magára festeni a nyarat.
És ami a legfontosabb — nyomot hagyott. A fehér szalvétán. A ruha gallérján.
— Inna — suttogta az anyósom —, elfolyt az alapozód?
Inna túl szélesen mosolygott.
— Mama, rossz itt a fény. Sárgák a lámpák.
Szergej felém hajolt:
— Larissza… látod?
— Látom — válaszoltam halkan.
Inna újra kiment a mosdóba. Aztán visszajött. Ezúttal nedves szempillákkal — látszott, hogy próbálta letörölni.
De minél jobban dörzsölte, annál rosszabb lett. A foltok elkenődtek.
— Jaj — mondta az egyik nagynéni, az a fajta, aki nem finomkodik —, Innácska, miért lettél ilyen vöröses? Ez valami pakolás?
Az egész asztal elcsendesedett. Valaki úgy tett, mintha nem hallaná, de a pillantások mindent elárultak.
Inna hirtelen letette a poharat.
— Miért szálltok rám? — remegett meg a hangja. — Nekem… nekem allergiám van. Talán a halra.
Az anyósom összecsapta a kezét:
— Jaj Istenem! Inna, hívjunk mentőt?
Szergej összehúzta a szemöldökét.
— Miféle allergia? Reggel még semmi bajod nem volt.
És ekkor Inna rám nézett. Egyenesen a szemembe.
Ebben a tekintetben minden benne volt: félelem, düh, és annak a felismerése, hogy lebukott.
Lehajolt Szergejhez, és sziszegve mondta, de úgy, hogy én is halljam:
— Szerjozsa… ez a krém. Larisszáé. Ott volt… az asztalon. Vettem belőle egy kicsit. És az…
Szergej úgy egyenesedett ki, mintha pofon ütötték volna.
— Elvetted Larissza krémjét? Engedély nélkül?
Inna megpróbált mosolyogni:
— Én… én nem loptam… csak… elfogyott az enyém, és sürgősen kellett. Azt hittem, nem veszi észre.
A „nem veszi észre” hangosabban csengett az asztalnál, mint bármelyik koccintás.
Az anyósom elvörösödött.
— Inna! — mondta szigorúan. — Mit beszélsz?
Inna lesütötte a szemét.
Szergej pedig rám nézett — zavartan, szinte gyerekesen.
— Larissza… ez igaz?
Eljátszhattam volna a szentet. Mondhattam volna: „Ugyan már, Szerjozsa, apróság…”
De belefáradtam az apróságokba, amelyek végül szokássá válnak.
— Szerjozsa — válaszoltam nyugodtan —, hónapok óta tűnnek el a dolgaim. Nem akartam botrányt. Azt akartam, hogy ti magatok lássátok: ez nem csak „képzelődés”.
Az anyósom elhallgatott. A rokonság is.
Inna lehajtott fejjel ült, és a szalvéta szélét gyűrögette — ami már narancssárga volt.
Szergej lassan felállt.
— Inna — mondta tompán —, érted, mit csináltál? Hozzánk jöttél, és… elvettél dolgokat. Én meg… még Larisszát hibáztattam, hogy túlgondolja.
Inna felemelte a tekintetét, és először az este folyamán nem önelégültség volt benne. Fáradtság volt.
— És mit csináljak, Szerjozsa? — mondta halkan. — Nálam mindig minden félremegy. Nálatok meg… rend van. Normális élet. Én csak… egy kicsit akartam érezni, hogy… nem vagyok rosszabb.
Csend lett.
És ekkor először sajnáltam meg Innát — igazán. Nem úgy, hogy „szegény, neki nehéz”, hanem mint egy nőt, aki saját magát szorította bele ebbe a szerepbe.
De a sajnálat nem törli el a határokat.
Elővettem a táskámból egy kis tükröt, és odanyújtottam neki.
— Inna — mondtam nyugodtan —, ez nem arckrém. Ez testre való önbarnító. Még a kézről is nehezen jön le. Gyere, segítek rendesen lemosni, hogy emberként tudj hazamenni. De egy dolgot jegyezz meg: az én hálószobámba rajtam kívül senki nem megy be. És az én dolgaim — az én dolgaim.
Inna ajka megremegett.
— Megaláztál engem.
Egyenesen a szemébe néztem.
— Nem, Inna. Te aláztad meg magad. Én csak abbahagytam a színlelést, hogy semmi sem történik.
Kimentünk a mosdóba. Adtam neki szappant, szalvétákat, elmagyaráztam, hogyan törölje le legalább a felső réteget úgy, hogy ne kenje szét. Kioktatás nélkül. Egyszerűen, nő a nőhöz.
Amikor visszatértünk, a jubileum folytatódott, de már nem a korábbi vidámsággal. És ez így volt helyes: néha a jókedv mások hallgatásán áll, aztán amikor összeomlik, könnyebb lesz lélegezni.
Két nap múlva Inna újra eljött hozzánk. De most csendesen. Szatyor nélkül, előkészített rúzs nélkül.
— Larissza… — mondta az előszobában. — Beszélhetünk?
Szergej mellette állt, és hallgatott, mint aki most értette meg először, hogy a „saját vér” nem mindig jelent igazat.
Inna felém nyújtotta a neszesszerét.
— Ezt… összeszedtem. Amit találtam. Nem biztos, hogy minden megvan… már a felét… hát… elhasználtam. Bocsáss meg.
Elvettem a neszesszert. Benne voltak a mintáim, a szempillaspirál, a kézkrém. Még a szájfény is.
— Köszönöm — mondtam.
Inna nagyot nyelt.
— Többet nem csinálom. Komolyan. Én csak… megszoktam, hogy hallgatsz. És ha hallgatnak, akkor azt jelenti, hogy szabad.
Bólintottam.
— Akkor megegyeztünk.
Szergej este odajött hozzám, miután Inna elment, és óvatosan megkérdezte:
— Larissza… megbocsátasz nekem?
Nem dramatizáltam. Túl felnőtt vagyok ehhez.
— Szerjozsa — mondtam —, azt szeretném, ha legközelebb előbb hinnél nekem, mint hogy túl késő legyen. Ennyi az egész.
Bólintott, majd hirtelen… levette a felső polcról a bevásárlószatyromat.
— Főzök egy teát. És én vágom fel a citromot. Mert… úgy tűnik, én is hozzászoktam, hogy te mindent szó nélkül csinálsz.
Néztem, ahogy a vízforralóval bíbelődik, és arra gondoltam: néha egyetlen kis tégely többet ér, mint ezer beszélgetés.
Nem azért, mert valakit meg akarunk leckéztetni.
Hanem mert egy olyan otthonban akarunk élni, ahol tisztelnek bennünket.
