Polina az anyósa Instagramját görgette, és egyre jobban ráncolta a homlokát. Új Louis Vuitton táska, aztán egy éttermi fotó „Élvezem az életet” felirattal, a következő héten pedig szelfi egy új nercbundában. Polina bezárta az alkalmazást és elgondolkodott. Anna Mihajlovna húszezer rubel nyugdíjat kapott. Honnan van pénze ilyen életre?
Timofej mellette ült a kanapén és focit nézett. Polina megmutatta a férjének az anyjáról készült képeket a telefonon.
— Tim, a te anyukád honnan szerzi a pénzt minderre? — kérdezte Polina. — Hiszen kicsi a nyugdíja.
— Hát, talán vannak megtakarításai — Timofej le sem vette a szemét a képernyőről. — Vagy dolgozik valahol mellékesen.
— Mellékesen dolgozik — ismételte Polina szkeptikusan. — Hatvanöt évesen.
— Polja, fogalmam sincs — vont vállat Timofej.
Polina nem folytatta a beszélgetést, de rossz érzése maradt. Valami nem stimmelt. A megtakarítások nem tarthatnak örökké, Anna Mihajlovna életszínvonala pedig szemmel láthatóan nem felelt meg a nyugdíjának.
A válasz egy hónappal később érkezett. Anna Mihajlovna vasárnap reggel beállított hozzájuk. Kiszírt szemek, elfolyt smink, zsebkendő a kezében. Timofej ajtót nyitott, és megijedt.
— Anya, mi történt?
— Timoska, kisfiam — Anna Mihajlovna a szeméhez szorította a zsebkendőt. — Nagy bajban vagyok. Nem tudom, mit tegyek.
Bementek a konyhába. Polina teát főzött, és hallgatta az anyósa panaszkodását.
— Hitelt vettem fel a bankban — zokogta Anna Mihajlovna. — Nem is nagyot. Most meg akkora törlesztést követelnek, hogy a nyugdíjamból nem futja rá. Bírósággal fenyegetnek, azt mondják, behajtókat küldenek.
— Anya, miért vettél fel hitelt? — Timofej leült az anyja mellé, és átkarolta a vállát.
— Muszáj volt — fordította el a tekintetét az anyós. — Ez is kellett, az is kellett. Elromlott a hűtő, és sürgős fürdőszobafelújításra volt szükség.
Polinának eszébe jutott a nercbunda és a Louis Vuitton táska. Hűtő. Hát persze.
— Mennyire van szükség? — Timofej elővette a telefonját.
— Timoska, nem akarlak terhelni — Anna Mihajlovna újra sírni kezdett. — De a hónap végéig negyvenezerre van szükségem.
— Semmi gond, anya — Timofej Polina előtt azonnal át is utalta a pénzt. — Ne aggódj.
Amikor az anyós elment, Polina megpróbált beszélni a férjével.
— Tim, biztos vagy benne, hogy anyukád igazat mond a hűtőről?
— Polja, miket találsz ki? — Timofej kávét töltött magának. — Anya nem hazudna.
— Csak az Instagramján annyi drága dolog van — kezdte óvatosan Polina. — Talán ki kellene deríteni, mire költi a pénzt.
— Polina, ő az anyám — Timofej felemelte a hangját. — Nem fogom vallatni. Ha segítség kell, segítek.
Polina elhallgatott. Felesleges volt vitatkozni Timofejjel az anyjáról. A férfi rajongott Anna Mihajlovnáért, a világ legfigyelmesebb és legjobb asszonyának tartotta.
Eltelt két hónap. Anna Mihajlovna ismét gondokkal érkezett. Ezúttal nyolcvanezer kellett. Aztán egy hónap múlva még hatvanezer. Polina figyelte az anyós Instagramját, és látta az új vásárlásokat: arany fülbevaló, dizájner cipők, törökországi utazás.
— Tim, anyukád már megint vett valami drágát — mutatta Polina az újabb képet. — Honnan van rá pénze?
— Talán ajándékba kapta — legyintett Timofej. — Vagy régi holmi. Nem tudhatod biztosan.
— Azt viszont biztosan tudom, hogy a kép alatt az áll: „új kollekció”, és ott a vásárlás dátuma is — nem hátrált Polina.
— Polina, hagyd abba, hogy az anyámat figyeled — Timofej dühös lett. — Ez már beteges.
