Szvetlana az ismerős ajtó előtt állt, és a táskájában kutatott a kulcsok után. Furcsa — a zárat nyilvánvalóan kicserélték. Összeráncolta a homlokát, és ellenőrizte a lakás számát. Nem, minden stimmelt — harmadik emelet, huszonhetes lakás. Az a bizonyos, ahol nyolc évet élt le házasságban.
— Igor azt mondta, ma háromra jöhetek a gyerekek téli holmijáért — motyogta, az órájára pillantva. — Tizenöt óra öt. Talán elfelejtette?
Megnyomta a csengőt. A dallam megváltozott — a megszokott „Für Elise” helyett most valami popsláger szólt.
Az ajtó mögött magas sarkú cipők kopogása hallatszott. A zár kattanva kinyílt.
Az ajtó kitárult, és a küszöbön egy harminc körüli, magas, szőke nő jelent meg rikító rózsaszín köntösben. Szvetlana nem ismerte, de a sejtés egy pillanat alatt mindent megvilágított. Tehát ő az — az a bizonyos Krisztina, akiről az ismerősök suttogtak az elmúlt fél évben.
— Kit keres? — kérdezte hidegen a szőke, végigmérve Szvetlanát.
— Jó napot, Szvetlana vagyok, Timofej és Polina édesanyja. Igornál megbeszéltük, hogy elviszem a gyerekek holmiját.
A nő arca azonnal megváltozott. A szemöldöke összeszaladt, ajkai vékony vonallá préselődtek.
— Ez az én lakásom, te meg ki vagy itt? — csattant fel élesen, és a kezét az ajtónyílásba támasztotta. — Miféle holmik? Igor nincs itthon, és nem vagyok köteles beengedni akárkit!
Szvetlana érezte, ahogy a mellkasában ismerős, forró feszültség gyúl. Tényleg nem érti ez a nő, ki áll előtte? Vagy érti, csak szándékosan játssza a helyzet úrnőjét?
— Bocsásson meg, de úgy tűnik, nem egészen érti a helyzetet — válaszolta visszafogottan Szvetlana. — Igor gyermekeinek az anyja vagyok, és megbeszéltük…
— Semmit sem beszéltünk meg! — vágott közbe Krisztina, egyre hangosabban. — Itt én vagyok az úrnő, ez az én területem! Te meg… te meg egyáltalán ki vagy? A volt feleség? Akkor maradj is volt! Ne mászkálj ide!
A szomszéd ajtó résnyire kinyílt. Vera néni kíváncsi szeme kukucskált ki, aki mindig minden hírt tudott a lépcsőházban.
— Lányok, halkabban — hallatszott a hangja. — Mi ez a kiabálás? Szveta, te vagy az? Gondoltam, ismerős a hang…
Krisztina a szomszéd felé fordult:
— Minden rendben! Csak valaki itt… ránk akar telepedni! Mindjárt elmegy!
— Nem megyek el, amíg el nem viszem a gyerekek holmiját — mondta határozottan Szvetlana. — És egyébként még mindig be vagyok jelentve ebbe a lakásba. Úgyhogy az, hogy ki itt az úrnő, igencsak vitatható.
Krisztina elsápadt, majd elvörösödött.
— Hogyhogy be vagy jelentve? Igor semmit sem mondott! Hazudsz!
— Megmutassam az útlevelemet?
Kínos csend telepedett a levegőre. Krisztina láthatóan zavarba jött, nem tudta, hogyan reagáljon. Szvetlana kihasználta a pillanatot:
— Talán mégis beengedne? Gyorsan összeszedem Tima és Polja kabátját meg csizmáját, és elmegyek. Senkinek sincs kedve cirkuszt rendezni az egész lépcsőház előtt.
— Nem! — csattant fel a szőke, hátrébb lépve, de a kezét nem véve le az ajtóról. — Nem tudom, mit találsz ki erről a bejelentésről! Lehet, hogy valami csaló vagy! Manapság bárki hamisíthat iratokat!
Szvetlana mély levegőt vett. Nyugalom. Ez a hisztérika egyszerűen nincs tisztában a körülményekkel. Vagy tudja, csak a fölényét akarja fitogtatni. Akárhogy is, vitatkozni vele méltóságon aluli.
— Rendben — mondta higgadtan, és elővette a telefonját. — Akkor hívjuk fel Igort, és tisztázzuk.
