– Takarodj innen! – mondta halkan Larisa.
– Tessék? – lepődött meg a nővére.
– Felöltöztél, felvetted a cipőd – és elmész!
– De… Larisa, várj! Így nem lehet! Hiszen mi család vagyunk, és te már megígérted nekem…
A sok tudás sok bánatot hoz. Erről Larisa már két évvel ezelőtt meggyőződhetett, amikor váratlanul meglátta a férjét – aki állítólag üzleti úton volt – egy bevásárlóközpontban.
És még hagyján, ha egyedül lett volna, és előad egy hihető történetet arról, hogy az utolsó pillanatban törölték a járatot, másik helyszínre küldték őket ugyanebben a városban, és annyira elrohant az idő, hogy még telefonálni sem volt alkalma.
Vagy hogy az egész kiküldetést két nappal elhalasztották.
De nem – a férfi nem volt egyedül, és egy csinos, szőke nő ölelte, aki jó tizenöt évvel fiatalabb volt mindkettőjüknél.
– Ez nem az, aminek gondolod – a hűtlen férjek klasszikus mondata Larisa ideges, hisztérikus nevetését váltotta ki.
– Tudtad egyáltalán, hogy nős? – kérdezte a riválisától.
– És akkor mi van? Nálunk például a hűtlenséget nem bünteti a törvény.
– Hűha, milyen szavakat ismersz! – mondta Larisa, miközben a nő pimaszul pislogott, a szemében még csak halvány nyoma sem volt bűntudatnak vagy lelkiismeretnek.
Egyébként mit is lehetne várni az ilyen alakoktól? Még csak-csak, ha egy fiatal lány lett volna, aki nem tudott a választottja családjáról.
De így? Tudta, és mégis beleavatkozott – ott már se becsület, se lelkiismeret nem maradt.
– Másét szereted összeszedni? Hát tessék, idd meg utánam! – Larisa azonnal feltalálta magát, és a férje barátnőjének a fejére borította az imént felbontott üveg édes szénsavas üdítőt.
A kihívó tekintetű szépség egy pillanat alatt ázott egérré változott, aki őrültekről és elviselhetetlen természetről kezdett üvölteni, mondván, nem csoda, hogy a férj félrelépett.
– Ne keress. A válópert én adom be – horkant fel Larisa, az immár volt férjéhez fordulva.
– Larisácska, miért kell rögtön ilyen drasztikusan… – próbálkozott a férfi. – Hiszen a lányunk nő fel, hogy teheted ezt vele?
– Én? Te hogy tehetted ezt vele? Majd meglátjuk, mit szól maga Nika, amikor megtudja, milyen „kiküldetéseken” tűnik el a szerető apuka.
A tizenhat éves lány, akit két hónappal korábban hagyott el az első barátja a legjobb barátnője kedvéért, az apját teljes elutasítással fogadta.
És nemcsak a háta mögött, hanem a szemébe mondta őszintén, mit gondol a képmutatásáról:
– Te vigasztaltál engem, még azt is felajánlottad, hogy „férfiasan beszélsz” a fiúval, erre te magad megcsalod anyát!
– Nikuskám, értsd meg, ilyen az élet… – próbált kibújni a felelősség alól a majdnem exférj a tárgyalás előtt.
– Mi ilyen? Mentél, megcsúsztál, és véletlenül belecsúszott valamid egy idegen nőbe?! – robbant ki Nika. – Mind egyformák vagytok! Egyáltalán nem fogok többé fiúkkal ismerkedni, és férjhez sem megyek!
Larisának eszébe sem jutott „felvilágosító” beszélgetéseket tartani a lányával, mert tudta: ez most a fiatalkori maximalizmus, egyik végletből a másikba csapott át.
Ha egy évvel korábban még azt gondolta, hogy minden normális lánynak kell, hogy legyen barátja az ő korában, most úgy döntött, inkább teljesen figyelmen kívül hagyja őket.
Talán egyelőre jobb is így. Tanul, levizsgázik, aztán az egyetemen vagy utána, ki tudja, talán talál egy rendes embert. Rendesebbet, mint az apja.
A volt férjével nehezen váltak el. Vagy az új „szíve hölgye” hatott rá, aki nem felejtette el a fejére öntött üdítőt, vagy benne magában ébredt fel valami rothadás, de minden közös vásárlást tételesen felosztottak – még a kanalakat és villákat is.