A beszélgetés után Polina elhatározta, hogy maga jár utána a dolgoknak. Megkért egy bankban dolgozó ismerőst, hogy nézze meg Anna Mihajlovna hiteltörténetét. Amit megtudott, sokkolta: hét hitel különböző bankoknál.
— Tim, komolyan beszélnünk kell — Polina péntek estére időzítette a dolgot, amikor a férje jókedvű volt.
— Miről? — Timofej a kanapén ült egy üveg sörrel.
— Az anyukádról. Megnézettem a hiteltörténetét.
— Mit csináltál?! — Timofej felpattant a kanapéról. — Milyen jogon?
— Timofej, hallgass meg — Polina meg akarta fogni a férje kezét, de az elrántotta. — Anyukádnak hét hitele van. Nem tudja fizetni őket. Ezért kér folyton pénzt tőled.
— És akkor mi van? — Timofej dühösen nézett a feleségére. — Ő az anyám. Kötelességem segíteni.
— De butaságokra költi a pénzt! — Polina felemelte a hangját. — Bundákra, táskákra, utazásokra! Ez nem hűtő és nem felújítás!
— Ne merj így beszélni az anyámról — Timofej sarkon fordult, és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját.
A beszélgetés kudarcba fulladt. Polina a kanapén aludt, és azon gondolkodott, mihez kezdjen. A családi költségvetés valóban recsegett-ropogott. Havonta körülbelül harmincezer ment el „anya megsegítésére”. Timofej saját hitelei még húszezret vittek el. A férj hetvenezeres fizetéséből így csak húszezer maradt megélhetésre. Polina ötvenezeret keresett, de nem akarta egyedül eltartani az egész családot.
Eltelt fél év. Anna Mihajlovna rendszeresen járt hozzájuk — havonta egyszer, néha gyakrabban. Timofej minden alkalommal adott pénzt. Polina már nem tiltakozott. Felesleges volt.
Aztán a férj fizetésemelést kapott, és lett egy célja. Timofej régóta autót akart venni. Messze dolgozott, kényelmetlen volt metróval járni. Úgy döntöttek, spórolnak. Két év alatt összegyűjtöttek ötszázezret. Polina már ki is választotta a megfelelő modellt, megállapodott az eladóval.
Szombaton, egy nappal az autószalonos találkozó előtt, megjelent Anna Mihajlovna. Polina ajtót nyitott, meglátta az anyós jól ismert, sírástól duzzadt arcát, és belül összeszorult.
— Timoska itthon van? — kérdezte Anna Mihajlovna remegő hangon.
— Itthon — engedte be Polina.
Timofej kijött a szobából, megölelte az anyját.
— Anya, mi történt?
— Fiam, baj van — Anna Mihajlovna elővett néhány papírt a táskájából. — A bank azonnal kétszázezret követel. Különben bíróság és vagyonlefoglalás.
Polina érezte, ahogy jéghideg lesz belül. Kétszázezer. Ez majdnem az autóra félretett pénz fele.
— Ne aggódj, anya — Timofej még szorosabban átölelte. — Minden rendben lesz. Segítünk.
— Tim, várj — szólt közbe Polina. — Beszéljük ezt meg külön.
— Nincs itt mit megbeszélni — Timofej hidegen a feleségére nézett. — Ő az anyám. Segítségre van szüksége.
— És az autó? — Polina nem bírta visszafogni magát. — Két évig spóroltunk!
— Az autó várhat — vágta rá Timofej. — Anya fontosabb.
Még aznap Timofej átutalt Anna Mihajlovnának kétszázezret. Polina a fürdőszobában sírt, a szájára szorított kézzel, hogy ne hallják. Két év takarékoskodás. Két év lemondás mindenről — nyaralásról, új telefonról, éttermezésről. Mindent az autóért. És öt perc alatt eltűnt a megtakarítás fele.
— Polja, ne idegeskedj ennyire — Timofej bement a fürdőbe, és megpróbálta megölelni a feleségét. — Gyorsan újra összegyűjtjük.
— Gyorsan — ismételte Polina könnyek között. — Még egy év spórolás, amíg anyukád el nem jön a maradékért is.
— Ne beszélj így — Timofej összeráncolta a homlokát. — Anya nehéz helyzetbe került. Nem hagyhattam cserben.
