— Arra gondoltam, szombaton elmegyek anyámhoz. Úgy három hónapra, valószínűleg.
A szavak a sült krumplival és salátával teli tányérok közé hullottak az asztalra. Könnyedén, hétköznapian, mintha csak kenyérmorzsák lennének. Artyom úgy mondta ki őket, hogy közben le sem vette szemét az ételről: épp egy ropogósra sült csirkedarabot tűzött a villájára. Számára ez eldöntött dolog volt, amit nem kellett megbeszélni. Egyszerű tény, amit vacsora közben közölt. Még csak fel sem nézett, biztosra véve, hogy most is, mint mindig, a megszokott fáradt „rendben” választ kapja, vagy legrosszabb esetben néhány szokásos sóhajt.
De válasz nem érkezett. Csak az ő saját rágásának hangja vált hirtelen fojtogatóan hangossá. Felnézett. Kira mozdulatlanul ült. Villája az asztalon feküdt a tányérja mellett, amelyhez többé nem nyúlt. Nem nézett rá. Tekintete a fal irányába meredt, de nyilvánvaló volt, hogy nem látja sem a fakó mintás tapétát, sem a konyhai órát. Valami ürességbe bámult, ami épp most nyílt meg a konyha közepén. Arca teljesen nyugodt volt, szinte élettelen, és ez Artyomot jobban megrémítette, mint bármilyen hiszti.
— Nem mondasz semmit? — kérdezte kissé ingerülten. Ez a csend kihívás volt. — Ott van a kerítés, meg kell javítani, a verandán a tetőt is újra kell csinálni. Egyedül nem boldogul vele.
Határozottan beszélt, férfiasnak tartott, fontos dolgokat sorolva, amelyek szerinte nem voltak összehasonlíthatók a városi élettel. Ez volt az ő páncélja, az ütőkártya, amit már harmadszor tett le az asztalra a két év házasságuk alatt. Akkor három hónap, tavaly két és fél, most megint három. Összesen majdnem egy év különélés. Egy év, amit kerítésekre és tetőkre áldoztak.
Kira lassan felé fordította a fejét. Hosszasan, fürkészőn nézett rá, mintha először látná. Nem mint férjére, hanem mint egy idegenre, aki véletlenül az ő asztalához ült. Tekintetében nem volt se sértettség, se harag. Csak hideg, távoli kíváncsiság.
— Artyom — szólalt meg halkan, de a hangja tisztán és súlyosan csengett a dermedt levegőben. — Tudod, a csap a konyhában már egy hónapja csöpög. Emlékszel? Háromszor is mondtam. Csöpög. Csöp-csöp. Éjszaka különösen jól hallani.
Artyom zavartan pislogott. A csap? Most mit keres itt ez a csap?
— Hívtam volna szerelőt, ha a férjnek nem jut rá ideje — motyogta, érezve, hogy a magabiztossága megreped.
— Nekem nem szerelő kell, Artyom. Nekem férj kell. Itt. Ebben a házban. Én férjhez mentem, nem valami tengerészfeleségek klubjába jelentkeztem, akik hónapokig várják a kapitányukat haza az útról. Csakhogy a te utad mindig ugyanabba az irányba vezet.
Elkezdett felforrni benne a düh. A beszélgetés nem a forgatókönyv szerint haladt. Kira meg merte kérdőjelezni a szent fiúi kötelességét, és egy csöpögő csaphoz hasonlította azt.
— Nem érted! Ez az anyámról szól! Ki segítene neki, ha nem én? Rajtam kívül nincs senkije! Ő egy nő, nem tudja egyedül megjavítani a tetőt!
Ez volt az utolsó, legfőbb érve. Betonbiztos. Megdönthetetlen. Mindig bevált.
Kira féloldalas mosolyt villantott, de a nevetés nem ért el a szeméig.
— Igazad van. Az anyukát segíteni kell. Ez szent kötelesség.
Artyom megkönnyebbülten sóhajtott fel. Végre! Megértette! Mindjárt jönnek a megszokott sóhajok, és elkezdi neki összeszedni a zoknikat az útra. De Kira folytatta, és a hangja még keményebb és hidegebb lett, mint a jég.
— Szóval csináljuk úgy, hogy most szépen befejezed a vacsorát, összepakolod a cuccaidat, és elindulsz hozzá. Segítesz neki a kerítéssel, a tetővel, a kerttel, mindenben, amiben kell. És ott is maradsz. Mert ha úgy döntöttél, hogy inkább fiú akarsz lenni, mint férj, akkor én nem fogok az utadba állni. Tekintheted magad szabad embernek. A bíróság címét elküldöm üzenetben. Add be a válókeresetet, miután befejezted a kerítést.