Komolyan: a férfi nem volt rest listát készíteni az elmúlt években a házba vásárolt összes tárgyról, és makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy megkapja a gyümölcscentrifuga és a mixer árának felét, amelyeket Larisa vitt magával a különköltözéskor.
És mit számított, hogy ezeket a háztartási gépeket a házukban kizárólag a nők használták!
– És követeljük az алимент összegének csökkentését is, a leendő feleségem várandós – ez volt a végső akkord ebben az abszurd színházban.
Ha összeadjuk az összes bírósági költséget, és megnézzük a végső vagyonmegosztást, végül úgy tűnt, a férfi többet veszített, mint nyert.
Igen, rákényszerítette a feleségét, hogy visszaadja az elvitt edények egy részét, valamint a mixerre és a gyümölcscentrifugára költött pénz felét.
Cserébe viszont kifizette neki a mosógép, a hűtőszekrény és a televízió értékének felét – olyan dolgokét, amelyekre Larisa még csak rá sem nézett pakolás közben, hiszen a lakásában, amelyet mindvégig bérbe adott, szinte minden megvolt az élethez.
– Anya, miért csak az ágyneműt osztottuk meg velük? Nem kellett volna ott hagyni annak a nőnek a régi melltartóidat is, hadd hordja tovább? – kérdezte gúnyosan Nika a tárgyalás után.
Larisa önkéntelenül is maga elé képzelte ezt a jelenetet, és alig tudta visszatartani az ideges nevetést.
Még a válás után is mindaz, ami az életében történt, rossz álomnak tűnt a nő számára.
Nem, viszonylag gyorsan magához tért a megrázkódtatásból, összeszedte magát, és elkezdte rendbe tenni az életét a saját lakásában.
De az a furcsa, valószerűtlen érzés nem akarta elhagyni. Egészen addig, amíg pár napra – ottalvással – látogatóba nem érkezett hozzá a húga, Tamara.
A lány csak pár évvel volt idősebb Nikánál, ezért Larisa inkább még egy lánygyerekként tekintett rá, mintsem valódi testvérként.
Ráadásul az édesanyjuk, aki egy késői és nem igazán kívánt gyermeket szült, nem mutatott különösebb vágyat arra, hogy őszintén beszélgessen vele, támogassa vagy megsimogassa a fejét, így Larisára hárult a „jó rokon” szerepe – sőt, néha még az anyagi támaszé is.
Tamara például csak költségtérítéses képzésre tudott bekerülni az egyetemre. Nem gyűjtött elég pontot az állami férőhelyhez, de nővére pénzének köszönhetően mégis megkezdhette az első évet, abban bízva, hogy később átkerülhet majd államilag finanszírozott helyre.
Csakhogy az első vizsgaidőszakban egyetlen államis hallgató sem esett ki, a másodikat pedig mindenki különösebb nehézség nélkül teljesítette.
Minden arra utalt, hogy Larisának a második, sőt a további tanéveket is fizetnie kell majd.
Tamara és Larisa édesanyja kijelentette, hogy neki nincs pénze, ráadásul Tamara szakján levelező képzés sem volt.
– Mit csinálnék nélküled! – ismételgette állandóan Tamara, valahányszor meglátogatta a nővérét. – Biztosan végzettség nélkül maradnék. Mindenért köszönöm neked, Larisácska!
– Szívesen, csak tanulj – válaszolta mindig Larisa.
Magában Larisa minden ismert istenhez imádkozott, hogy Nika bekerüljön az általa választott szakra állami finanszírozással.
Különben kénytelen lesz mellékállást vállalni, hogy egyszerre két diáklányt tartson el.
Bár… mire Nika felvételizik, Tamarának már csak egyetlen éve marad a tanulásból, így valahogy csak megoldják.
Cserébe legalább a húgának biztos jövője lesz. Ez foglalkoztatta Larisát a leginkább.
Egészen addig a pillanatig, amíg Tamara telefonja meg nem szólalt – aki éppen a fürdőszobában volt. Aztán újra. És megint.
Tudva, hogy Toma akár két órát is képes lubickolni a habos vízben, és attól tartva, hogy az üzenetek között valami sürgős is lehet, Larisa felvette a nem a saját telefonját.
És ledermedt: a főképernyőn, az üzenetek között az villogott, hogy a lánynak Larisa volt férje ír, és egy újabb „vicces mém” megnézését ajánlja.
