– És neked mi a feleséged? Fal, vagy mi? – hallotta Szvetlana, és ezek után a szavak után földbe gyökerezett a lába. – Azt mondod majd neki, hogy hozzám mentél segíteni a ház körül, én meg fedezlek. És még találtál is valakit, akiről gondoskodni kell… Pedig én azonnal megmondtam, hogy nem való hozzád. Kirát kellett volna megvárni. Most meg nézd csak, megsértődött, mert nélküle utazott el…
…
– Csak ha véletlenül – mosolygott Szvetlana. – Egyáltalán nem terveztünk semmit, még egy évet szerettünk volna magunknak. Őszintén szólva Pali nagyon akarta, én alapvetően már készen állnék az anyaságra, de nem akartam nyomást gyakorolni rá.
– De minden erre utal – bólintott sokatmondóan a barátnője. – Egyet biztosan tudok: most belőled semmilyen dolgozó nem lesz, kérj elengedést és menj haza, mondd meg Vasziljevnának, hogy én beugrom helyetted.
– Köszönöm, Natálka – mosolygott szomorúan Szveta. – Tényleg, szerintem még soha életemben nem voltam ennyire rosszul.
A főnöknő, Olga Vasziljevna szigorú, de megértő asszony volt, és csak ránézett Szvetlanára, már mondta is, meg sem várva a szavait:
– Hűha, kislány, hát neked még az arcod sincs meg. Menj csak haza, majd megoldjuk valahogy.
– Köszönöm – mondta Szvetlana, és már az ajtóban hozzátette: – Ledolgozom, mindenképpen.
Hazafelé menet Szvetlana bement egy patikába, vett egy tesztet, és arra gondolt, hogy ha két csík lesz rajta, valahogy finoman fel kell készítenie Pált. Mit lehet tenni, ha olyasmi történt, amire nem számítottak. A férjének aznap szabadnapja volt, és Szveta eszébe jutott, hogy estére sétát akart javasolni Pasának a rakparton. Most viszont ez valószínűleg elmarad. Bár ha egy kicsit pihen, szundít, talán estére jobban lesz, és a séta még jót is tehet.
Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Arra gondolt, hogy a férje talán alszik. Az utóbbi héten túlórázott, éjfél körül ért haza, a hétvégékről pedig teljesen megfeledkezett. Most viszont akadt egy kis pihenő, és valószínűleg ki akarta aludni magát. Az előszobában női cipőket vett észre, és azonnal megértette, hogy vendégük van: Olena Igorevna, a férje anyja. A menyével az asszony igyekezett távolságtartó viszonyt fenntartani, ezért a fiát mindig csak akkor látogatta meg, amikor Szvetlana nem volt otthon.
– És neked mi a feleséged? Fal, vagy mi? – hallotta ismét Szvetlana, és a szavak hallatán megdermedt. – Azt mondod neki, hogy hozzám mentél segíteni a ház körül, én majd fedezlek. És még találtál is valakit, akiről gondoskodni kell… Én azonnal mondtam, hogy nem való hozzád. Kirát kellett volna megvárni. Most meg megsértődött, mert nélküle utazott el. De most, hogy külföldi szakmai gyakorlaton volt, remek állást talál majd. És milyen csinos lett! A legfontosabb pedig, hogy még mindig szerelmes beléd. Úgyhogy kapd el a pillanatot. Szórakozzatok egy jót. Az anyja mondja, hogy nagy szabású ünnepség lesz, végül is harminc év csak egyszer van az életben. Házat béreltek a városon kívül.
– Anya, ez az egész kellemetlen – mondta Pál. – Én felelősséggel tartozom Szvetkáért, most már a feleségem. Már azt is megbántam, hogy találkoztam Kirával a hazatérése után. Minek kellett ezt a találkozót megszervezned? Ha nem látom, könnyebb lett volna. Most meg nem találom a helyem amiatt, hogy jártam nála. Lelkiismeret-furdalásom van.
– És mi van akkor? Megbántad, hogy egy ilyen nővel töltöttél időt?! Más örülne, hogy emlékeznek rá, szeretik, várják. Te meg még elégedetlenkedsz is.
