Oszkjana szintén mosolygott. Óriási szerencsének tartotta, hogy egy nagy, jó állapotú házért csak annyit fizetett, amennyit általában egyetlen telekért szoktak kérni.
Az autó befordult az ismerős utcába, és megállt a kiskapu előtt.
Oszkjana szállt ki először a kocsiból. A mosoly eltűnt az arcáról.
— Anyu… — ennyit mondott csupán.
Zinaida a lányához fordult, majd oda nézett, ahová ő.
Néhány másodpercig mindketten hallgattak.
— Hát hogy merészelték?! — kiáltotta dühösen Zinaida.
Még reggel mindketten biztosak voltak abban, hogy hihetetlenül jó üzletet kötöttek. Most meg Oszkjana valamiért úgy nézett a telekre, mintha először látná.
Egy évvel ezelőtt
— Vál, megint az almafáiddal bíbelődsz? — Valentin férje kidugta a fejét a lugasból, és a feleségére nézett, aki már vagy huszárom perce egy fiatal fa mellett matatott. — Pihenni jöttünk.
— Hát pihenj.
— Hát te?
— Én is pihenek.
— Metszőollóval a kezedben?
Valentyina elmosolyodott, és folytatta az ágak metszését.
— Ha ezt most nem csinálom meg, kevesebb gyümölcs lesz.
— Nálunk ez már nem is dácsa, hanem valamilyen botanikus kert.
— Sajnálod rá az időt?
— Csak azt a nőt sajnálom, aki amint megérkezik, rögtön azt keresi, amit itt fel lehetne ásni.
— Ne panaszkodj. Cserébe pár év múlva ott ülsz majd a lugasban, és azzal dicsekszel majd fűnek-fának, hogy a feleséged nevelt egy ilyen kertet.
— Na, ezt hívom én úgy, hogy előre kisajátítod az érdemeket — nevetett fel a férfi, mire Valentyina a fejét rázta, és visszatért az almafához.
Így töltötték itt a hétvégéket. Nemrég raktak össze egy rönkházat, aztán csináltak utakat, üvegházat, és több gyümölcsfát ültettek. A férjé volt a ház és minden, ami férfikezet igényelt, Valentyináé meg a kert. Néha csak pihenni jöttek ki, deestére mindig kiderült, hogy az egyik valamit javít, a másik meg a kiskertben matat.
A férje hirtelen halála után Valentyina egyedül járt ki ide. És látszólag minden olyan volt, mint régen: a fészerben ott maradtak a szerszámai, a manzárdon a fotel, amit egykor maga cipelt fel oda a házból, a lugas mellett pedig azok az almafák nőttek, amelyeket együtt ültettek… Csak éppen ő nem volt ott mellette.
Valentyina néha azon kapta magát, hogy hívni készül a férjét, segítsen neki valamit megjavítani, aztán eszébe jutott, hogy mostantól mindent magának kell megcsinálnia. Ezért bizonyos dolgokhoz egyáltalán nem is nyúlt. Egyszerűen nem viszketett rá a tenyere.
Vála néha leült a lugasba, és arra emlékezett, hogyan választották ki a férjével ezt a telket. Hogy legyen a közelében egy tó, és feltétlenül kis erdő: a férje ugyanis imádott gombászni. Vála megfogta a kosarat, és elindult azokon a bizonyos ismerős ösvényeken, a férjére gondolva, meg arra, hogy milyen mulandó az emberi élet.
A férj elvesztése rányomta a bélyegét az egészségére, Valentyina nagyon legyengült és megbetegedett. Odáig fajult a dolog, hogy az idős asszony Hónapokra „hozzáláncolódott” a városi lakásához. Az orvos eltiltotta a kerti munkától, a nehéz tárgyak emelésétől, és úgy általában minden olyan tevékenységtől, ami egy rövid sétánál komolyabb. Legjobban a dácsa miatt aggódott: ki fogja kinyitni az üvegházat, ki locsolja meg az uborkát, mi lesz a terméssel? És ha régebben ő maga döntötte el, hogy mit és hogyan csinál, Vála most hirtelen másoktól vált függővé. A gyerekek lehetőségeikhez mérten jártak ki a dácsára, de mindenkinek megvolt a maga élete…
És akkor az egyik ilyen hétvégén Zinaida, a szomszédasszony azt mondta Valentyina lányának, Dasának:
— Majd mi szemmel tartjuk a telküket. Ha én nem leszek, Oszkjana a gyerekekkel úgyis kijön, nem esik nehezére átnézni önökhöz. Egyszerű emberek vagyunk, meglocsolunk és kigyomlálunk mindent, ha kell. Meg a termést is betakarítjuk.
