— Galja, szedd össze az összes lakással kapcsolatos iratot. Eldöntöttem – beadom a válókeresetet. Eladjuk a lakást, a pénzt felezzük — Viktor sietősen az asztalra dobta a kulcsokat, anélkül hogy a feleségére nézett volna.

A fémkulcsok csattanása a fán úgy hangzott, mint egy mennydörgés.

Galina megdermedt, a merőkanál megállt a kezében.

— Mit mondtál? — kérdezte vissza, remélve, hogy csak rosszul hallotta a csapból zubogó víz zajától.

— Ne tettessd, hogy süket vagy! Elválunk. Mindent tisztességesen elosztunk — aztán szétmegyünk, mint a tengeren a hajók.

Lassan a hideg főzőlapra tette a lábast, és végre megfordult.

A férje már házias mozdulatokkal kutatott a hűtőben, elővéve egy üveg hideg italt.

Mozdulatai élesek voltak, az arca pedig furcsa, szinte dühös elszántságot tükrözött.

— Viktor, miről beszélsz? Miféle válásról? — a nő hangja halk volt, de az értetlenségtől remegett.

— Mi olyan érthetetlen ezen? — jellegzetes hanggal kinyitotta az üveget. — Negyvenéves vagyok, még javában férfi, új életet építhetek. És veled? Ugyan mi hasznom belőled? Örökös siránkozás, állandó követelések, figyelmet akarsz, mintha tartoznék neked valamivel.

Galina úgy érezte, mintha a padló hirtelen ingataggá vált volna a lába alatt, mintha viharban hánykolódó hajó fedélzetén állna.

Húsz év házasság. Húsz évig tartotta a vállán ezt az otthont, várta a férjét a végtelen kiküldetésekről, némán megbocsátotta a futó kalandokat, amelyekről a szomszédok a háta mögött suttogtak, sajnálva a „szegény Galját”.

— Viktor, hiszen épp most fejeztük be a hálószoba felújítását. Te választottad azt a tapétát! Azt mondtad, jövő hónapban beüvegezzük az erkélyt, hogy legyen hol kávézni.

— Ugyan már! Apróságok, csak porhintés. Végre találkoztam egy igazi nővel. Normálissal, érted? Nem olyan unalmassal, mint te.

— Nővel? — Galina úgy érezte, mintha jeges kéz szorítaná össze a szívét. — Már megint találtál valakit?

— Ez nem csak „valaki”, hanem komoly kapcsolat! — Viktor az asztalra csapta az üveget. — Fiatal, energikus, gyönyörű. Nem olyan, mint te — örökké a háztartástól és a munkától kimerülten.

A nő erőtlenül rogyott le a sámlira.

A halántéka lüktetett, a keze áruló módon remegett.

Ránézett erre a férfira, akivel tűzön-vízen átment, és hirtelen ráébredt, hogy egyáltalán nem ismeri őt.

Egy idegen, önző férfi állt előtte, aki egyetlen mozdulattal áthúzta életük két évtizedét.

— És az otthon? Viktor, ez a mi otthonunk. Itt minden szöget ismerek. Én választottam a fürdőszobába a csempét, én ragasztottam a tapétát, amikor te a barátaiddal szaunáztál és „munkaügyeket” intéztél. A virágok az erkélyen…

— Teszek a virágaidra! A ház eladó, a pénz fele-fele. Harminckilenc vagy, még fiatal, majd találsz magadnak valami nyugdíjast, főzhetsz neki borscsot.

— Megőrültél! — hosszú évek óta először Galina felemelte a hangját. — Ezt a házat a saját pénzemből vettem! Amikor az anyád megbetegedett, minden megtakarításodat a kezelésére költötted! A vásárláskor egy fillért sem tettél bele!

— Ne hazudj! — Viktor feldühödött. — A ház mindkettőnk nevére van írva, tehát közös. A törvény az én oldalamon áll.