Igor a harmadik csengésre vette fel. A háttérben irodai zaj hallatszott — billentyűk kopogása, tompa hangok.
— Halló, Szveta? Történt valami?
— Igor, itt vagyok a lakásnál. A te… feleséged nem enged be a gyerekek holmijáért. Azt mondja, nem tudja, ki vagyok.
Csend lett. Aztán Igor halkan káromkodott.
— Krisztina ott van?
— Igen, előttem áll, és kijelenti, hogy ez az ő lakása, én meg senki vagyok.
Szvetlana szándékosan hangosan mondta ki ezeket a szavakat, egyenesen a szőke szemébe nézve. Az idegesen megnyalta az ajkát.
— Igor, mondd meg neki, ki vagyok! — kiáltotta Krisztina, és kiragadta a telefont Szvetlana kezéből. — Miért nem mondtad, hogy a volt feleséged ide fog mászkálni? Erre én nem szerződtem!
— Krisztina, nyugodj meg — hallatszott Igor fáradt hangja a hangszóróból. — Szvetlana a gyerekeim anyja. Megbeszéltük, hogy elviszi a téli holmijukat. Engedd be.
— De miért csak most kell erről tudnom? — Krisztina hangja egyre magasabb lett. — Ez megalázó! Itt élek, és valami volt feleségek csak úgy megjelennek figyelmeztetés nélkül!
— Tegnap szóltam — válaszolta türelmesen Igor. — Sorozatot néztél, és azt mondtad: „ühüm, jó”. Emlékszel?
Krisztina zavartan pislogott. Valószínűleg emlékezett.
— Hát… az nem jelenti, hogy beleegyeztem! Ki tudja, mire mondtam azt az „ühüm”-öt!
Szvetlana visszavette a telefont:
— Igor, meddig fog ez tartani? El kell vinnem a gyerekek kabátját, mennem kell értük az iskolába. Poljának holnap kirándulása van, Timának edzése.
— Igen, persze, menj be nyugodtan. A holmik az előszobai szekrényben vannak, ahol eddig is. Krisztina, kérlek, ne akadékoskodj.
— Én nem akadékoskodom! — háborodott fel az. — Csak megvédem az otthonomat a betolakodástól!
— Betolakodás? — nem bírta ki irónia nélkül Szvetlana. — A gyerekek kabátját viszem el, nem ide költözni jöttem.
— Honnan tudhatnám? Lehet, hogy vissza akarod szerezni a férjed! Mind ilyenek vagytok — először „csak a holmikért” jönnek, aztán már jogokat követelnek!
Vera néni a szemben lévő lakásból már fél testtel kihajolt:
— Lányok, mi történik itt? Szveta, minden rendben? És ez ki? Igor újra megnősült?
— Semmi köze hozzá! — csattant fel Krisztina.
— Hogyhogy nincs? Nyolc éve ismerem Szvetocskát, rendes lány. Maga meg itt ordít vele, mint valami piaci kof.
— Köszönöm, Vera néni — mondta fáradtan Szvetlana. — Minden rendben, csak félreértés történt.
Krisztinához fordult:
— Figyeljen, ne csináljunk hisztériát. Megértem, hogy önnek kellemetlen ez a helyzet. De a gyerekek nem tehetnek arról, hogy a szüleik kapcsolata bonyolult. Meleg ruhára van szükségük. Öt perc az egész — és eltűnök az életéből, egészen a következő alkalomig, amikor megint el kell vinnem valamit.
— A következő alkalomig? — Krisztina elsápadt. — Vagyis rendszeresen fogsz ide járkálni?
— Két gyerekem van Igortól. Természetes, hogy néha ide kell majd jönnöm.
— Ez lehetetlen! Igornak mindent el kellett volna intéznie! Azt ígérte, hogy a múlt a múltban marad!
Szvetlana egy pillanatra megsajnálta ezt a nőt. Szegény, Igor nyilván egy szép mesét festett neki életről mindenféle „régi csomagok” nélkül.
— A gyerekek nem a múlt — mondta halkan. — Ők a jelen és a jövő. És ha komoly kapcsolatot tervez Igorrall, ezt el kell fogadnia.
Krisztina tátott szájjal állt. Úgy tűnt, a kemény valóság lassan eljut hozzá. Szvetlana kihasználta a zavarát, és elővette a táskájából az útlevelét.