— Köszönöm szépen, Zinaida. Felesleges pénzünk nincs, de a terméssel meg tudjuk hálálni. — Lágyult el a fiatal nő.
Valentyina is megörült, a szomszéddal normális viszonyban voltak. Tudtak beszélgetni a kerítés felett, megvitatni a híreket. Zina néha átjött Válához pitére. Szóval, békésen szomszédoltak. Talán ezért is fogta fel Vála úgy a segítséget, mint magától értetődő tényt. Zinaidáénál volt tartalékkulcs vészhelyzet esetére, szóval semmilyen probléma nem adódott.
Az elején Oszkjana becsületesen teljesítette az ígéretét. Paradicsomról küldött fényképeket, telefonált, érdeklődött, mikor érdemes leszedni az uborkát, sőt, egyszer maga hívott szerelőt, amikor beszorult a kapu zárja.
Valentyina hálás volt neki.
Aztán Oszkjana felhívta, és közölte:
— Kicseréltem a régi zárat. Teljesen beszorult már.
— Miért nem szóltál nekem?
— Minek? Mindent elintéztem, ne aggódjon.
— Hová utaljam a pénzt?
— A telefonszámomra.
Valentyina még mondani akart valamit, de hallgatott. Akkoriban valóban nem volt kedve apróságokkal foglalkozni.
Amikor a hónap végén a lánya kiment, hogy betakarítsa a zöldségeket és a gyümölcsöket, nagyon meglepődött.
A házban idegen gumicsizmák álltak, a verandán pedig száradt sár nyomai látszólag. A nő kitakarított, azzal a gondolattal, hogy mindenfélék előfordulhatnak. De hamarosan kiderült, hogy Oszkjana most már hétvégente nem az édesanyja otthonába, hanem a szomszédokhoz jár a gyerekekkel. Akár több napra is képes volt maradni egy idegen házban. A kertben új ágyások jelentek meg, a házban pedig szemeteszsákok és idegen holmik. De a hab a tortán az a meg nem ágyazott ágy volt idegen ágyneművel.
Amikor Valentyina jobban lett, és egy újabb vizsgálat után visszatért, nem is értette rögtön, mi történik.
— Ezek a te holmijaid? — kérdezte Dasától.
— Nem… én mindent elpakoltam volna magam után — zavarba jött a lány. Együtt mentek át Zináékhoz. Oszkjana fogadta őket.
— Na bumm, párszor aludtunk nálunk? Egész nyáron mi figyeltünk a házra.
— Arra kértelek benneteket, hogy vigyázzatok rá, ne pedig arra, hogy szemeteljetek. Többet nincs szükség a segítségetekre, köszönöm — mondta meglehetősen szigorúan Valentyina.
Ezzel véget is ért a beszélgetés, de este Zinaida felhívta a szomszédot.
— Vál, miért kiabáltál rá Oszkjananak? Ő teljes szívével van magukért.
— Ugyan már, dehogy! Nem emeltem fel a hangomat.
— Elszomorodott.
— Zin, ha egyszer idegen vagyont használtok, akkor dobjátok ki a szemetet, és ágyazzatok meg. Egyébként én szégyellnék engedély nélkül egy idegen házban éjszakázni.
— Na és mi abban a rossz? Hiszen segített magának.
Valentyina felsóhajtott.
— Segített. És hálás is vagyok érte. De a ház mégiscsak az enyém.
Zinaida e szavak után elhallgatott, majd váratlanul ezt mondta:
— Hát persze, hogy a tiéd.
És letette a kagylót.
Valentyina azt hitte, a szomszédasszony levonja a konzekvenciát, de néhány hét múlva világossá vált: továbbra is bejárnak a kertbe, és a saját fejük után rendezik be.
Valentyina mindezt látva a fejét rázta. A férje szerszámai szanaszét hevertek a fészerben, a bokrokról meg csaknem az utolsó szemig leszüretelték a bogyókat.
— Oszkjan, köszi a segítséget, de többé már nincs rá szükségünk. Én már egyedül is képes vagyok megbirkózni vele. És kérlek, add vissza a kulcsokat.
— Aha — bólintott Oszkjana. Látszott rajta, hogy elkedvetlenedett.
