Polina erősen beütötte a fejét, és elájult. A mentő gyorsan megérkezett, és már úton a kórház felé magához tért, az első szava pedig az volt: – Hol van Barry?!
Polina reggele azonnal rosszul kezdődött. Az egész nap is balul sikerült. Először munkában csúszás, aztán jég eső fogadta kint, mintha gúnyt űzne belőle. Nem lepődött meg — minden rosszul alakult.
Otthon várt rá Barry — a szeretett shar-pei, az apja ajándéka, melyet váratlanul kapott nem sokkal az apja hirtelen halála előtt. Gyerekkorában Polina kutyáról álmodott, de a szülők kitartóan ellenálltak. Ám amikor a vágy már régen elhalványult a felnőtt gondok és célok miatt, az apja váratlanul hazahozott egy kölyköt.
Az az este örökre megmaradt az emlékezetében: zavarodott apa a dobozzal, amiből előbukkant a ráncos kis jószág; az anya, aki szokás szerint vállat vont; és Polina, aki tanácstalanul állt.
– Kicsim, tudom, egész gyerekkorodban kutyát kértél, de nem engedtük. Nos… még ha későn is, az álmokat meg kell valósítani – mondta akkor az apja mosolyogva.
Apja halála után sok minden megváltozott. Anyja gyakran elutazott — néha gyógyüdülőbe, néha barátnőjéhez. Megváltoztatta a frizuráját, stílusát, mintha újra meg akarta volna találni önmagát. Polina viszont egyedül maradt — Barryval a tágas lakásban. De a magány nem ijesztette meg. Soha nem vonzódott a zajos társaságokhoz, és gyerekként is figyelmes, csendes, szemlélődő volt.
Barátai közül talán csak Vitya Karasyov maradt. Ő volt az egyetlen, akivel nyugodtnak érezte magát. Hazakísérte, nem tolakodott. Még a szomszédok is keveset tudtak róla — kivéve talán Mária Petrovnát, anyja barátnőjét, és Vlagyimir Fjodorovicsot, apja ismerősét.
Egyszer Polina megkérdezte anyját, miért engedett mindig az apának. Anyja akkor egyszerűen és könnyekkel válaszolt:
– Nagyon szerettem őt… És nagyon féltem attól, hogy elveszítem.
Idővel anyja új életet kezdett, elköltözött az új társához, a lányának pedig ott hagyta a lakást és jókívánságait.
Így Polina Barryval maradt. És nem mondható, hogy szomorú lett volna. A kutya betöltötte a napjait. A karrierje haladt a maga útján, de a magánélete… az már bonyolultabb volt: akik tetszettek neki, azok közömbösek voltak, akik pedig érdeklődtek iránta, őket egyáltalán nem érdekelte.
Az a nap hideg volt. Az utcák befagytak. Polina sietett, de szinte lépésről lépésre kellett haladnia — a járdák korcsolyapályává változtak. Csak arra vágyott, hogy hazaérjen, átvedlen, és sétálni menjen Barryval. De remegést érzett, és arra gondolt: „Nem lehet, hogy megint megfáztam?”
A lépcsőház második emeletén boldog ugatás hallatszott. Barry már hallotta a lépéseket.
– Jövök, jövök, kicsim – mosolygott Polina, ahogy az ajtó felé lépett.
A szomszéd lakásból Mária Petrovna kandikált ki:
– Ó, Polinka, megint sokáig dolgozol? Barry meg már nagyon hiányzott!
– Hát, elöntött a munka… És ráadásul az a jeges eső – panaszkodott, majd bement.
– Csak vigyázz az utcán, nagyon csúszik! – intett neki a szomszéd.
– Most jövök, Barry, csak átpapucsozom – nyugtatta a kutya gazdája.
Estére az utcákat vastag jégréteg borította. Minden — a fák is, a fémkorlátok is — úgy csillogott, mint az üveg. Polina és Barry óvatosan kimentek. A lány érezte, hogy kapar a torka. „Jó, ha már kint vagyok, beugrom a patikába, veszek valamit” — döntött úgy.