— Tessék, nézze meg. A bejelentésem érvényes. Formálisan teljes jogom van ebben a lakásban tartózkodni.
Krisztina gépiesen átvette az iratot, végigfutotta a megfelelő oldalt. Az arca megnyúlt.
— De hát hogy lehet ez? Mi esküvőt tervezünk… Igor azt mondta, a lakás teljesen az övé…
— Valószínűleg elfelejtett megemlíteni néhány részletet — jegyezte meg szárazon Szvetlana. — Ugye tudja, hogy a hivatalos válás és a vagyonmegosztás két külön dolog? Mi gyorsan, az anyakönyvi hivatalban váltunk el. A vagyoni kérdéseket későbbre halasztottuk.
— Vagyis… igényt tarthatsz a lakásra? — remegett Krisztina hangja.
— Elméletben igen. De nem áll szándékomban. Van hol laknom, és a gyerekeknek is jó velem.
A megkönnyebbülés olyan nyilvánvalóan ült ki a szőke arcára, hogy Szvetlana majdnem elmosolyodott.
— Akkor miért mondod ezt el nekem?
— Hogy megértse: nem valami kéregető vagy tolakodó exfeleség vagyok. Igor gyerekeinek az anyja vagyok, és vannak jogaim. És legközelebb, ha meglát az ajtó előtt, talán nem kellene színjátékot rendezni.
Krisztina hallgatott, emésztette a hallottakat. Végül kelletlenül félreállt:
— Jól van… menj be. De gyorsan.
Szvetlana belépett az előszobába, és azonnal megérezte, mennyire megváltozott a lakás hangulata. Eltűnt az ő régi, otthonos rendetlensége, a hűtőről lekerültek a gyerekrajzok, helyettük Krisztina bekeretezett fotói sorakoztak. Még az illat is más lett — émelyítően édes parfüm lengte be a teret a megszokott házi sütemény illata helyett.
— Hol tartja Igor a gyerekek holmiját? — kérdezte Krisztina, láthatóan igyekezve kézben tartani a helyzetet.
— Az előszobai szekrényben, a felső polcon.
Szvetlana kinyitotta az ismerős szekrényt, és a polc felé nyúlt. Krisztina minden mozdulatát figyelte, mintha attól tartana, hogy valami értékeset elvisz.
— Itt Polina kabátja, ez meg Timofejé… Hol a sapkája? Volt egy kék, kötött…
— Honnan tudnám? — felelte ingerülten Krisztina. — Nem tartom számon más gyerekeinek a rongyait.
— Ezek nem „más gyerekei” — javította ki nyugodtan Szvetlana. — Ha hozzá megy Igorhoz, akkor a mostohájuk lesz. Akár akarja, akár nem.
— Én nem szerződtem mostohaanya szerepre! — robbant ki Krisztina. — Igor azt mondta, a gyerekek nagyok és önállóak, nem lesz velük gond!
— Polja hét éves, Tima kilenc. Ezek szerint ez már nagy és önálló?
Krisztina zavartan pislogott. Úgy tűnt, ezt a részletet Igor sem említette. Vagy ő nem figyelt, elmerülve a romantikus jövőképben.
— Kilenc éves? De Igor azt mondta…
— Nem az a fontos, mit mondott Igor. Az a fontos, ami valójában van — felelte Szvetlana, miközben megtalálta Timofej sapkáját, és gondosan a többi holmi mellé tette a szatyorba. — Sok meglepetés vár még magára, ha tényleg össze akarja kötni vele az életét.
— Mire gondolsz?
— Semmi különösre. Csak… Igor ért ahhoz, hogyan tüntesse fel kedvező színben a dolgokat. Főleg, ha le akar nyűgözni valakit.
Krisztina élesen nézett Szvetlanára:
— Meg akarsz minket veszíteni egymással?
— Miért tenném? — csodálkozott őszintén Szvetlana. — Nekem abból mi hasznom lenne? Épp ellenkezőleg: minél boldogabb Igor, annál nyugodtabb az én életem is.
— Akkor miért mondasz ilyeneket?
Szvetlana megállt, kezében Polina kis csizmáival. Tényleg ártás lenne, ha valakit figyelmeztet az egyértelmű dolgokra?
— Mert látom, hogy rózsaszín szemüvegben él. És a valóság nagyon fájdalmas lehet, amikor az a szemüveg magától leesik.