Valentyina nem is gondolt többet a szomszédokkal kapcsolatos kellemetlen helyzetre, amíg egy nap Oszkjana oda nem sétált a kerítéshez.
— Nem gondolják eladni a dácsát?
— Nem. Miért tenném?
— Csak mert a férjemmel kiszámoltuk… Maga egyedülálló, már nem fiatal asszony. Minek magának egymástól ez a gazdaság? A gyerekei a saját dolgukkal vannak elfoglalva… Nekünk meg tökéletesen megfelelne a telkük.
— Nektek is van sajátotok.
— A gyerekekkel ott már szűkös. Nálatok meg pont megfelelő!
Valentyina rázta a fejét.
— Nem adom el a kertemet. Drága nekem az emlékek miatt.
Oszkjana semmit sem felelt.
De másnap Zinaida hozta szóba ugyanezt.
— Vál, gondold ezt át mégiscsak.
— Már átgondoltam.
— A fiataloknak nincs elég helyük. Te meg egyedül vagy itt.
— És? Ez kinek a problémája? Vegyetek másik telket, keressetek azt, miért akaszkodtok éppen hozzám? — Vála csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
Zinaida nem találta a szavakat.
Aztán hirtelen másról kezdett beszélni:
— Tudod ugye, hogy ez a föld régen a mi családunkhoz tartozott?
Valentyina bólintott.
— Tudom.
— Itt élt a nagyapám. Aztán a szülők. Itt volt a kertünk.
— Volt.
— Aztán anya eladta a telket: pénz kellett. Nehéz idők jártak…
— A telket, Zina. Nem a házat. — Valentyina a szomszédasszonyra nézett.
Ezen a földön abban az időben valóban nem volt sem a mostani ház, sem a lugas, sem az üvegház. Egy régi, szinte összedőlt fészer állt ott, a kert meg már rég felvadult. Zinaida édesanyja maga határozta el, hogy eladja a telket, és pénzt kapott érte. Már a megvásárlás után Valentyina a férjével megtisztította a földet, tíz évig csak úgy „a természet kedvéért” jártak ki oda, aztán felhúztak egy új rönkházat, és több éven át minden szabad idejüket és pénzüket beletették.
— És egyáltalán nem számít, ki kinek adta el. Most ez az én tulajdonom.
Zinaida elégedetlen arcot vágott, és elment.
Ezt követően az eladásról szóló beszélgetések rendszeressé váltak.
Oszkjana hajtotta a magáét. Valentyina visszautasította. Zinaida győzködte. Valentyina megint nem ment bele. Most már igyekezett kerülni a szomszédasszonyt, ideg alapon ismét egészségügyi problémái adódtak. Ekkor Zina kezdett el kötözködni Valentyina lányával:
— Mi van, Darja, megint beteg az édesanyd? Hát ha eladná nekünk a telket, nyugodtan élhetne.
— Zinaida, hogy mondhat ilyet?!
— Na és mi abban a rossz? Felügyelet nélkül a ház akár le is éghet… A kert meg elvadul. Kinek adják el, milyen ostobáknak? Most meg itt a lehetőség, hogy nekünk adják el. — Megnevezett egy összeget.
— Maga viccel, Zina? Az ár nőtt a vásárlás óta! Most itt nemcsak a föld van, hanem a rönkház is!
— Nekünk meg nincs szükségünk a házatokra. A lényeg a terület. — Hazudott Zina. — Szóval mit szólsz?
— Semmit sem szólok. Anyu vagyona, anyu dolga eldönteni.
Odáig fajult a dolog, hogy Zina és Oszkjana apró aljasságokba kezdtek. Hol eldobtak egy gyufát, hogy a kertben tüzet fogjon a száraz fű… A tűzoltókat és a körzeti megbízottat is felhívták panaszkodni. Hol a szomszédos ágyásokat áztatták el egy „véletlenül” a kerítés mellett hagyott slaggal.
Válát szívrohamközeli állapotba kergették.
— Anyu, valamit ki kell találnunk. Ez így nem állapot! Az olyan emberek, mint ők, mindenre képesek. Bármilyen aljasságra.
— Mit javasolsz?
— Van egy ötletünk a férjemmel… — mondta elgondolkodva Dasa.
Valentyina végighallgatta a lánya és a veje javaslatát, majd váratlanul így felelt:
— Jó.
Még az este felhívta a szomszédasszonyt.
