— Fogadd vissza a férjedet, megbocsátottunk neked. Nézd csak, kivirult. Nézz rá. Rózsás az arca, csillog a szeme, mintha nem a férjét rúgta volna ki a családból, hanem a lottón nyert volna. Lelkiismereted, Nataska, ahogy eddig sem volt, most sincs. Csak a kozmetikumok járnak az eszedben.

— Fogadd vissza a férjedet, megbocsátottunk neked. Nézd csak, kivirult. Nézz rá. Rózsás az arca, csillog a szeme, mintha nem a férjét rúgta volna ki a családból, hanem a lottón nyert volna. Lelkiismereted, Nataska, ahogy eddig sem volt, most sincs. Csak a kozmetikumok járnak az eszedben.

Zinaida Alekszandrovna az ajtóban állt, karjait a frottír pulóverbe feszülő, testes csípőjére támasztva. A háta mögött Grigorij toporgott egyik lábáról a másikra, és úgy szuszogott, mint egy öreg vízforraló. Az arca olyan volt, mintha nehéz robotot végezne, nem pedig a volt feleségéhez jött volna. A kezében egy hatalmas kockás táska fülét szorongatta — pont olyat, amilyennel a kilencvenes években árut hordtak a piacra.

Natália megdermedt. A mosoly, amelyet egészen másvalakinek szánt, lassan lecsúszott az arcáról, helyét jeges meglepetés vette át. Még a kezét sem volt ideje levenni a kilincsről. Zinaida Alekszandrovna hangja árulón remegett, de Natália azonnal összeszedte magát.

— Grisa, miféle szelek hoztak? Úgy rémlik, nem vártam vendégeket.

— Mi nem vendégek vagyunk — jelentette ki kategorikusan az egykori anyós, és meghívásra sem várva csípőjével félrelökte Natáliát, utat törve magának az előszobába. — Gyere csak, fiam. Ne állj a huzatban, az a hörgőiddel nem tesz jót. Natálka, miért állsz ott, mint egy oszlop? Adj papucsot a családfőnek. Elfáradt az úton. A táskát is segíts behozni, látod, milyen nehéz.

Natália egy lépést hátrált, puszta reflexből engedve el ezt a szoknyás tankot. Az orrát megcsapta az ismerős, már-már émelyítő szag. Az izzadság, a kölni és még valami keveréke volt. Három hónapig szellőzött ki a lakásából. Három boldog, nyugodt hónapig, amikor a levegőnek csak frissesség-, levendulás öblítő- és egy leheletnyi drága parfümillata volt.

Grigorij bevánszorgott utána, és nagy csörömpöléssel letette a batyut a világos laminált padlóra. Natália fintorogva nézte: a táska kerekei koszosak voltak.

— Na, szia, Natália — mordult oda, anélkül hogy a szemébe nézett volna. A cipőjét a fűzők kibontása nélkül húzta le. Egy szokás, amelyről Natália húsz éven át hiába próbálta leszoktatni. — Van valami innivaló? Kiszáradt a torkom, míg anyámmal ideértünk.

Natália összefonta a karját. A selyem, omlós, gyönyörű smaragdzöld köntös hirtelen túl kihívónak tűnt számára ehhez a közönséghez. Szorosabban összehúzta.

— Megismétlem a kérdést: miért jöttek? Ha elfelejtették volna, a válás hivatalosan le van zárva, a vagyon fel van osztva.

Zinaida Alekszandrovna már háziasszonyi természetességgel vetette le a kabátját, és kinyitotta a szekrényt. Amikor meglátta benne az idegen férfikabátot — jó minőségű, bőr —, egy pillanatra megdermedt, ragadozóan összeszűkítette a szemét, de hallgatott. Úgy dönthetett, ezt az adut későbbre tartogatja.

— Jaj, Natáskám, ne kezdd — legyintett húsos kezével. — A válás csak egy papír, az élet meg bonyolultabb. Mi Grisenykával gondolkodtunk, megbeszéltük, és úgy döntöttünk, nagylelkűek leszünk veled. Hová mennél egyedül? Egy nő negyvenhat évesen magányosan tengődjön? Szégyen az. Ráadásul a lányotok, Linocska, nemrég hívott, azt mondja, hiányzol neki. Hát ezért jöttünk. A béke jobb, mint a veszekedés. Nem igaz?