Egy pillanatra Artyom azt hitte, rosszul hallotta. Hogy ez valami rossz, oda nem illő vicc, amit a rossz kedv vagy valami női migrén szült. Még meg is próbált erőltetni egy nevetést, de a hang elakadt a torkán, és valami furcsa, hörgő, bugyborékoló zajként tört elő. Letette a villáját az asztalra. Az étvágy elszállt, csak egy kellemetlen fémes íz maradt a szájában.
— Kira, te normális vagy? Teljesen megőrültél? Miféle válás? Eszednél vagy? Csak mert el akarok menni segíteni az anyámnak?
Megpróbált leereszkedő hangot megütni, mintha egy értetlenkedő gyerekkel beszélne, aki valami butaság miatt hisztizik. De Kira nyugalma, mozdulatlan testtartása és egyenes, pislogás nélküli tekintete lerombolta minden védekezését. Nem játszott. Nem blöffölt.
— Én teljesen eszemnél vagyok, Artyom. Talán először két év után. Nem arról van szó, hogy elmész. Hanem arról, hogy ott maradsz. Gondolatban, testben — mindegy. Nem vagy itt. Nem vagy velem. Az életed ott van, anyád telkén, az ő kerítésével és az ő tetőjével. Itt csak megszállsz néha, két fiúi hőstetted között.
Artyom felpattant a székről. A kis konyha azonnal szűknek tűnt, megtelt a felháborodásával. Léptekkel mérte fel a teret a hűtő és az ablak között, hadonászott a karjával, mintha a szavakat akarná elhessegetni, mint a zavaró legyeket.
— Miféle hülyeségeket beszélsz te? Milyen másik élet? Két állásban dolgozom, hogy normálisan élhessünk! Hogy fenntartsam ezt a lakást! Nem a kocsmába megyek a haverokkal, nem nyaralni! Dolgozni megyek! Segíteni az egyetlen embernek, aki felnevelt! És te! Te itt ülsz melegben, kényelemben, és még te szemrehányást teszel nekem! Egyszerűen nem érted, mi az a kötelesség!
Rázúdított mindent, amit az ilyen alkalmakra gyűjtött: a fáradtságát, a munkáját, a szent kötelességtudatát. Ez volt a pajzsa, a jól bevált fegyvere, ami eddig mindig elhallgattatta Kirát, és bűntudatot ébresztett benne. De ma ez nem működött.
Kira meg sem moccant. Továbbra is az asztalnál ült, és mozdulatlansága többet mondott, mint Artyom összes ideges járkálása.
— Én mindent értek, Artyom. Értem, hogy az anyád az anyád. Nem kérem, hogy válassz. Te már régen választottál, csak féltél beismerni magadnak. Én pedig belefáradtam abba, hogy úgy tegyek, mintha nem venném észre. Belefáradtam, hogy mindig csak a pala és a kerítéslécek után jövök.
— Mit beszélsz, Kira? Most már igazán elég lenne ebből a…
— Ha három hónapra készülsz az anyádhoz, akkor talán jobb lenne, ha elválnánk. Mert elegem van abból, hogy az időd nagy részét nála töltöd!
Arca eltorzult. Megállt, és Kirára meredt — tekintetében már nem csak düh volt, hanem őszinte, gyermeki értetlenség. Tényleg nem értette. Az ő világképében ő volt a hős, a lovag, aki kötelesség és otthon között őrlődik. És ő, az otthon maradt nő, a hálátlan, ezt nem becsüli. Artyom ekkor megértette: az érvei nem hatnak. Sarokba szorult, és ebben a sarokban, ahogy mindig, most is csak egyetlen kijárat volt, egyetlen megmentő hívás.
Hirtelen megfordult, felkapta az ablakpárkányról a telefont, és látványosan hátat fordítva tárcsázott. Halk hangon beszélt, de a konyha feszült csendjében minden szava úgy hatott, mintha megafonba kiáltaná.
— Szia, anya. Igen, minden rendben… nagyjából. Figyelj csak… Kira jelenetet rendezett. Igen, a látogatás miatt. El tudod képzelni? Azt mondja, ha elmegyek, akkor váljunk el… Nem, nem viccelek, komolyan mondta… Azt mondja, hogy téged választalak, nem őt… Fogalmam sincs, mi ütött belé! Semmi előjele nem volt! Igen… Igen, én is így gondolom. Rendben, anya. Várlak.