– Anya, de Szveta is szeret engem, én így nem tudok élni. Ha akkor Kira engem választ, és nem a szakmai gyakorlatot, minden másképp alakult volna, de most sok minden megváltozott. Nehéz volt elfelejtenem, te meg újra összehoztál minket. Miért? Nem akarok elmenni a születésnapjára, meg akartam szakítani vele minden kapcsolatot, te meg megint döntöttél helyettem.
– És jól is tetted volna! Majd még megköszönöd. Ezzel a Szvetkával soha nem lesz belőled ember, csak az irodádban fogod a nadrágodat koptatni, a gyerekeitek sem lennének olyan szépek, mint Kirával lennének. Hát tényleg mindent az anyának kell megmagyaráznia? Pál, felnőtt férfi vagy! Hol van a szemed? Nem lehet őket egy lapon említeni. A te Szvetkád olyan, mint egy piaci kofané, Kira viszont kifinomult, nőies, művelt, gyönyörű! Én csak azért legyintettem, amikor házasodni készültél, mert Szvetkának volt lakása – még mindig jobb, mintha egy hozomány nélküli nőt hoznál haza. Kirának most az apja ajándékozott egy négyszobás lakást, a jubileumra pedig – titokban mondták – új autót vettek neki. Úgyhogy a férje sem jár majd rosszul. Segítenek neki munkában is, mindenben. Ha megint csak tétlenkedsz, később már hiába harapod a könyököd.
Pál nehéz sóhajjal reagált, Szveta pedig megdermedve várta a válaszát. Még azt is elfelejtette, hogy rosszul érezte magát – mintha minden eltűnt volna körülötte, még ő maga is, csak a szobából kiszűrődő szavak maradtak.
– Nem is tudom – mondta végül Pál bizonytalan hangon. – Egyrészt sajnálom Szvetkát, hiszen semmiről sem tehet, másrészt amikor Kirát meglátom, mindent elfelejtek.
– Na látod! – kiáltotta diadalmasan az anyja. – Én mit mondok?! A régi szerelem nem rozsdásodik! Szvetka meg nélküled sem vész el, a lakásával bárki felkarolja. Magaddal törődj, ne vele.
Szvetlana ott állt félholtan. Nem tudta, mi lenne a helyes lépés. Bemennie demonstratívan a szobába, és mind a férjét, mind az anyósát kidobni? Valószínűleg nem így kell. Jobb mindent átgondolni. Ugyanolyan csendben ment ki a lakásból, ahogyan bejött, és észrevétlenül kiosont a lépcsőházból. Taxit hívott, és a szüleihez ment.
– Kislányom, nagyon rosszul nézel ki. Mi történt? – aggódott az édesanyja, Tajszija Vitalijevna.
– Nem tudom, anya, a munkahelyen lettem rosszul. Vettem egy tesztet, lehet, hogy nem az, de borzasztóan hányingerem van, gyenge vagyok, sosem volt még ilyen.
– Mi van, ha ételmérgezés? – vetette fel az anyja. – Gyere, adok aktív szenet, hátha jobb lesz.
Szvetlana bólintott, és bement a konyhába. Tajszija Vitalijevna gyorsan követte, kezében egy marék szénnel. Miután Szvetlana bevette a tablettákat, ránézett az anyjára, aki szavak nélkül kérdezte, miért van itt a lánya, ráadásul ilyen időben. Szvetlana nem várta meg a kérdéseket, és elmesélte mindazt, amit fél órával korábban a saját lakásában hallott.
– Mit gondolsz erről? – kérdezte a végén, és nehéz sóhaj szakadt fel belőle.
– Mit lehet ezen gondolkodni – rázta meg a fejét az anyja. – Tudod, apáddal kezdettől fogva furcsának találtuk ezt a családot. Elég csak arra gondolni, hogyan gyűjtögette Olena a maradékokat az étteremben az eljegyzésetekkor. Az asztalnál meg csak a lakásról faggatott: hogyan lett a tiéd, milyen alkalomból, vannak-e más tulajdonosok, van-e tartozás a rezsivel. Aztán szigorú utasításokat adott a fiának, amikor kikísért téged. Pasa meg soha nem rendelkezett saját véleménnyel. Az esküvői öltönyt is azt választotta, amit az anyja javasolt, nem azt, amit te. Sok mindenre már nem is emlékszünk, de a belső megérzések általában nem véletlenek.