Az anyós magabiztosan, nyomulósan beszélt, úgy, ahogy a rendelői sorokban szokás. Már végigsétált a folyosón, és most benézett a szobába, felmérve a berendezést. Volt mit nézni: a három hónap alatt a lakás teljesen átalakult. Eltűntek a poros szőnyegek, amelyeket Zinaida Alekszandrovna annyira szeretett. „Hangszigetelés” — mondta mindig. A múlté lettek a monstrum szekrények Grisa kacatjaival, régi panelokkal, drótgombolyagokkal, tízéves újságokkal. Világos és tágas lett minden. A falakon megjelentek Natália saját festményei. Egy hobbi, amelyre korábban soha nem jutott ideje a tűzhely melletti második műszak miatt.

— Felújítottál? — fintorgott az anyós. — Túl világos. Minden folt meglátszik majd. Na de mindegy, később újratapétázzuk. Valami praktikusabbat választunk, virágmintásat. Grisa, menj kezet mosni.

Natália úgy érezte, a valóság kezd elmosódni. Olyan volt, mint egy rossz álom. Úgy viselkedtek, mintha csak kenyérért ugrottak volna le, mintha nem lettek volna azok a megalázó hónapok, amikor Grisa, belefáradva a hétköznapokba, egy fiatal szupermarketes pénztárosnőhöz menekült. Mintha nem Zinaida Alekszandrovna ordította volna akkor a telefonba: „A fiam királynőhöz méltó, te meg a mocsárba húzod, te tyúk!”

— Állj! — Natália előrelépett, elállva a konyha felé vezető utat. — Senki nem fog itt tapétázni, és kezet mosni sem kell. Fogják a táskát, és menjenek. Komolyan mondom.

Grigorij, aki épp az előszobában húzta le a zokniját, ezekre a szavakra megdermedt. Az anyjára nézett. Zinaida Alekszandrovna mély levegőt vett.

— Mi az, most karaktert akarsz mutatni? Büszke lettél. Mi jó szándékkal jöttünk, megbocsátással. Grisa egyébként is megszenvedett. Az a lány — bocsáss meg, Uram — tisztességtelennek bizonyult. Csak a pénz kellett neki, Grisának meg érzékeny a lelke. Ő költő lélekben. Megértés kell neki, nem számológép a szemekben. Teljesen kifacsarta. A gyomrát is tönkretette a félkész ételeivel. Diéta kell neki, párolt, pépes minden. És ki ismeri őt jobban nálad? Húsz évig éltetek együtt.

— Húsz évig tyúk és cseléd voltam — emlékeztette hidegen Natália. — Most meg hirtelen dietetikus lettem.

— Micsoda nyelv! — förmedt rá az anyós. — Fogadd vissza a férjedet. Hibázott, előfordul az ilyesmi. Poligámok ők, ilyen a természetük. De most már megértette, hol az igazi otthona. És különben is…

Az anyós hangja hirtelen támadóból panaszos-üzletivé vált.

— Tudod te, mennyibe kerülnek most a rezsiköltségek? És az élelmiszer? Grisa most alkotói szabadságon van, üzleti tervet ír. Összpontosítania kell. Az én kétszobásomban meg szűkös a hely, a nyugdíj sem végtelen. Ő hozzászokott a jó evéshez, én meg a felét gyógyszerekre költöm.

Íme, az igazság kibújt, mint egy rozsdás rugó egy régi kanapéból. Semmi megbocsátás, semmi szeretet — puszta gazdaságtan. Grisát drága lett eltartani. A fiatal szerető, amikor rájött, hogy a „ígéretes vőlegényből” az adósságokon és a nyafogáson kívül semmi sem sajtolható ki, kirakta az ajtón. Az édesanya pedig, kiszámolva a felnőtt fiacska élelmezési költségeit, úgy döntött, visszaterheli ezt az „eszközt” a volt feleség mérlegére.

Natália hirtelen felnevetett. Halkan, de ez a nevetés megborzongatta Grisát.

— Vagyis azért hozták vissza, mert nem tudják etetni, mint egy túl sokat evő macskát.

— Mint férjet — háborodott fel Zinaida Alekszandrovna —, a lányod apját. Egyébként jó, hogy Lenocska más városban tanul. Nem fogja senki Grisát idegesíteni, amíg összeszedi a gondolatait. Nyugalom kell neki, itt meg nálad csend van, jó.

Több ellenvetést meg sem hallgatva az anyós fürgén megkerülte Natáliát, és bement a konyhába. Ott pedig volt min csodálkozni. Az asztal kettőjüknek volt megterítve. Szép abrosz, gyertyák — még nem meggyújtva, de ott voltak. Az illat mennyei volt. Rozmaringgal és fokhagymával sült sertésnyak, meleg padlizsánsaláta.