— Szia, Zina.
— Mi az? Meggondoltad magad? — örült meg nyomban a szomszéd.
— Igen. Eladom.
— A telek áráért?
— A telek áráért.
Zinaida arcán olyan elégedett mosoly terült szét, hogy Oszkjana azonnal megértette: az üzlet összejött.
— Hát megállapodtunk. Minek húztad az időt? Már túl lennél ezen a nehéz teheren. Én most csak két hét múlva tudom intézni a szerződést, elutaztunk a rokonokhoz esküvőre.
Valentyina elégedetten mosolygott. A szomszéd elutazása kapóra jött.
Másnap Vála felhívta a vejét.
— Nos, kezdhetjük? Csak mindent óvatosan kell csinálni.
— Természetesen. Mindent elintézünk, ne aggódjon.
Két nap múlva a vej megérkezett a helyszínre, szemügyre vette a rönkházat, és azt mondta:
— Jó a gerenda. Alig hároméves. Óvatosan szétszedjük, számozzuk, átszállítjuk és újra összerakjuk.
— Nehéz lesz? — kérdezte aggódva Vála.
— Ha régi ház lenne, más tészta volna. De ez szinte új. Megbirkózunk vele, ne aggódjon.
— Akkor csináljátok. Az új földet már elintéztem. Nem kell messzire vinni.
— Van a közelben tó?
— Van. meg erdő is.
A szerződést a városban írták alá. Zina előtte nem nézte át a kertet, és nem tudta, mi vár rá.
A szerződésben egyébként kizárólag a telek szerepelt.
Valentyina pontosan azt adta el. Zinaida átfutotta a papírokat, és aláírta anélkül, hogy felesleges kérdéseket tett volna fel. Meg sem fordult a fejében, hogy hibát keressen: gondolatban már a bútorokat pakolgatta az új házban. Valentyina háza pedig addigra már az új helyén állt.
Abban a nevezetes napon Zinaida még viccelődött is útközben:
— Látod, Oszkjana, de jó, hogy nem kezdtünk komoly tűzvészbe. Különben a büdös életben nem látnánk Válka házát. Meg még mi magunk is leégtünk volna…
— Ó, anyu, egyszerűen szerencsénk volt, hogy Vála nem akart velünk ujjat húzni. Más valószínűleg nem adta volna el szinte ingyen egy ilyen vagyont.
Az autó megállt a kiskapu előtt. Oszkjana kiszállt, Zinaida meg utána lépkedett. Mindketten rácsatlakoztak a telekre, és tátva maradt a szájuk.
— Ez mi?! Hogy kell ezt érteni! — lihegett Oszkjana.
Zinaida semmit sem felelt. Elővette a telefonját, és tárcsázta Valentyinát.
Nem vette fel. Oszkjana is zaklatta a telefont. Eredménytelenül.
Akkor ezt írta:
„Vála, mi történik? Hol a házunk? Becsaptatok minket?”
A válasz néhány perc múlva megérkezett:
„A ti házatok nálatok van, az enyém meg nálam.”
Oszkjana megmutatta az üzenetet az édesanyjának.
„De hát megvettük a dácsát!”
„Egy telekeket vettetek meg. Pontosan azt adtam el nektek.”
Zinaida többször is átolvasta az üzenetet.
Aztán ezt írta:
„De hát a ház ezen a földön állt!”
„Amikor a föld az enyém volt. Most a föld a tiétek, a ház meg az enyém maradt. Gratulálok a remek vételhez, minden jót,” — válaszolta Vála, és letiltotta a szomszédok számait.
Zinaida még egyszer elolvasta az üzenetet, majd a tekintetét az üres telekre emelte. Minden pontosan úgy festett, ahogyan ők Oszkjanával akarták: a föld mostantól az övék volt. Csak a ház, amelyért szinte kilyukadt a hátuk a vágyakozástól, nem állt rajta.
Oszkjana dühösen nézett az édesanyjára.
— Anyu, és most mit csináljunk?!
Zinaida nem válaszolt. Hirtelen eszébe jutott, hogyan örült néhány perce: „A telek áráért még egy rönkházat is kapni tiszta ajándék.” Akkor úgy tűnt neki, hogy Valentyina végül beadta a derekát. Most megvilágosodott: Valentyina egyszerűen pontosan azt adta el nekik, amiért annyira makacsul alkudoztak. És a kapzsiságért most már csak magukat okolhatták.