Az ajtó felé indult, de a küszöbön megállt, és a válla fölött odavetette:

— Egyébként hamarosan Olgával megyek az anyakönyvi hivatalba beadni a kérelmet. Úgyhogy ne húzd az időt az ingatlanpapírokkal.

Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy a vitrinben panaszosan megcsendültek a kristálypoharak.

Galina egyedül maradt a konyha csendjében, ahol még mindig az ő „felesleges” borscsának és az összetört álmoknak az illata terjengett.

Az ablakhoz lépett, és látta, ahogy Viktor beül az autóba.

Az első ülésen egy élénk rózsaszín dzsekit viselő szőke nő várta.

A lány vidáman felnevetett, és arcon csókolta Viktort, mintha egy olcsó melodrámai sorozat szereplői lennének.

— Húsz év… — suttogta Galina, homlokát a hideg üveghez nyomva.

Galina álmatlanul töltötte az éjszakát. Forgolódott az ágyban, fejében pedig, mint egy megakadt lemez, újra és újra Viktor szavai szóltak.

Felidézett minden apróságot, minden kompromisszumot, amelyet a „család megőrzése” érdekében kötött.

Reggelre vörös szemmel kelt fel, kimerülten, de határozott elhatározással — felhívja Natáliát.

Natália még az egyetemi évekből volt a legjobb barátnője.

Határozott, szókimondó és mindig józanul gondolkodó nő volt — Galina lágy természetének teljes ellentéte.

— Galja, miért ilyen korán hívsz? — a barátnő hangja álmosan szólt a telefonban, de gyorsan aggodalmassá vált. — Történt valami?

— Natasa, gyere át. Nagyon rosszul vagyok.

Egy óra múlva Natália már ugyanazon a konyhában ült, erős kávét ivott, és felháborodva csóválta a fejét, miközben Galina vallomását hallgatta.

— Na végre! — kiáltott fel. — Azt hittem, életed végéig tűrni fogod azt az önző alakot.

— Natasa, el akarja venni a házat! — Galina ismét sírni kezdett. — Érted, ez az én életem! Én dédelgettem, én tettem itt minden sarkot otthonossá!

— Hol vannak a papírok? Azonnal mutasd!

Galina elővette a szekrényből az iratgyűjtőt.

Natália, aki könyvelőként dolgozott és jól értett a szerződésekhez, figyelmesen tanulmányozni kezdte a dokumentumokat.

— Várj csak. Galja, nézd! Feketén-fehéren itt áll: a lakást a házasság hivatalos bejegyzése előtt vásároltad! És honnan volt rá pénzed?

— Anyám falusi házának eladásából. Megvan a banki kivonat is, és az öröklési szerződés.

— Akkor semmiféle joga nincs erre a vagyonra! — Natália diadalmasan csapott az asztalra. — Teljesen jogilag tájékozatlan vagy? A házasság előtt, örökségből vásárolt lakás nem számít közös tulajdonnak! Hogyhogy nem tudtad ezt? És ő hogy mer egyáltalán igényt tartani rá, amikor semmi joga hozzá?

— De később összeházasodtunk. És azt mondja, mivel ide van bejelentve, meg közösen újítottunk fel, minden fele-fele.

— Hazudik a te Vityád, és még csak nem is pirul! — Natália a táskájában kezdett keresgélni. — A vejem ügyvéd, mindjárt felhívom. András, szia! Figyelj, itt van egy helyzet.

Miközben a barátnő szenvedélyesen magyarázta az ügyet a telefonba, Galina az udvart figyelte.

Odakint az élet ment tovább: gyerekek futkároztak a hinták körül, fiatal anyák tolták a babakocsikat, a nap áttört a felhők között.

Az ő személyes világa darabokra hullott, de valahol mélyen különös érzés kezdett sarjadni benne — a harag. Egy nő igazságos haragja, akit túl sokáig tartottak gyengének.