– Csak az a kár, hogy nem hallgattam rátok apával. Nem tudok vele tovább élni. Bárcsak ne lenne gyerek, akkor nem lenne még nehezebb a helyzet.
– Drágám, ez már Isten akaratán múlik. Nem vitatkozhatunk az Ő döntésével. Nem szabad zúgolódni, minden jó, amit kapunk. Ez a házasság is kellett valamire az életedben. Tapasztalatnak talán. Vagy még minden rendeződik. Az is lehet, hogy nem mindent értettél jól.
– Anya, nem vagyok buta, ott minden teljesen világos volt. Én meg még sajnáltam is, hogy annyit dolgozik mostanában. Főztem neki finomakat, masszírozni próbáltam, még akkor is, ha magam is fáradt voltam. Milyen nevetségesen nézett ez ki… De igazad van, a rossz tapasztalat is tapasztalat.
– Semmi baj, minden rendben lesz – ölelte át az anyja, teát töltött, és egy szelet pitét tett elé. – Idd meg a teát, pihenj egy kicsit, aztán majd eldöntöd, mi a legjobb.
Két óra múlva Szvetlana kipihenten ébredt fel abban a szobában, ahol a házassága előtt élt – úgy aludt, ahogy már rég nem. Felébredve még arra is gondolt, hogy talán egy egész napot átaludt. Pedig nem telt el sok idő.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Tajszija Vitalijevna benézett a lánya szobájába, Szveta pedig sokatmondó bólintással jelezte, hogy minden rendben, majd felvette a hívást és kihangosította.
– Igen, Paska, szia! – mondta megjátszott vidámsággal.
– Szia, Szvetlánka – felelte Pál, majd habozott. – Hogy vagy? Hamarosan indulsz haza?
– Nem, egy kicsit el kellett maradnom – mondta Szveta, miközben kacsintott az anyjára. – És te hogy pihensz? Sétálunk este?
– Azt akartam mondani, hogy elmegyek anyához segíteni. És… ott is alszom nála, sok minden összegyűlt a ház körül. Ugye nem haragszol? – kérdezte feszült hangon, Szveta pedig felsóhajtott.
– Menj csak, Pasa, már megszoktam – mosolygott, majd hozzátette: – Úgy értem, segíts anyának rendesen, ne siess, nem haragszom.
Miután letette a telefont, Szveta az anyjára nézett.
– Na, ugye? Most már látod, hogy jól értettem mindent?
Tajszija Vitalijevna szó nélkül bólintott.
– Gyere vacsorázni, mindjárt megjön apád.
Vacsora után Szvetlana készülődni kezdett hazafelé.
– Maradj itt – javasolta az apja. – Olyan ritkán látjuk egymást, hova mennél ilyen későn?
– Megyek – mondta határozottan Szvetlana. – Összepakolom a holmiját, és ennyi. Vége a családi életemnek! Aztán elmegyek veletek a nyaralóba, ott majd megünnepeljük. Az egész hétvégét együtt töltjük.
– Hívok neked egy taxit – szólt az apja. – És figyelj, szavadon foglak a nyaralóval kapcsolatban!
Hazafelé Szvetlana vegyes érzésekkel volt tele. Tudta, hogy ilyet nem lehet megbocsátani, és a férjét előbb kell kiraknia, mielőtt az maga döntene úgy, hogy elmegy.
Mégis szerette Pált, és nagyon fájdalmas volt arra gondolni, hogy most hazamegy, és tudja: semmi sem fog már megismétlődni.
Ahogy kilépett a liftből, Szveta rémülten megdermedt. Valaki idegen épp az ő lakásának ajtaját próbálta kinyitni.
– Mit csinál?! – kiáltotta Szvetlana, és remegő kézzel elővette a gázspray-t a táskájából. – Mindjárt hívom a szomszédokat, azonnal lépjen el az ajtómtól!