– Más levelezését olvasni nem szabad – próbálta megállítani Larisát a belső hangja.
– De kapcsolatban maradni azzal az emberrel, aki elárulta a nővéredet, aki érted majd megszakad, az szabad? – vágott vissza azonnal egy másik hang.
A kíváncsiság is mellé állt, és már kifejezetten követelte, hogy derítse ki, mi is zajlik valójában a húga és a volt férje között.
Másfél órával később, amikor Tamara kijött a fürdőszobából, óriási botrány várta.
Kiderült ugyanis, hogy a fiatalabb húg nyugodtan tartja a kapcsolatot Larisa volt férjével!
Összebarátkozott az új feleségével, rendszeresen jár hozzájuk vendégségbe, sőt még ajándékokat is vesz a gyereküknek – ráadásul abból a pénzből, amit Larisa ad neki!
– Hogy tehetted ezt velem? Egyszerűen nem értem! – kiabált Larisa a testvérével. – Ez az ember elárult engem, elhagyta a családját, lecserélt minket egy kiscsajra, és te…
– De hát nem engem cserélt le! – vágott vissza Tamara. – Mi mindig jól kijöttünk egymással. Miért kellene miattad beszállnom a te és Nika voltférj- és családgyűlölő klubjába?
– Ráadásul ő nekem is közeli ember.
– És én? Én meg ki vagyok neked?! Egy két lábon járó pénztárca? Azt hitted, soha nem derül ki mindez?
– Hogy ott hogyan beszélitek ki engem egymás között! Hogy jársz annak az embernek a házába, mosolyogsz arra a nőre, aki tönkretette a családunkat, és…
– Ja persze, a nő mindig hibás. A férjed meg csak egy borjú, akit fogtak, és pórázon vezettek el!
– Ha nem rágta volna az agyát, ha normálisan néztél volna ki, mint Szvetlana, talán nem is ment volna félre. És még…
– Takarodj innen – mondta halkan Larisa.
– Tessék? – lepődött meg a húga.
– Felöltöztél, felvetted a cipőd – és elmész! Mellesleg a tanulmányaidat mostantól fizettesd az exférjemmel meg az ő Szvetlanájával, akire szerinted nekem hasonlítanom kellene!
– De… Larisa, várj! Így nem lehet! Hiszen mi család vagyunk, és te már megígérted nekem…
– Pontosan így van, Tomó! Mi család vagyunk! És a családnak támogatnia kell egymást a bajban. Ha másképp nem, legalább erkölcsileg!
– Nem pedig rohangálni az exemhez meg az új feleségéhez, ajándékokat venni a gyereküknek az én pénzemből, és közben még engem is besározni ott.
– Elég! Ha szerinted rossz vagyok – akkor mostantól rossz leszek! Te meg takarodj a „jókhoz”!
Tamarának ott kellett hagynia az egyetemet, amiért a mai napig az idősebb nővérét hibáztatja.
Időről időre megpróbálja felvenni velük a kapcsolatot, de Larisa és Nika szilárdan tartják a frontot: nem engedik át a küszöbön, és az üzeneteire sem válaszolnak.
Larisa örül annak, hogy a fiatalabb húga romlott természete végül mégis napvilágra került – még ha elég későn is.
Nika pedig…
Nos, neki eddig sem nagyon tetszett, hogy az anyja támogatja a fiatalabb testvért, de okosan hallgatott, megértve, hogy a család az család, és a pénzügyek elosztásáért náluk az anya felel.
Most viszont a Tamarára költött pénz náluk marad, és Nika kérhet magának valamivel több zsebpénzt, vagy egy-egy nem tervezett frissítést.
Igaz, most már úgy gondolja, hogy nemcsak fiúkkal nem érdemes barátkozni, hanem lányokkal sem, hiszen a kis korkülönbség miatt Tamarát inkább idősebb barátnőnek tekintette.
Larisa azonban reméli, hogy ez a szakasz is elmúlik a lánya életében. Hiszen a fiúkkal kapcsolatos időszak is elmúlt, miután Nika az egyetem első évében talált magának egy fiút.
A lányokkal is elmúlik majd – ha egyszer talál egy jó, igazi barátnőt, és nem egy újabb „Tamarát”.
Ti mit gondoltok erről? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és nyomjatok egy lájkot.