— Rendben, Galja! — Natália letette a telefont. — András azt mondja: ha a házat a házasság előtt, az örökségedből vetted, Vitya legfeljebb a felújítás költségeire tarthat igényt. De csak akkor, ha számlákkal bizonyítani tudja, hogy személyesen jelentős összegeket fektetett bele.

— És fektetett?

— Arra gondolsz, aki a prémiumait éttermekben meg ajándékokra szórta a szeretőinek, miközben te egyedül cserélted a radiátorokat? — Natália megvetően felhorkant. — Galja, elég volt az áldozatszerepből! Ideje megmutatni ennek a „Casanovának”, hol telelnek a rákok.

— De hogyan? Nem tudok kiállni magamért, egész életemben elsimítottam a konfliktusokat.

— Pont ezért nem vesz emberszámba! — Natália határozottan felállt. — Figyelj rám nagyon alaposan. Mostantól a te szabályaid szerint játszunk.

Este Viktor diadalmas arccal tért haza. Még fütyörészett is valami dallamot, úgy érezte, ő irányítja a helyzetet.

Galina a konyhában várta. Előtte az asztalon gondosan kiterítve hevertek a dokumentumok.

— Ó, látom, megjött az eszed? Ügyes, okos lány — dörzsölte elégedetten a kezét. — Holnap felhívom az ingatlanost, értékelje fel a „fészkünket”. Gyorsan le kell zárni mindent.

— Viktor, ülj le. Komolyan beszélnünk kell.

— Miről? Minden világos. Egyébként a lakást hamar ki kell üríteni. Olena már kinézett nekünk egy remek kétszobást egy új építésű házban. Azt mondja, ott jobb az energia.

Galina felemelte a tekintetét. Furcsa módon korábban olyan jelentős, erős férfinak látta őt.

Most pedig csak egy közönséges, pimasz és önelégült férfit látott maga előtt.

— Viktor, ezt a házat a saját pénzemből vettem. Még az esküvőnk előtt. A lakást kizárólag az én pénzemből vásároltam.

— Na és? Húsz évig házasságban éltünk, tehát minden közös. Ne fárassz jogi részletekkel.

— Itt az adásvételi szerződés — Galina nyugodtan elé tolta a papírt. — Nézd meg a dátumot. És itt a banki kivonat, amely igazolja, hogy a pénz anyám örökségének eladásából származik.

Viktor összevonta a szemöldökét, gyorsan lapozni kezdte az iratokat. Az önbizalma lassan olvadni kezdett.

— És mit akarsz ezzel mondani? Hogy semmim sem marad?

— Pontosan. Ez a ház csak az enyém. És eszem ágában sincs eladni. Sőt, már konzultáltam ügyvéddel is. Az esélyed, hogy akár egy részt is kiperelj, nulla.

— Teljesen megőrültél! — Viktor ellökte a papírokat, amelyek szétszóródtak a padlón. — Húsz évig éltem itt! Lelket tettem bele, én rendeztem be!

— Mikor tettél te ide bármit is? — Galina is felállt, érezve, ahogy belül forr benne minden. — Amikor én cseréltem a vízvezetékeket, te állítólag kiküldetésen voltál, valójában Egyiptomban barnultál az aktuális „titkárnőddel”. Amikor én raktam le a laminált padlót, te kölcsönadtad a pénzed a rokonaidnak, akik sosem adták vissza. És amikor az ablakokat kellett cserélni, egy hónapig haza sem jöttél, mert épp „alkotói válságban” voltál!

— Én hoztam a pénzt a házba! Én tartottam el a családot!

— Milyen pénzt, Vitya? — hangja keménnyé vált, mint a szikla. — A fizetésed nagy részét a hóbortjaidra és ajándékokra költötted a nőidnek, nekem pedig csak aprót dobtál, hogy valahogy kifizessem a rezsit és az élelmiszert! Az egész háztartás az én vállamon és az én fizetésemen volt!

