— Harminckilenc egész kettő — mondtam a semminek.
A hangom tompán szólt, mintha vastag vattatakaró alól jött volna.
Vitalij a hálószoba ajtajában állt. Már három órája nem lépett be a szobába — azóta, hogy először tüsszentettem. A hátával az ajtófélfának préselődött, mintha az a plusz fél méter megmenthetné attól, ami a „kétszobásunkban” röpködött.
— Na tessék — morogta, miközben a házi pólója ujját az orrára húzta.
— Mondtam én, hogy nem kellett volna metrózni. Mondtam vagy nem?
A plafon lassan forgott az óramutató járásával ellentétesen. Nem kioktatásra vágytam. Egy pohár savanykás gyümölcsitalra vágytam, és arra, hogy valaki megigazítsa az elcsúszott párnámat.
De Vitalij messze állt. Biztonságos távolságban, mint a pénztári sorban.
Idegen a saját lakásában
— Vitya, adj vizet, kérlek. És nézz be a gyógyszeres dobozba, maradt-e valami lázra?
Átlépett egyik lábáról a másikra. A testtartásában ott volt az a kifejezés, amit huszonöt éven át láttam rajta, valahányszor gond adódott: az eltűnés vágya. Feloldódni. Láthatatlanná válni, amíg minden magától el nem múlik.
— Léna, hát te aztán tudsz. Most odanyúljak, és ott a te… izéid, a vírusok — idegesen felnevetett, de a szeme hideg maradt.
— Figyelj, holnap találkozóm van a megrendelőkkel. Fontos projekt. Ha én kidőlök, pénzt veszítünk. Gondoltál erre?
Behunytam a szemem.
Gondoltam-e a pénzre, amikor minden ízületem sajgott, mintha valaki kicsavarná őket?
— Vizet, Vitya. Csak vizet.
Eltűnt a folyosón. Hallottam, ahogy a konyhában megnyílik a csap. A víz zúgása gúnyosan hangosnak tűnt a csengő csendben.
Egy perc múlva visszajött, de nem lépett be a szobába. A poharat a küszöbnél a földre tette.
— Majd felveszed, ha odébb megyek.
Olyan volt, mintha egy vadállatot etetnének az állatkertben. Néztem azt a poharat, és hideg kúszott végig a hátamon. Ragacsos, kellemetlen hideg.
És aztán elkezdődött az, amitől féltem, de mintha egész életemben vártam volna.
A folyosón felzúgott a sporttáska cipzárja.
Zzzip.
Szünet.
Zzzip.
Nagy nehezen feltámaszkodtam a könyökömre. A fejem nehéz volt, ólomsúlyú.
— Hová készülsz?
Szökés citromokkal
Vitalij kinézett a folyosóról. Már átöltözött: farmer, friss pulóver. Az arcán maszk. A saját lakásában.
— Léna, hát nézz már körül — kezdte azon a hangon, amellyel rendszerint megmagyarázta, miért nem tud eljönni krumplit ásni a telkre.
— Itt most csak mikroorganizmusok vannak. Rossz a szellőzés. Elmegyek anyához. Lakom nála pár napig, amíg te itt… kitüsszögöd magad. Nála szabad a kanapé.
— Elmész? — nem ismertem rá a hangomra. Rekedt volt és valahogy nagyon szánalmas.
— Majdnem negyven fokos lázam van. Lehet, segítségre lesz szükségem.
— Hát akkor hívsz mentőt! — csodálkozott őszintén.
— A telefon ott van a kezednél. Én miben segítsek? Nem vagyok orvos. Csak én is kidőlnék, és akkor itt feküdnénk ketten. Kinek lenne attól jobb? Így meg egészséges maradok, pénzt keresek, és kaját… majd hozok neked. Leteszem az ajtó elé.
„Majd.”
Sürgölődött az előszobában, és hallottam, ahogy kinyitja a hűtőt. Megcsörrent az üveg. Zörgött egy zacskó.
— A citromokat elhoztam, jó? — kiáltotta már a bejárati ajtóból.