Grigorij, megérezve a hús illatát, azonnal felélénkült. Az arca, amely eddig egyetemes bánatot és derékfájást tükrözött, kisimult.

— Ó! — húzta el a szót, dörzsölve a tenyerét, és az anyja nyomában beszivárgott a konyhába. — Natália, hát te aztán tudsz! Megérezte a szívem, tudtam, tudtam, hogy a férj visszatér. Anyám meg csak kásákkal etet, azt hajtogatja: „egészséges”, én meg húst akarok. A férfinak fehérje kell az agyához, hogy ötleteket termeljen.

Lehuppant egy székre — arra a helyre, ahol általában Viktor ült —, felkapta a villát, még engedélyt sem kért.

— Adj egy tiszta tányért, — parancsolta megszokott hangon. — És vágj kenyeret, csak feketét. Tudod, fehéret nem eszem.

Zinaida Alekszandrovna is leült, megigazítva a szoknyáját.

— Na, ugye, — bólintott elégedetten —, rögtön látszik, hogy él a ház. Jól van, Natália, szolgálj fel. Grisának először salátát tegyél. Csak majonéz nincs benne. Neki nem szabad a majonéz.

Natália az ajtófélfánál állt, és ezt a szürreális jelenetet nézte. Reszketett — de nem a félelemtől, mint régen, hanem a dühtől. Ott ültek az ő asztalánál, az ő konyhájában, rendelkeztek az ő ételével, amelyet a szeretett férfinak készített. Grisa már a koszos kezét nyújtotta a húsdarab felé. Kezet mosni eszébe sem jutott.

Ebben a pillanatban megfordult a kulcs a bejárati ajtó zárjában. Grigorij összerezzent, és elejtette a villát. Zinaida Alekszandrovna tátott szájjal megdermedt, a folyosó felé fordulva. Natália kifújta a levegőt. A vállai, amelyek addig fájdalmasan meg voltak feszülve, ellazultak. Az ajtó kinyílt. Nehéz, magabiztos, nyugodt léptek hallatszottak.

Viktor lépett be a konyhába. Magas volt, széles vállú. A kezében gyümölcsös szatyrot és egy csomagot tartott a boltból. Némajáték. Viktor végignézett a konyhán, megállt a pillantása Grigorijon, aki az ő helyén ült, összegömbölyödve, mintha láthatatlanná akarna válni. Aztán Zinaida Alekszandrovnára nézett, aki összeráncolt homlokkal próbálta kitalálni, ki áll előtte: vízvezeték-szerelő, bandita vagy a világegyetem tévedése. Végül Natáliára emelte a tekintetét. Látta az elsápadt arcát, a remegő ujjait. A szeme — amelyben máskor melegség és egy csipetnyi irónia csillogott — elsötétült. Lassan letette a szatyrot a pultra.

— Jó estét.

Viktor hangja mély volt és telt, betöltötte az egész kis konyhát.

— Natália, ma jótékonysági est van a rászorulók javára?

Grigorij hallgatott.

— És önök tulajdonképpen kicsodák? — Zinaida Alekszandrovna tért magához elsőként.

Felállt, próbálva visszaszerezni a domináns pozíciót. De Viktor mellett úgy festett, mint egy mérges öleb egy német juhász mellett.

— Grisa, intézkedj. Idegen férfiak járkálnak a házadban. Kulcsuk is van, látod. Nataska, kit melengettél itt, amíg a férjed kiküldetésben volt?

— Milyen kiküldetésben? — Viktor meglepetten felvonta a szemöldökét.

Nem az anyósra nézett, Grigorijra nézett.

— Amennyire én tudom, az illető állampolgárt három hónapja felmentették a férj tisztségéből, végkielégítés nélkül.

Grigorij elvörösödött. Legszívesebben elsüllyedt volna. Viktor pontosan az a férfitípus volt, akitől Grisa már gyerekkora óta félt. Nyugodt, erős, szűkszavú. Az ilyenek nem ordítanak — az ilyenek egyszerűen cselekszenek.

— Mi… mi csak itt vagyunk anyámmal, — motyogta Grisa, még távolabb húzódva az asztaltól.

— Ő a volt férjem, és az édesanyja, — mondta Natália. A hangja most már szilárdan csengett. Viktor jelenléte varázslatosan hatott rá. A félelem eltűnt. — Úgy döntöttek, hogy visszaköltözhetnek ide, mert Grisát túl drága etetni.

Viktor elmosolyodott. A mosoly nem volt barátságos.

— Költségoptimalizálás.

Egy lépést tett az asztal felé.