– Az ön ajtajától? – húzta fel a szemöldökét a férfi, megfordulva Szveta felé. – Mégis miért? Én vettem meg ezt a lakást, és nem tudom, maga kicsoda!
– Hogyhogy megvette?! – háborodott fel Szveta, dühében elvörösödve, miközben a fejében különféle csalási lehetőségek villantak fel.
– Úgy, ahogy mondom. Átutaltam a pénzt az eladónak, a papírokat pedig online intéztük. Ma érkeztem a városba, átvettem a kulcsokat az ingatlanostól, és szeretnék bejutni a lakásomba, csak a zár beszorult.
– A zár beszorult? – emelte fel az állát Szveta. – Vagy talán nem jó a kulcs? Esetleg álkulcs van magánál? Ne nézzen engem bolondnak!
Azonnal lépjen el az ajtótól, és tűnjön el a lakásom közeléből, különben nem vállalok felelősséget magamért. Elég volt mára a stresszből!
– Nem megyek sehova – tiltakozott a férfi. – A papírjaim rendben vannak.
Elővette a táskájából a mappát, megkereste a megfelelő iratot, és Szvetlana felé nyújtotta.
– Nézze meg, és inkább maga menjen arrébb. A tranzakció tisztaságát egyébként a legjobb jogászok ellenőrizték.
Szvetlana, érezve, ahogy elönti a pánik, gyorsan átfutotta a dokumentumot, majd hisztérikusan felnevetett.
– Rossz címen van, fiatalember! Ez a Pokrovszkaja utca, magának pedig a sikátorba kell mennie! A házak nagyon hasonlóak, ott is, itt is.
Úgyhogy egy kicsit túllőtt a célon. Legyen szíves, engedjen át! És elnézést, nagyon nehéz napom volt.
A férfi félreállt az ajtótól, és felvette a földről az utazótáskáját.
– Istenemre, bocsásson meg – szólalt meg bűnbánóan. – Erre az apróságra még csak oda sem figyeltem…
…A fáradtság ellenére Szveta összepakolta Pál összes holmiját, majd elégedetten végignézett az üres szekrényeken, és lefeküdt aludni.
Reggel első dolga volt megnézni a tesztet, amely nagy örömére csak egy csíkot mutatott. Ezután kihívott egy szerelőt egy fizetős cégtől, és alig egy óra múlva már új zárak voltak a bejárati ajtaján.
Ezután Szvetlana taxit hívott, elküldte a férje holmiját az anyja címére, majd felhívta Olená Igorevnát, és megkérte, hogy fogadja a csomagot.
– Elválok a fiától, a holmiját elküldtem önhöz, mert Kira címét nem tudom – mondta nyugodtan Szvetlana, és érezte, milyen öröm tölti el az anyóst a szavai hallatán.
– Pasa elmondta neked? Na, hát ez jó, örülök, hogy botrány nélkül váltok el. Még találsz magadnak jobb férfit is, minek neked az én ostobám, én mindig mondtam, hogy te jobbat érdemelsz…
Szveta bontotta a hívást, elmosolyodva az anyósa ügyességén. Ezután felhívta a munkahelyét, jelezte, hogy pár óra múlva érkezik, majd elindult az anyakönyvi hivatalba, hogy beadja a válókeresetet.
– Na, mi van? – kérdezte Natálka, amint Szveta belépett az irodába. – Megcsináltad a tesztet? Két csík?
– Nem – rázta meg a fejét Szveta. – Egy. Valószínűleg mégiscsak mérgezés volt. És elválok! Többet most ne kérdezz, később mindent elmesélek, most dolgozni kell!
– Hát persze – legyintett a barátnője. – Mindig a legérdekesebb résznél!
Este csengettek Szveta ajtaján. Amikor belenézett a kitekintőbe, a lépcsőházban azt a férfit látta, aki tegnap összetévesztette a címet.
Kinyitotta az ajtót, és meglepődött. A férfi kezében hatalmas csokor fehér rózsa volt.
– Tessék, ez az öné – mondta mosolyogva. – Őszintén elnézést kérek. Egész nap rettentően kellemetlenül éreztem magam.