A patika a szomszéd ház sarkán volt. Barryt óvatosan a lépcsőház kerítéséhez vezette, és megkötötte.
— Ülj itt, Barry. Csak egy kicsit maradok.
A bejárat korlátai csúszósak voltak, de felment. Vettem tablettákat és sprayt. Amikor már ki akart menni, hallotta, hogy a gyógyszerész valamit utánakiált. Polina megfordult — és a következő pillanatban megcsúszott, leestett a jégről, és elvesztette az eszméletét.
Szerencsére egy férfi ment arra. Nem nyúlt a sérülthöz, hanem berohant a patikába segítségért. Az eladó kihívta a mentőt. Amíg vártak, próbálták magához téríteni a lányt.
A mentősök gyorsan megérkeztek. Polina már az autóban magához tért, és suttogva mondta:
— Barry… Hol van?
— Ki az? — csodálkozott az orvos. — Asszonyom, valószínűleg agyrázkódása vagy koponyaűri sérülése van, és még a lába is eltört. Ne mozogjon, nyugodtan feküdjön.
— Vigyenek vissza a patikához, azonnal! — követelte.
— Maga normális?! — dühöngött az orvos. — Mi az életét próbáljuk megmenteni, ön meg valami kutyás hülyeséget beszél!
— Akkor legalább adja a telefonomat. A kabátom zsebében van — kérte Polina, bökve a ruhájára.
— Tessék — nyújtotta elé a telefonját az orvos elégedetlenül.
Polina kétségbeesetten lapozgatta a névjegyzéket: Katya manikűrös, Sveta fodrász, gázszerelők… egyik sem jó.
Végül Mária Petrovna.
— Mária Petrovna, elesettem. Most kórházba visznek… Barry ott van a patika mellett megkötve… Igen, a sarkon. El tudná hozni? Ő csak önöket ismeri. Köszönöm.
A szomszéd kételkedett, hogy a jeges úton el tud jutni, de Polina már senkit sem tudott hívni.
Anyja távol volt. Vlad a munkahelyről visszautasította — romantikus vacsorája volt. Polina sírdogált, a keze remegett, a lába fájt. Egyszer csak a Vitya Karasyov nevű számra nézett.
— Vitya… szia… Elesettem… Barry ott maradt a patikánál. Tudnál jönni?
Habozott, de megígérte, hogy elindul.
Polina kimerülten sóhajtott. Az orvosra nézett:
— Elnézést. Csak… ő ott egyedül van, én meg itt…
Ekkor csörgött a telefon.
— Pol, — Vitya volt, — de ő nem is ismeri Barryt, nem engedi oda.
— Most adok egy számot Mária Petrovnához, őt ismeri, hozzá odamegy.
— Elég a beszélgetésből! Megérkeztünk, ideje kiszállni — mosolygott az orvos.
Kórház, sürgősségi, röntgen, gipsz… A telefont csak a kórteremben adták vissza.
Három hívás: kettő Mária Petrovnától, egy Vityától. Polina azonnal visszahívott.
— Polinka, hála az égnek! Hogy vagy? Minden rendben? — kérdezte a szomszéd.
— Várj, hogyhogy Barry? — szakította félbe Polina.
A telefonban nevetés hallatszott, majd bekapcsolták a videót.
A képernyőn Mária Petrovna, Vitya, Vaszilij Fjodorovics és… az a nővér volt.
— Nézd csak, Polina, itt a mentőcsapat. Amíg mi Vasszilivel a patika felé jöttünk, Vitya már megérkezett, aztán jött Elena Pavlovna, a doktornőnk.
Nevetés, tea az asztalon. A kamera a kanapéra fordult, ahol egy takaró alatt aludt Barry.
— Elena megnézte, jól van. Rendben.
Polina nevetett, majd sírni kezdett. Megkönnyebbülésében. Hogy vannak, akik törődnek vele. Nem számít, hányan — egy vagy öt. A lényeg, hogy vannak.
És ez… az igazi boldogság.