— Állj fel, barátom. Szabadítsd fel a széket.

Grigorij az anyjára nézett, aztán Viktor bicepszeire, amelyek kidomborodtak a pulóver alatt, majd az illatos húsra, amelyből végül nem jutott neki.

— Anya, menjünk, — rekedten nyögte ki. — Hát nem látod őket, vagy mi?

Ügyetlenül kezdett kimászni az asztal mögül. Zinaida Alekszandrovna azonban nem adta fel. Érezte, hogy veszíti a pozícióit, hogy kicsúszik a kezéből az ingyen etetés.

— Te most komolyan elcseréled a gyereked apját erre… erre a gorillára? Majd babusgat egy darabig, aztán kidob. Csak a lakásod kell neki. Grisa meg a tiéd, a sajátod, vér szerinti. Hát hibázott. Kivel nem fordul elő? Felügyelet nélkül el fog veszni. Depressziós.

Natália a volt férjére nézett. Puhány, kapkodó tekintetű férfi volt, aki már a folyosóra sietett, hogy minél gyorsabban felrántsa a cipőjét és elmeneküljön a kínos beszélgetés elől. Egy csepp méltóság sem volt benne, egy csepp tisztelet sem sem iránta, sem önmaga iránt — és ő ezt húsz éven át a sajátjának nevezte.

— Viktor nem gorilla, Zinaida Alekszandrovna, — mondta Natália, és hihetetlen könnyedséget érzett. — Ő férfi. Igazi. És Grisa? Grisa menjen csak haza, és írja a maga üzleti tervét az ön konyhájában.

— A táskát, — emlékeztette őket Viktor, miközben utánuk ment az előszobába.

Grigorij kapkodva tuszkolta a lábát a cipőbe. A fűzők továbbra is kioldatlanok maradtak. Felkapta a kockás batyuját, majdnem elesett a súlya alatt. Viktor még csak fel sem ajánlotta, hogy segít. Az ajtófélfának támaszkodva állt, összefont karral, és figyelte őket, mint egy felügyelő, aki azt ellenőrzi, hogy a rabok elhagyták-e a területet.

Zinaida Alekszandrovna lassan, teátrálisan öltözködött. Úgy vette fel a kabátját, mint egy lovag a páncélt kivégzés előtt. A küszöbnél megfordult. A szemében tiszta, zavartalan gyűlölet hullámzott. A terv megbukott. A nyugdíja ismét veszélybe került. Grisa újra a nyakán lógott, mint egy kő.

— Bolond vagy, Nataska! — köpött felé, a hangjában olyan méreg volt, hogy palackozni lehetett volna. — Az idegen férfi játszik veled, aztán kidob, amikor megöregszel. A sajátod meg, még ha silány is, mindig melletted maradt volna.

— Minden jót.

Viktor szélesebbre tárta az ajtót.

Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Viktor odalépett, és óvatosan átölelte Natália vállát. Megbízhatóság illata volt, amelyből neki fél életen át hiány volt. Nem kérdezte meg: „Hogy vagy?” vagy „Mi volt ez?” Mindent megértett.

— Figyelj, — mondta, elgondolkodva a konyha felé biccentve —, nem száradt ki a hús, amíg itt diplomáciai tárgyalásokat folytattunk?

Natália felnézett rá. A szeme sarkában vidám ráncok jelentek meg.

— Nem hiszem, — mosolygott. — Alufóliával letakartam.

— Na, akkor jó, — mert én éhes vagyok, mint… — megakadt, eszébe jutott Grisa mondata, és elmosolyodott. — Mint egy férfi, aki egész nap dolgozott, hogy ezt megvegye a nőjének.

Elővett a csomagból egy kis dobozt. Nem gyűrű volt — az most túl banális lett volna. Vezeték nélküli fülhallgató volt, amiről Natália egy hete csak úgy mellékesen tett említést.

— Hogy zenét hallgass, amikor festesz, — magyarázta egyszerűen. — Hátha a szomszédok hangosak.

Natália az arcát a pulóverébe fúrta, elrejtve a hirtelen feltörő könnyeket — a megkönnyebbülés könnyeit.

— Köszönöm, — suttogta. — Együnk?

Viktor gyengéden a konyha felé fordította.

Valahol lenn, a lépcsőház előtt Zinaida Alekszandrovna bizonyára még mindig Grisa fejét mosta, amiért nem tudta „férfiasan” megvédeni a jogát az ingyen vacsorához. De ez már nem Natália filmje volt. A vacsora megmenekült — ahogyan, mellesleg, az egész élete is.

💬 Barátaink, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem! Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!