— És a mézet is. Anyának elfogyott, kérte. Neked úgysem szabad most az édes, megterheli a szervezetet.
Feküdtem, és a küszöbnél álló pohár vizet néztem. Három méterre volt. Nekem mégis úgy tűnt — egy kilométer.
Elvitte a citromokat. Elvitte a mézet. Elvitte a drága egészségét is, gondosan bepakolva a sporttáskába.
— Elvitted a kulcsokat? — kérdeztem. Ez volt az egyetlen, ami eszembe jutott. A sokéves feleség automatizmusa.
— Elvittem, elvittem. Ne aggódj. Gyógyulj csak, Léna. Igyál sokat. És… egyelőre ne hívj, jó? Ki akarom aludni magam munka előtt, a hangod meg olyan… beteg. Idegesít.
A zár kattanása úgy hangzott, mint egy lövés.
Kétszer fordult.
Csend.
Egy felnőtt
Egyedül maradtam. A lakásban az ő kölnijének és az én izzadságomnak a szaga keveredett. Az éjjeliszekrényen megremegett a telefon — banki értesítés érkezett: „Fizetés. Szupermarket. 350 rubel.” Úgy látszik, vett még valamit magának útravalónak.
Furcsa, de pánik nem jött. Vitalijjal együtt valami nyugtalan, ragacsos szorongás is kiment a lakásból. Senki sem nyafogott többé, nem félt elkapni valamit, nem követelt biztonsági garanciákat.
Kinyújtottam a kezem, felvettem a telefont. A kijelző elmosódott, de az ujjaim emlékeztek a mozdulatokra.
Szállítóalkalmazás. Minden, ami kell. Vitaminok. Spray. Gyümölcsital. Csirkehúsleves.
„Várakozási idő — 15 perc.”
Tizenöt perc múlva megszólalt a csengő. Tántorogva, a falba kapaszkodva eljutottam az előszobáig. A kilincsen egy zacskó lógott.
A futárfiú, akit még csak nem is láttam, kétszáz rubeles kiszállításért többet tett értem, mint a férjem huszonöt év alatt.
Megittam a forró levest. Reszkettem a hidegtől, de a fejem hirtelen kitisztult, mint egy fagyos reggel.
Ebben a lakásban most pontosan annyi felnőtt volt, ahány képes felelősséget vállalni. Egyedül én.
És ha egyedül is boldogulok, minek nekem valaki, aki még a lélegzetemtől is fél?
A kezem magától nyúlt a telefonért. Nem azért, hogy felhívjam a férjem — nem. Megnyitottam a keresőt. A keresősávba lassan, nehezen a betűkre találva beírtam:
„Sürgős ajtózárcsere. Nonstop.”
A változás hangja
A szervizből a mester gyorsan megérkezett. Álmatlanságtól vörös szemekkel nézett rám, végigpillantott a frottír köntösön, de felesleges kérdéseket nem tett fel.
— A zárbetétet cseréljük vagy az egész zárat? — kérdezte üzletszerűen, miközben elővette a szerszámokat.
— Az egészet — a hangom még rekedt volt, de határozott.
— A legbiztonságosabbat tegye fel.
A fúró felvisított, ahogy a fémbe harapott. Ez az éles hang jobban hatott rám bármilyen pornál. Mintha levágta volna a múltat, fémforgáccsá változtatva a padlón.
Amikor a mester átnyújtotta az új kulcskészletet, nehéz volt, még olajos — először lélegeztem fel egy nap után.
— A régivel mi legyen? — bökött a leszerelt zár felé.
— Dobja ki, legyen szíves.
A következő három nap csendben telt.
Vitalij nem hívott. Úgy látszik, komolyan vette a saját egészsége megőrzésének küldetését. Vagy egyszerűen élvezte az anyja pirogjait és a gyenge feleség hiányát maga mellől.
Én pedig magamhoz tértem.
Érdekes dolog: a szervezet sokkal gyorsabban felépül, ha senki sem járkál körülötted rosszalló arccal. Senki sem sóhajtozik látványosan, nem követel vacsorát („hiszen úgyis otthon fekszel”), nem kapcsolja hangosan a híreket.