Megnyomta a piros gombot, és olyan mozdulattal tette le a telefont az asztalra, mintha egy sakkfigurát rakna le: sakk és matt. Újra Kirára nézett. Tekintetében már nem volt zavar. Most ott volt valami hideg, kölcsönzött magabiztosság. Már nem volt egyedül ebben a harcban. Erősítést hívott. Nehéztüzérséget.
Nem kellett sokat várniuk. Húsz perc, talán fél óra telt el. Ez az idő nem telt csendes feszültséggel vagy kínos hallgatással. Artyom, aki mintha második lélegzethez jutott volna, látványosan töltött magának teát, hangosan csapta a vízforralót a tűzhelyre, és visszaült a helyére, egész testtartásával sugallva: az élet megy tovább, és a női szeszélyek csak bosszantó zavaró tényezők. Többé nem nézett Kirára. A telefonjába merült, ahol valami tervrajzok vagy ábrák jelentek meg a képernyőn — mintha máris a tetőjavítás munkálatait szervezné anyja házán. A saját világában volt, a férfiak világában, ahol a dolgok világosak és érthetők, és ahová Kira kicsinyes kifogásai nem értek el.
Kira ezalatt egy pillanatra sem mozdult meg. Nem nyúlt a kihűlt vacsorához, nem állt fel, hogy leszedje az asztalt. Csak ült ott, egyenes háttal, mint egy kifeszített húr, némán beleolvadva a konyha enteriőrjébe. A nyugalma már nem volt passzív. Aktívvá vált, sőt, támadóvá. Ez annak az embernek a nyugalma volt, aki már meghozta a döntését, és most csupán szemléli azok kapkodását, akik még mindig próbálják megváltoztatni az elkerülhetetlent.
A csengő hangja rövid és határozott volt. Nem kérdés volt benne, hanem kijelentés. Artyom úgy pattant fel, mintha vezényszót kapott volna, és sietett ajtót nyitni. A küszöbön Valentina Pavlovna állt. Semmi sem emlékeztetett benne egy elesett öregasszonyra, akinek segítségre van szüksége. Magas volt, tekintélyt sugárzó, ajkai szorosan összezárva, szeme éles, vizsgálódó tekintettel pásztázott. Nem vendégként lépett be a lakásba, hanem mint ellenőr, aki váratlan vizitre érkezett. Szótlanul levette a jó minőségű kabátját, felakasztotta a fogasra, majd anélkül, hogy Kirára pillantott volna, egyenesen a konyhába ment. A táskája — nagy, bőrből készült, inkább orvosi szatyorra hasonlító darab — tompa puffanással landolt az egyik hokedlin. A terület meg lett jelölve.
— Na, mesélj, fiam, mi történt itt nálatok? Épp Elena Petrovnánál voltam vendégségben, azt hittem, holnap együtt megyünk haza, erre meg ez… — mondta, kizárólag Artyomhoz intézve szavait, mintha Kira láthatatlan lenne.
Artyom, megkapva a rég várt támogatást, beszélni kezdett. Elmondta a saját verzióját a történtekről, amelyben ő az áldozat volt, Kira pedig önző, hálátlan nő, aki nem érti a legegyszerűbb emberi dolgokat. Beszélt kötelességről, segítségnyújtásról, arról, hogy az anya szent.
Valentina Pavlovna hallgatta, lassan bólintgatva. Aztán Kirához fordult. Tekintete hideg volt, mint a sebészé műtét előtt.
— Mindig azt mondtam Artyomnak, hogy a család alapja a tisztelet, Kira. A szülők iránti tisztelet, a kötelességek iránti tisztelet. Egy férfit nem az határoz meg, hogyan üldögél a kanapén, hanem az, hogyan gondoskodik a szeretteiről. Minden szerettéről. A feleség pedig legyen a támasza, ne pedig malomkő a nyakában.
Kira hallgatott. Rájuk nézett — a fiúra, aki anyja tekintetében keresett jóváhagyást, és az anyára, aki kész volt megvédeni a fiát az egész világgal szemben, beleértve annak saját feleségét is. Ők ketten egy egységet alkottak, egy szilárd, oszthatatlan tömböt, amelyből ő, Kira, csupán egy felesleges, letöredezett darab volt.