Polina letörölte a könnyeit, és a férje szemébe nézett.
— Engem cserben hagyhatsz? Az én álmaim, az én terveim nem számítanak?
— Polja, te fiatal vagy és egészséges — tárta szét a karját Timofej. — Előtted az élet. Anya viszont már idős, neki támogatás kell.
Polina kiment a fürdőből, lefeküdt az ágyra. Timofej a folyosón maradt állva. A beszélgetés véget ért.
Eltelt két hónap. Polina már nem álmodozott az autóról. Minek? Úgyis Anna Mihajlovna viszi majd el a maradék pénzt is. Így is lett. Az anyós vasárnap jött, sírt, háromszázezret kért. A bank bírósággal fenyeget, a behajtók telefonálnak, így nem lehet élni.
Timofej gondolkodás nélkül odaadta a maradék megtakarítást. Polina hallgatott. Csak ült a konyhában üres tekintettel, és hideg teát ivott. Az ötszázezer eltűnt. Nem lesz autó.
— Polina, tudom, hogy ez fáj neked — Timofej leült a feleségével szemben. — De ő az anyám. Nem hagyhatom magára.
— Értem — felelte Polina röviden.
— Miért haragszol? — Timofej meg akarta fogni a kezét, de Polina elhúzta. — Még gyűjtünk pénzt. Megígérem.
Polina felállt, bement a szobába. Becsukta az ajtót, lefeküdt az ágyra. A plafont nézte, és azon gondolkodott, meddig tarthat ez még. Egy évig? Kettőig? Egész életükben? Anna Mihajlovna láthatóan nem akart változtatni az életmódján. Minek is tenné, ha ott van Timofej, aki mindig segít?
Eltelt egy hónap. Polina felment az anyósa Instagramjára. Új fotó — Anna Mihajlovna egy drága étteremben, az asztalon egy üveg pezsgő. A felirat: „Megünneplem a problémák megoldását a barátokkal.” Polinában forrni kezdett a düh. Tehát az ötszázezer elment a hitelek lezárására, most pedig az anyós étteremben ünnepel. Miből? Újabb hitelből?
A válasz egy hét múlva érkezett. Anna Mihajlovna ismét az ajtóban állt. Ezúttal háromszázötvenezer kellett. Sürgősen. A bank nem viccel.
Timofej zavartan nézett az anyjára, majd a feleségére.
— Anya, de nekünk nincs ennyi pénzünk — mondta óvatosan.
— Timoska, nem tudom, mit tegyek — Anna Mihajlovna sírni kezdett. — Börtönbe zárnak az adósságok miatt. Ugye nem akarod, hogy az anyád börtönbe kerüljön?
— Anya, adósság miatt nem ültetnek le — próbálta nyugtatni Timofej.
— De igen! — kiáltotta az anyós. — Az ügyvéd mondta! Ha nem fizetek, büntetőeljárás lesz!
Polina hallgatta ezt a badarságot, és a fejét csóválta. Az ügyvéd mondta. Persze.
— Anya, kitalálok valamit — Timofej átölelte. — Ne aggódj.
Amikor Anna Mihajlovna elment, Polina megkérdezte:
— És mit fogsz kitalálni?
— Felveszek egy hitelt — válaszolta egyszerűen Timofej.
— Hitelt — ismételte Polina. — Hogy kifizesd az ő hiteleit. Logikus.
— Mit tehetnék mást? — Timofej felemelte a hangját. — Ő az anyám! Kötelességem segíteni!
— Nekem is kötelességed segíteni! — kiáltotta Polina. — A feleséged vagyok! Mi vagyunk a család! Az anyád pedig felnőtt ember, aki felelős a tetteiért!
— Ne merj így beszélni — Timofej elvörösödött. — Ő az anyám. Felnevelt, taníttatott. Mindent neki köszönhetek.
— És most egész életedben fizetni fogsz? — Polina felállt, és egészen közel lépett a férjéhez. — Tim, nyisd ki a szemed. Az anyád manipulál téged. Szándékosan vesz fel hiteleket, mert tudja, hogy te majd kifizeted.
— Te gyűlölöd az anyámat — fordult el Timofej. — Mindig is gyűlölted.
— Nem gyűlölöm — roskadt le fáradtan Polina a székre. — Nem érdekel különösebben. De nem akarok adósságokban élni az ő felelőtlensége miatt.