Krisztina leült az előszobai puffra, hirtelen nagyon fiatalnak és elveszettnek tűnt.
— Nem értem… Fél éve járunk, olyan megbízhatónak, komolynak látszott. Azt mondta, a múlt le van zárva, készen áll az új életre…
Szvetlana váratlan együttérzést érzett e nő iránt. Igen, gorombán viselkedett, de legbelül csak egy megijedt lány volt, aki hirtelen rájött, hogy nem abba szeretett bele, akinek hitte.
— Tudja mit — mondta Szvetlana, és leguggolt mellé —, Igor nem rossz ember. Szereti a gyerekeit, dolgos, tud elbűvölő lenni. De van egy sajátossága: nem szereti a bonyodalmakat. Ha problémába ütközik, inkább nem vesz róla tudomást, vagy kisebbnek mutatja, mint amekkora valójában.
— És ezzel mit kezdjek?
— Egyszerűen tudjon róla. És ne féljen egyenes kérdéseket feltenni. A gyerekekről, a pénzről, a tervekről. Arról, milyen gyakran fogok ide jönni, és hogy ön készen áll-e erre.
Krisztina bólintott, miközben letörölte a kibuggyanó könnyeit.
— De miért mondod ezt el nekem? Az után, ahogy viselkedtem…
— Mert megértem magát. Amikor hozzámentem Igorhoz, én is sok mindent nem tudtam. Azt hittem, a szerelem minden problémát megold. De a gondok hajlamosak felgyűlni, ha az ember figyelmen kívül hagyja őket.
— Ezért váltatok el?
Szvetlana elgondolkodott. Hogyan magyarázza el, hogy a válás nem tragédia volt, hanem felszabadulás? Hogy együtt élni valakivel, aki állandóan menekül a valóság elől, elviselhetetlen?
— Azért váltunk el, mert különböző irányba nőttünk. Igor azt akarta, hogy kényelmes feleség legyek — ne tegyek fel fölös kérdéseket, ne erőltessek komoly beszélgetéseket, érjem be azzal, ami van. Én viszont társat akartam, akivel közös jövőt lehet építeni.
— És most boldog vagy?
— Igen — felelte habozás nélkül Szvetlana. — Idő kellett, mire megértettem, de igen. Már nem érzem magam láthatatlannak. A gyerekeim az igazi énemet látják, nem azt, aki úgy tesz, mintha minden rendben lenne.
Krisztina felállt, megigazította a köntösét.
— Köszönöm. Az őszinteséget. És… bocsánat azért, ahogy viselkedtem. Csak megijedtem.
— Semmi baj. Az ön helyében én is zavarba jöttem volna.
Szvetlana az ajtó felé indult, de Krisztina megállította:
— Várj. Lehet… lehet még kérdezni valamit?
— Persze.
— A gyerekek… meg fognak utálni? Azért, mert az apjukkal vagyok?
Szvetlana elmosolyodott — a beszélgetés során először igazán őszintén és melegen.
— A gyerekek nagyon bölcsek. Nem gyűlölnek meg senkit ok nélkül. Ha őszinte és kedves lesz velük, ha nem próbálja helyettesíteni az anyjukat, és nem hangolja őket ellenem — minden rendben lesz. Megérdemlik, hogy boldognak lássák az apjukat.
— És ha Igorral nekünk sem sikerül?
— Akkor az az ön tapasztalata és az ön döntése lesz. A legfontosabb, hogy ne pazaroljon éveket arra, ami eleve nem működik.
Szvetlana kilépett a lépcsőházba. Krisztina utána nézett, és halkan megszólalt:
— Sok szerencsét magának.
— Önnek is.
Ahogy lefelé ment a lépcsőn, Szvetlana furcsa megkönnyebbülést érzett. Nem azért, mert végre elhozta a gyerekek holmiját, hanem mert önmaga tudott maradni. Nem alázkodott meg, nem ment bele veszekedésbe, de nem is hallgatott, amikor ki kellett mondani az igazságot.
A telefonja pittyent — üzenet Polinától:
„Anya, ma sütünk palacsintát?”
„Persze, napsugaram. Már indulok értetek.”
Szvetlana mosolyogva ült be az autóba. Otthon, gyerekek, vacsorára palacsinta — az ő valódi, őszinte élete várta. És ez így volt tökéletes.