A férfi zavartan elhallgatott. Ilyen Galinát még soha nem látott.

Korábban csak sírt, vagy némán lenyelte a sértéseket.

— Figyelj, Galja, ne veszekedjünk — próbálta lágyabb hangnemre váltani. — Rendben, legyen a lakás a tiéd. De érted, nekem és Olenának kell valahol laknunk. Tetteket vár tőlem. Adjunk túl ezen, vegyünk két garzont.

— Nem lesz semmiféle „adjunk”! — fordult felé élesen Galina. — Új életet akarsz? Tessék. De kezdd a nulláról. Az én vagyonom nélkül.

— Teljesen megvadultál? Én a törvényes férjed vagyok!

— Az voltál. Most pedig Olena vőlegénye vagy. Gondoskodjon most már ő a kényelmedről.

— De hova menjek? Semmim sincs!

— És nekem mi közöm hozzá? — Galina demonstratívan csörömpölt a tányérokkal mosogatás közben. — Húsz évig csak veled foglalkoztam. Hol vagy, kivel vagy, ettél-e, nem fáztál-e. Most rajtam a sor, hogy magamért éljek. És a te örök hazugságaid nélkül az otthonomban.

— Bíróságra megyek! A legjobb ügyvédet fogadom!

— Menj csak. De vedd figyelembe: az én papírjaim tökéletesek. A tieid viszont… — jelentőségteljesen nézett rá. — Vajon mit szólna az adóhivatal azokhoz a „megmagyarázhatatlan” bevételekhez, amelyekkel a harmadik pohár után olyan büszkén dicsekedtél? Vagy azt hiszed, nem vezettem fel, mennyi pénz ment át a kezed alatt számla nélkül?

Viktor arca elsápadt, nehézkesen rogyott le a sámlira.

— Hogy mondhatsz ilyet? — hangja hirtelen vékony és bizonytalan lett.

— Csak emlékeztetlek a valóságra — Galina megtörölte a kezét, és odalépett hozzá. — Emlékszel, tavaly új autót vettél? Hivatalosan a barátod, Szergej nevén van. Miből, Vitya, ha a bevallott fizetésed a minimálbér?

— Galja, miért csinálod ezt? Hiszen rokon lelkek vagyunk.

— És emlékszel arra a „nyaralóra”, amit állítólag közösen építetek Szergejjel? Tudom, hogy teljes egészében a tiéd. És hogy valami ismeretlen személy nevére van íratva. Úgyhogy ha valóban „igazságosan” kezdünk vagyonmegosztásba, igényt fogok tartani a részemre abból a házból és az autóból is.

Viktor megértette, hogy csapdába került.

A nő, akit kényelmes „lakástartozéknak” tartott, sokkal veszélyesebbnek bizonyult, mint valaha gondolta.

Ekkor az asztalon rezegni kezdett Viktor telefonja.

A kijelzőn gyengéden ez állt: „Olenka-napocskám”.

— Ne vedd fel — mondta halkan Galina.

— Miért ne?

— Mert most épp lezárjuk a kapcsolatunkat. És a te „napfényes” kislányodnak hasznos lesz hallania az igazságot.

Viktor kinyomta a hívást, de a telefon újra csörögni kezdett. Galina gyors mozdulattal elkapta a készüléket, és kihangosította.

— Vityu, édesem, hová tűntél? — csendült fel egy fiatal, szeszélyes hang. — Hétre beszéltük meg az éttermet! Már az új ruhámban várok!

— Kislány — szólalt meg nyugodtan Galina a mikrofonba. — Viktor most egy kicsit elfoglalt. Épp azt magyarázza törvényes feleségének, hogyan akarta felosztani az ő személyes vagyonát.

— Ki maga? — a hang azonnal élessé és durvává vált.