— Akkor ne élj — vetette oda Timofej, és kiment a konyhából.
Másnap Timofej háromszázötvenezeres hitelt vett fel. Polina véletlenül tudta meg. Mosáshoz készülődve megtalálta a szerződést a férje kabátjában. Elolvasta, és lassan lecsúszott a földre az előszobában. Háromszázötvenezer. Három évre.
Megvárta, míg Timofej hazaér a munkából. Letette a szerződést az asztalra.
— Mi ez? — kérdezte hidegen.
Timofej ránézett a papírra, elsápadt.
— Polina, én mondani akartam…
— Mikor? — vágott közbe Polina. — Mikor akartad mondani? Amikor a behajtók már nálunk csengetnek?
— Nem fognak — Timofej meg akarta fogni a felesége kezét, de Polina elhúzódott. — Én fizetem majd. Észre sem veszed.
— Nem veszem észre a havi tizenháromezeres törlesztést? — Polina felnevetett, de a nevetése hisztérikusan csengett. — Tim, már így is elég saját hitelünk van. Alig jövünk ki a pénzből. Most meg még egy.
— Nem hagyhattam cserben anyát — ismételte Timofej a jól ismert mondatot.
— Rendben — Polina felvette a szerződést, összehajtotta. — Akkor most figyelj rám nagyon. Elfáradtam. Belefáradtam, hogy az anyád adósságait nyögjük. Belefáradtam, hogy szinte éhezve élünk, miközben a pénz az ő bundáira és utazásaira megy el.
— Polina, ne túlozz…
— Ne szakíts félbe — Polina hangja hideg és határozott volt. — Megint döntöttél. Megint az anyád mellett. Rendben. Akkor itt az én döntésem.
Odament a férjéhez, egyenesen a szemébe nézett.
— Figyelj ide, te hitel-hős — mondta tagoltan —, még egy „segítség anyának”, és költözhetsz hozzá az erkélyre.
Timofej megdöbbent. Pislogott, tátogott, nem hitt a fülének.
— Viccelsz? — préselte ki végül.
— Nem — Polina megfordult, és a konyhába ment. — Ez az utolsó figyelmeztetés. Válassz — én, vagy az anyád az adósságaival.
— De Polina, ő az anyám! — Timofej a felesége után ment. — Nem hagyhatom csak úgy magára!
— Dehogynem — Polina töltött magának vizet, megitta. — Csak nem akarod. Mert kényelmes jó fiúnak lenni. Hogy én mit érzek, az nem számít.
— Ez nem igaz — Timofej meg akarta ölelni, de Polina hátralépett.
— Pontosan igaz. Három éve, Tim. Három éve nézem, ahogy a pénzt az anyád szeszélyeire szórod. Nem szegény öregasszony. Elkényeztetett nő, aki hozzászokott, hogy a lehetőségein felül él. És te ezt támogatod.
— De…
— Nincs de — Polina felemelte a kezét. — Ennyi. Megmondtam. Még egy hitel anyának — és elköltözöl. Komolyan mondom.
Timofej becsapta a szoba ajtaját. Polina a konyhában maradt. Reszketett a keze. Három év után először mondta ki, amit gondol. Először adott ultimátumot. Félt. Mi van, ha Timofej tényleg az anyját választja? Mi van, ha egyedül marad?
De így tovább élni lehetetlen volt. Lassan süllyedtek az adósságcsapdába, ahonnan nincs kiút. Polina tudta — ha most nem állítja meg, egy év múlva minden banknak tartozni fognak a városban. Anna Mihajlovna pedig továbbra is táskákat vesz és üdülésekre jár.
Eltelt két hónap. Timofej mogorva volt, alig beszélt a feleségével. Anna Mihajlovna nem jelent meg. Polina remélte, hogy a férje beszélt az anyjával, és elmagyarázta a helyzetet. Vagy az anyós maga jött rá, hogy túl messzire ment.
Polina kezdett fellélegezni. A pénz a családban maradt. Timofej hiteltörlesztései nehezek voltak, de legalább nem jelentek meg újabbak. Talán minden rendeződik. Talán Timofej végre meglátta, mi történik.