Annyit aludtam, amennyit akartam. Az ágyban ettem. A lakás kiszellőzött. A csend megszűnt ijesztő lenni. Gyógyítóvá vált.
A harmadik napon a láz teljesen elmúlt. Felkeltem, hosszú zuhanyt vettem. Lemostam magamról a megaláztatás ragacsos érzését. Tiszta pizsamát vettem fel. Erős teát főztem citrommal — azzal, amit a futár hozott a férjem által ellopott helyett.
És ekkor a zárban megcsikordult valami.
„Beszorult a kulcs”
Megdermedtem a csészével a kezemben.
A csikorgás megismétlődött. Makacsul, idegesítően. Valaki erővel próbálta elfordítani a kulcsot, amely már nem illett ehhez az ajtóhoz. Aztán megrántották a kilincset. Egyszer. Még egyszer.
Majd megszólalt a csengő. Hosszasan, követelőn.
Nem sietve odamentem az előszobába. A szívem egyenletesen vert. Semmi remegés.
— Léna! — a férjem hangja tompán szűrődött be a lépcsőházból.
— Itthon vagy? Mi van a zárral? Nem megy bele a kulcs! Beszorult, vagy mi? Nyisd ki!
Egészen az ajtóhoz léptem, de nem nyitottam ki.
— Nem szorult be a kulcs, Vitya — mondtam hangosan.
— Egyszerűen már nem ide való.
Az ajtó mögött csend lett. Nyilván emésztette az információt.
— Hogyhogy „nem ide való”? Te kicserélted a zárbetétet? Minek? Léna, mit művelsz? Fáradt vagyok, munkából jövök, anyámnak ugrál a vérnyomása, haza akarok menni! Nyisd ki, elég a cirkuszból!
Cirkusz.
Huszonöt évnyi cirkusz, ahol én voltam egyszerre a zsonglőr és a porond takarítója.
— Azt kérted, ne hívjalak, amíg meg nem gyógyulok — válaszoltam nyugodtan az ajtón át. — Nem is hívtalak. Meggyógyultam. Mindentől egyszerre.
— Léna, te deliriumban vagy? Megint lázas vagy? — hangjában hisztérikus élek jelentek meg.
— Hogyhogy „mindentől”? A férjed vagyok! Csak kivártam a veszélyes időszakot, hát értelmes nő vagy! Pénzt kerestem!
— Elmenekültél, Vitya. Elvitted a citromokat, és elmenekültél.
— Már megint azok a citromok! — ordította.
— Nincs jogod! Ez az én lakásom is! Mindjárt hívom a hatóságot! Katasztrófavédelem! Kivágják az ajtót!
— Hívd — egyeztem bele.
— Vágják. A lakás papírjai nálam vannak, tudod jól, ki a tulajdonos. A cuccaidat meg… összepakolom.
— Milyen cuccokat?
— Mindet. Szépen dobozokba rakom. És futárral elküldöm anyádhoz. A citromokkal együtt, ha maradtak.
Még kiabált valamit. Megpróbált a sajnálatra hatni („hiszen értünk gondolkodtam, butuska!”). Aztán elhallgatott.
Hallottam, ahogy tehetetlenségében belerúg az ajtóba. Aztán léptek zaja, lefelé a lépcsőn. Nehéz, sértett léptek egy embertől, akit megfosztottak a megszokott kényelmétől.
Két kulcs
Visszamentem a konyhába. A tea kissé kihűlt, de még így is finom volt.
A folyosón a komódon ott feküdt az új készlet. Két fényes kulcs.
Az egyik az enyém.
A másikat a kezembe vettem. Hideg és nehéz volt. Kihúztam az asztal távoli fiókját, és bedobtam a kulcsot a sarokba.
Hadd maradjon ott. Talán egyszer majd annak jut, aki nem fél egy pohár vizet odanyújtani nekem. Vagy talán örökre ott marad.
A lakás csendjében kattanva lehűlt a vízforraló. Töltöttem még egy csésze teát.
Egyedül nyugodt voltam.