— Viktor felesége. Az, akiről valószínűleg azt mesélte neked, hogy már száz éve külön élünk és elváltunk. De csalódást kell okoznom: tegnap említette ezt először. És valószínűleg a veled való találkozókat is az én családi költségvetésemből finanszírozta.

— Vitya! — sikította Olena. — Ez igaz? Még nem is váltál el?

Viktor megpróbálta kitépni a telefont, de Galina gyorsabb volt.

— Igaz, Olenka. És tudod, mi még az igazság? A lakás, ahol most áll, és aranyhegyeket ígér neked, az az enyém. És nem adom el. Úgyhogy ha új építésű lakást terveztetek venni, remélem, van saját pénzed. Mert Viktor innen két bőrönd személyes holmival és egy fillér nélkül távozik.

— Vitya, azt mondtad, veszünk egy lakást a belvárosban! Hogy vannak megtakarításaid!

— Vegyetek, ha találtok rá pénzt — Galina bontotta a vonalat, és visszaadta a telefont a dermedten álló férfinak. — Gratulálok. A menyasszonyod most már tudja az igazi értékedet.

A telefon ismét csörgött. Viktor felvette, és kirohant az előszobába.

Onnan kiabálás, magyarázkodás és könyörgés hallatszott:

— Olenka, várj, mindent elmagyarázok, csak bosszút áll rajtam, igen, válunk, esküszöm!

Öt perc múlva visszatért a konyhába. Az arca szürke volt, a ráncai mélyebbnek tűntek.

— Elégedett vagy? Olena letiltotta a számomat. Azt mondta, öreg vesztes és hazug vagyok.

— Mire számítottál? Hogy a „csodálatos lelkedért” fog szeretni? Az ilyen lányok a pénztárcát és a kilátásokat szeretik. Te pedig olyasmivel hitegetted, amid nincs.

— Galja, beszéljük meg emberi módon — hangjában könyörgő árnyalat jelent meg. — Hova menjek éjszaka? Tényleg nincs hová lehajtanom a fejem.

— Emberi módon? — Galina leült az asztalhoz, összekulcsolt kézzel. — Húsz évig én voltam „emberi”. Te pedig disznó módjára viselkedtél. Most változtak a szabályok.

— De nincs pénzem hotelre!

— Hová tűntek a „mellékes” bevételeid? Azok a pénzek, amelyeket éveken át rejtegettél a család elől, és másokra költöttél? Talán betétekben pihennek? Használd őket.

Viktor megértette, hogy többé nem tud manipulálni.

Galina már nem volt az a gyenge árnyék, aki mindent megbocsátott csak azért, mert ő „hazajött”.

Másnap reggel Viktor szó nélkül pakolta össze a holmiját a hálószobában.

Galina hallotta, ahogy nyikordul a szekrény, ahogy Viktor idegesen dobálja a ruháit a bőröndökbe.

Ő a konyhában ült, kávét ivott, és a tavaszi napfényt nézte, amely végre áttört a felhőkön.

— Galja — jelent meg az ajtóban két nagy táskával. — Talán mégis meggondolod magad? Annyi mindenen mentünk keresztül együtt.

— Min gondolkodjak, Vitya? — fel sem nézett rá. — Te magad hoztad meg a döntésed. Te mondtad, hogy unalmas vagyok, és akadályozlak a boldogságban. Hát megadom neked ezt a lehetőséget. Légy boldog. Csak máshol.

— De húsz év…

— Te velem voltál, én pedig egyedül. Ezekben az években egyedül voltam ebben a házasságban. Csak nem volt bátorságom ezt korábban beismerni. Köszönöm, hogy te magad löktél rá erre a döntésre.

Letette a táskákat a bejárati ajtó mellé, majd visszament a konyhába.

— És ha szakítok Olenával? Ha maradok, és mindent elölről kezdünk?

Galina végre ránézett.

A tekintetében nem volt sem düh, sem gyűlölet, még sértettség sem. Csak végtelen, üres fáradtság.