De szombat reggel, amikor Polina a postát válogatta, talált egy levelet a banktól. Timofej nevére szólt. Nem akarta felbontani, de a bank neve ismeretlen volt. Rossz előérzete támadt. Felnyitotta a borítékot, kivette a papírt.
Hiteltörlesztési ütemterv. Kétszázezer rubel. Három hete kiállítva. Havi törlesztés — tízezer. Polina a számokat nézte, és nem hitt a szemének. Megint. Már megint hitelt vett fel.
A keze annyira remegett, hogy alig tudta megtartani a papírt. Polina a szerződést nézte. Három hete. Vagyis Anna Mihajlovna akkor járt ott, és Timofej eltitkolta. Titokban vett fel hitelt. Azt hitte, Polina nem fogja megtudni.
Polina bement a hálószobába. Timofej még aludt. Megrázta a vállát.
— Ébredj fel.
— Mmm… mennyi az idő? — Timofej kinyitotta a szemét, nyújtózott.
— Mindegy — Polina az ágyra dobta a szerződést. — Ezt magyarázd meg.
Timofej felvette a papírt, átfutotta. Az arca elsápadt.
— Polina, mindent meg tudok magyarázni…
— Magyarázd — Polina összefonta a karját.
— Anya három hete jött — Timofej felült az ágyon, kerülte a felesége tekintetét. — Sürgősen pénz kellett neki. A bank fenyegetőzött…
— Állj — vágott közbe Polina. — Három hete jött? Amikor én dolgoztam?
— Igen — bólintott Timofej. — Nem akartalak felzaklatni. Ideges voltál az előző hitel miatt. Úgy döntöttem, ezt egyedül intézem, nem szólok róla.
— Nem szólsz róla — ismételte lassan Polina. — Úgy döntöttél, hogy becsapsz.
— Nem becsapni akartalak — Timofej felállt. — Csak megkímélni. Én fizetem, a saját fizetésemből.
— A közös családi jövedelmünkből — javította ki Polina. — Tim, érted, mit tettél?
— Segítettem anyának — felelte makacsul Timofej.
— Megszegted az ígéreted — Polina érezte, ahogy jeges düh emelkedik benne. — Megmondtam: még egy hitel, és elköltözöl. Felvettél egyet. És eltitkoltad.
— Polina, nem akartalak megbántani — Timofej meg akarta fogni a kezét, de Polina hátralépett.
— Nem számít, mit akartál — Polina megfordult, kiment a hálóból. — Az számít, mit tettél.
Kiment a nappaliba, kivett a szekrényből egy nagy utazótáskát. Elkezdte belepakolni Timofej dolgait. Ingek, farmerek, zoknik, alsóneműk. Csendben, módszeresen dolgozott.
— Polina, mit csinálsz? — Timofej az ajtóban állt, rémülten nézte.
— Összepakolom a holmidat — válaszolta Polina, fel sem nézve.
— Várj, beszéljük meg — Timofej közelebb lépett, megpróbálta megállítani. — Megváltozom. Többé nem teszem.
— Ezt már mondtad — Polina becipzározta a táskát, a férjének nyújtotta. — Menj az anyádhoz. Élj vele. Segíts neki, amennyit akarsz.
— Polina, ne tedd ezt — remegett Timofej hangja. — Szeretlek.
— Nem — rázta meg a fejét Polina. — Te az anyádat szereted. Én számodra csak valaki vagyok, akinek tűrnie kell.
— Ez nem igaz — Timofej letette a táskát, meg akarta ölelni. — Adj egy utolsó esélyt.
— Két hónapja adtam esélyt — Polina elhúzódott. — Arra használtad, hogy becsapj. Ennyi. Menj el.
— De ez az én lakásom is — húzta ki magát hirtelen Timofej. — Nem küldhetsz el.
— A te lakásod? — Polina elmosolyodott. — Tim, a lakás az én nevemen van. A házasság előtt vettem. Te csak be vagy jelentve. Úgyhogy elküldhetlek. És el is küldelek.
— Polina, térj észhez — Timofej megragadta a vállát. — Nem teheted ezt. Egyetlen hitel miatt tönkretenni a családot?
— Azért, mert képtelen vagy nemet mondani az anyádnak — javította ki Polina. — A hazugságaid miatt. Mert neked az anyád fontosabb, mint a feleséged. Menj el, Timofej. Most azonnal.