– Ugyan, semmiség – mosolygott vissza Szveta. – Bárkivel megeshet. Köszönöm a virágokat, még soha nem kaptam ilyen nagy csokrot.
– Kár – jött zavarba a férfi. – Nos, akkor megyek.
– Igen – bólintott Szvetlana. – Viszontlátásra.
Visszament a lakásba, és arra gondolt, hogy a férje sosem ajándékozott neki virágot – megint csak az anyósa nyomására.
Egyszer Pál hozott neki egy csokor három tulipánt, és telefonon dicsekedett az anyjának, hogy virágot vett a feleségének, az pedig fél órán át leszidta, olyan hangosan, hogy Szvetlana mindent hallott.
Azt mondta, ez pénzkidobás. A virágok pár nap alatt elhervadnak, a pénz pedig kárba vész – inkább vett volna magának még egy pár zoknit.
Szvetlanának nagyon rosszul esett ezt hallani, de attól kezdve a férje többé egy szál virágot sem adott neki – még születésnapjára és március nyolcadikára sem.
Szvetlana éppen a vázába tette a rózsákat, amikor felhívta az édesanyja, és emlékeztette arra, hogy a hétvégén megígérte: velük megy a nyaralóba.
– A Szemenovék is ott lesznek pihenni, felajánlották, hogy együtt sütünk saslikot. Ugye nem bánod?
– Dehogy bánom – válaszolta Szvetlana. – Emlékszem, régen milyen jó volt, amikor mind együtt összegyűltünk, Kolja bácsi gitározott, olyan szépen énekelt.
– Igen, a tűz mellett ültünk, és olyan nyugalom volt – tette hozzá az anyja. – Most is megkérjük majd Kolja bácsit, hogy énekeljen.
Amikor megérkeztek a nyaralóba, Szveta úgy érezte, mintha visszacsöppent volna a múltba. Mindig olyan jól érezte magát itt.
Ráadásul Kolja bácsinak és Vara néninek volt egy unokaöccse, Filka, aki állandóan náluk töltötte a nyarakat. Szveta és Filka együtt szaladtak le a folyóhoz, kárászokat fogtak, és elvitték a környéken kóborló macskáknak, amelyek a telkek között bolyongtak ennivaló után kutatva.
Milyen jó idők voltak! Aztán a gyerekek felnőttek, Szvetlanának már nem volt kedve a szüleivel kijárni a nyaralóba, Filka pedig szintén ritkán látogatta meg a nagybátyját és a nagynénjét.
– Na és nálatok mi újság? – kérdezte Szvetlana apja Kolja bácsit, miközben begyújtották a tüzet a grillsütőben, és a férfiak nyársra húzták a húst, a nők pedig salátát készítettek.
– Jó hírek! – felelte Kolja bácsi. – Filka hozzánk költözött. Lakást vett a városban. A szülei egy éve meghaltak, a házassága sem sikerült. Rajtunk kívül most már senkije sincs, ahogy nekünk sincs rajta kívül másunk. Így hát elhatározta, hogy ideköltözik.
A kapunál egy terepjáró állt meg, Kolja bácsi pedig intett a kocsi felé.
– Na, itt is van! Nézzétek, mennyire megkomolyodott. Rá sem lehet ismerni!
Szvetlana megfordult, felállt a padról. Ugyanaz az idegen közeledett feléjük, akivel nem is olyan régen a sors a lakása ajtaja előtt sodorta össze.
– Te vagy az? Te? – Szveta nézett rá hitetlenkedve. – Filipp…?
– Szvetka? – a férfi sem volt kevésbé meglepve. – Hát ez micsoda találkozás! Soha nem ismertelek volna fel!
Egymás nyakába borultak, és Szveta még sírva is fakadt.
– Hihetetlen, milyen tréfát űz velünk a sors. Szavakat sem találok.
– Nem is kellenek szavak – mondta Filipp. – Az életben minden úgy alakul, ahogyan kell.
Szvetlana mélyen beszívta a friss levegőt, és arra gondolt, hogy Filippnek igaza van. Minden rendben lesz. Biztosan.
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több ilyen történetet, írjatok kommenteket, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