— Vitya, emlékszel, mikor kérdezted meg utoljára egyszerűen, hogy hogy vagyok? Mikor sétáltunk utoljára a parkban anélkül, hogy a pénzről vagy a barátaidról beszéltél volna?

A férfi lesütötte a szemét.

— Én emlékszem. Hét éve volt, amikor meghalt az anyám. Akkor egy hétig igazi férfi voltál. Támogattál, fogtad a kezem. Aztán újra Viktor lettél, akinek mindenki tartozik valamivel.

— Dolgoztam, biztosítottam a jólétet!

— Te a saját életedet élted, én pedig kényelmes díszlet voltam. Most a díszletet lebontották. Az előadás véget ért.

Viktor felvette az asztalról a kulcsokat, forgatta őket a kezében, mintha csodára várna.

— Tedd őket az ablakpárkányra — mondta nyugodtan Galina. — Már nem lesz rájuk szükséged.

Lassan letette a kulcsokat a muskátlis cserép mellé, amelyet Galina egy apró hajtásból nevelt fel.

— Tudod — mondta, a kulcsokat nézve —, régen nagyon féltem attól, hogy egyedül maradok. Most pedig rájöttem, hogy már régóta egyedül voltam. És most, ebben az üres lakásban, sokkal otthonosabban érzem magam, mint veled.

— Galja, talán mégis…

— Menj, Vitya. Ne nézz vissza. A te Olenád vár. Vagy talán már nem — ez már a te problémád.

Felvette a táskákat, nagyot sóhajtott, és kiment. Az ajtó halkan csukódott be — ezúttal nem csapta be.

Galina befejezte a kávéját, majd az ablakhoz lépett. Látta, ahogy Viktor bepakolja a holmikat az autóba.

Mellette ott állt ugyanaz a szőke nő. Hadonászott, kiabált, a telefonjára mutogatott.

Nyilván nem volt kellemes beszélgetés, de Viktor engedelmesen hallgatta, bólogatva.

Talán kibékültek, vagy újabb aranyhegyeket ígért neki.

Galina elmosolyodott. Furcsa könnyedséget érzett, mintha egy nehéz követ vettek volna ki a mellkasából, amely húsz éven át akadályozta a lélegzésben.

Megcsörrent a telefon.

— Galja, na mi van? — Natália hangja türelmetlen volt. — Kitetted azt a pávát?

— Igen, Natasa. Elment. Örökre.

— És hogy érzed magad? Sírsz?

— Tudod — Galina körbenézett tiszta, csendes konyhájában —, azt hiszem, húsz év után először kezdtem el élni. Nem sírni akarok. Ki akarom tárni az összes ablakot és felmosni a padlót. Hogy semmi nyoma ne maradjon.

— Ez az én lányom! — nevetett Natália. — Holnap megyek, megünnepeljük a szabadságod első napját.

Galina letette a telefont, az ablakhoz ment, és szélesre tárta.

A nedves föld és az első zöld hajtások illatával telt tavaszi levegő betört a szobába.

Ez a szabadság illata volt. Mélyen beszívta, és hosszú idő után először őszintén, szívből mosolygott rá új életére.

Ez a történet emlékeztető minden nő számára, aki évekig tűri a tiszteletlenséget és a megcsalást a „család megőrzése” mítoszáért.

Néha a vég valójában kezdet.

Ne féljetek kiállni az érdekeitekért, ne féljetek erősnek lenni.

A méltóságotok sokkal többet ér, mint egy olyan férfi kényelme, aki nem becsül meg benneteket.

Kezdjetek el ma magatokért élni, ne várjátok meg, míg valaki más rombolja le a világotokat. Ti vagytok a saját boldogságotok teremtői.

És ti mit gondoltok, érdemes második esélyt adni árulás után, húsz év házasságot követően?

Helyesen tette Galina, hogy megvédte a vagyonát és kitette a férjét, vagy még küzdenie kellett volna érte?