Timofej hosszasan nézte a feleségét. Aztán lassan felvette a táskát, és az ajtó felé indult.
Kiment. Polina bezárta az ajtót, elfordította a kulcsot. A hátát az ajtónak vetette, és lassan lecsúszott a földre. Sokáig ült így, a semmibe bámulva. Megtette. Elküldte a férjét. Tönkretette a családot. Vagy nem tönkretette, hanem megmentette önmagát?
Egy óra múlva megszólalt a telefon. Timofej hívta. Polina kinyomta. Aztán újra. És megint. Végül kikapcsolta a telefont, és elment zuhanyozni. A forró víz alatt állt és sírt. Nem önsajnálatból. Megkönnyebbülésből. Vége lett. Nem kell többé tűrni. Nem kell többé nézni, ahogy a pénz Anna Mihajlovnához vándorol.
A következő napok ködösen teltek. Polina dolgozni járt, üres lakásba tért haza. Timofej hívta, írt, találkozót kért. Polina figyelmen kívül hagyta. Anna Mihajlovna is megjelent — az ajtóhoz jött, csengetett a kaputelefonon. Polina nem nyitott ajtót.
— Polina, nyissa ki, beszélnünk kell! — kiabálta az anyós az ajtón keresztül. — Tönkreteszi a családot! Timofej maga nélkül elveszik!
Polina a konyhában ült fejhallgatóval, zenét hallgatott. Hadd kiabáljon. Előbb-utóbb elfárad.
Egy hét múlva üzenet érkezett Timofejetől: „Beadom a válókeresetet. Te akartad így.” Polina röviden válaszolt: „Rendben.” Semmi érzelem. Csak a tény megállapítása.
A válást három hónap alatt elintézték. Timofej megpróbálta a hitelek egy részét Polinára terhelni. Anna Mihajlovna is segített neki ebben. Nem sikerült.
Polina élte tovább a saját életét. Munka, otthon, ritka találkozások a barátnőkkel. Egyik nap bement a szupermarketbe, és a pénztárnál meglátott egy ismerős alakot. Timofej volt az. Megöregedve, fáradtan. Olcsó dolgokat vett — tésztát, kenyeret, egy zacskó tejet. Polina elsétált mellette, meg sem állt.
Később egy közös ismerőstől véletlenül megtudta, hogy Timofej az anyjánál lakik. Albérletre nincs pénze — mindent elvisznek a hitelek. Anna Mihajlovna egyébként továbbra is nagy lábon él. Csak most Timofej lakik vele, két helyen dolgozik, és közvetlenül fizeti az adósságait.
Polina hallgatta, és a fejét csóválta. Megkapta, amit akart. Az anyjával él, segíti, ahogy mindig is „vágyta”. Csak valahogy mégsem tűnik boldognak.
Eltelt egy év. Polina megszokta az egyedüllétet. Meg is szerette. A pénz a „családban” maradt — vagyis nála. Megengedhetett magának nyaralást, új ruhákat, kávézós programokat. Autóra gyűjtött. Ezúttal senki nem viszi el a megtakarítást.
Megismerkedett valakivel — Andrással, aki orvosként dolgozik. Kedves, figyelmes, nincsenek mérgező rokonai. A kapcsolat lassan, kapkodás nélkül fejlődött. Polina újra tanult bízni.
Egy alkalommal András megkérdezte:
— Mi történt a volt férjeddel?
Polina elgondolkodott.
— Az anyját választotta helyettem — válaszolta egyszerűen. — Nem tudott neki nemet mondani. Akkor sem, amikor ez tönkretette a családunkat.
— Értem — bólintott András. — Hát, nagy balek volt. Elvesztett egy ilyen nőt.
Polina kinézett az ablakon. Odakint hullott a hó.
— Tudod, a válás volt életem legjobb döntése — mondta halkan. — Csak azt sajnálom, hogy nem léptem meg hamarabb. Hogy ilyen sokáig tűrtem.
András átölelte Polina vállát. Így ültek csendben, és nézték a hulló havat. Előttük egy új élet állt. Hitelek nélkül, mások szeszélyei miatt. Manipuláció nélkül. Annak kényszere nélkül, hogy harcolni kelljen azért, hogy meghallják. Csak egy élet, ahol Polina önmaga lehet, és nem kell félnie attól, hogy valaki másért elárulják.