— Anya, mindent elmagyaráztam neki! — kapta fel újra a szót Artyom, teljes meggyőződéssel az igazában. — Hogy ez nem valami szeszély, hanem szükségszerűség! Hogy a csap várhat, de a lyukas tető nem! De ő nem hallja meg!
— Ez mindig így van, ha valaki csak magára gondol — sóhajtott együtt érzőn Valentina Pavlovna, és újra Kirára nézett. — Amikor a saját kényelme fontosabb minden másnál. A férjed nem pihenni megy, hanem dolgozni. A ti közös jövőtökért is. Te meg akadályozod ebben.
A nyomás egyre fokozódott. Felváltva beszéltek, kiegészítve egymást, szorosan záródó vádgyűrűt vonva köré. Nem kiabáltak. Nyugodtan beszéltek, de a hangjukban ott volt az igazságos felháborodás, ami sokkal rosszabb volt, mint bármilyen kiabálás. Bele akarták tiporni a földbe, meg akarták győzni, hogy értéktelen, hibás, tévedésben él. És ekkor Kira felemelte a tekintetét. Nem az anyósára nézett. Egyenesen Artyomra. A férjére, aki ott állt egy másik nő oldalán, és vele együtt rombolta le a házasságukat.
— Már megmondtam: ha elmész, válás. Mi az, amit nem értesz ezen?
Nem kérdésként mondta, és nem is fenyegetésként. Ez egy ténymegállapítás volt. Végleges diagnózis, amit már nem lehet vitatni.
Valentina Pavlovna arca megkövült. Ajkai vékony, gonosz vonallá préselődtek.
— Hát ez az… — sziszegte. — Szóval ultimátumok. Te feltételeket akarsz szabni az én fiamnak?
— Hallottad, anya? — kiáltott fel Artyom keserű félmosollyal. — Ez az ő hálája mindazért, amit érte tettem! Egyszerűen csak meg akar szabadulni tőlem meg az anyámmal szembeni kötelességeimtől!
— Szóval ez a döntésed, ugye? — lépett közelebb hozzá Artyom, arca elvörösödött a sértettség és a jogos harag keverékétől. — Ha valami nem a te kedved szerint alakul, akkor rögtön válás? Azt hiszed, megijedtem?
Valentina Pavlovna kiállt a fia mellett: előrelépett, és vállat vetve mellé állt. Kettejük egységes frontja szinte fizikailag is érezhetővé vált.
— Mi az apáddal negyven évig éltünk együtt, minden megtörtént már. De hogy egy nő megmondja egy férfinak, hogy mehet-e az anyjához vagy sem… ilyen szégyen nálunk sosem fordult elő. Ő nem idegenekhez megy, hanem a saját szülői házába, ahonnan te elhoztad őt!
Választ vártak. Vitát, magyarázkodást, kiabálást. Fel voltak készülve egy hosszú ostromra, egy éjszakán át tartó kioktatásra és vádaskodásra, amely után a megtört Kira — ahogy korábban is — feladja majd, és elmegy összepakolni a bőröndöt. Meg voltak győződve saját erejükről, igazukról és a „anya és fia” szövetség megingathatatlanságáról.
De Kira nem válaszolt. Nem szállt vitába. Ehelyett lassan, minden fölösleges mozdulat nélkül felállt az asztaltól. Arcán nem volt sem düh, sem kétségbeesés. Csak valami üres, kiégett összeszedettség. Szótlanul megkerülte őket, ahogy ott álltak a konyha közepén, és kiment a folyosóra.
— Látod, mama? Elmenekült! — suttogta Artyom győzedelmesen. — Nincs mit mondania!
Valentina Pavlovna csak megvetően felhorkant, biztos lévén benne, hogy az ellenfél visszavonult a hálószobába — sírni és sajnáltatni magát.
Egy perccel később Kira visszatért. Kezében Artyom nagy utazótáskáját tartotta. Nem azt, amivel néha-néha üzleti utakra ment, hanem a régi, megkopott, sokat látott darabot — azt, amellyel mindig az anyjához indult hosszabb időre. Szótlanul letette a konyha közepére, és lehúzta a cipzárt. A hangos, száraz recsegés hallatán Artyom és az anyja azonnal elhallgattak.
Kira ismét kiment, majd visszatért egy adag ruhával a kezében. Nem túrt a szekrényben, nem húzkodta ki a fiókokat. Pontosan azt vette le a külön polcról, amit ő maga hajtogatott össze korábban — „anyás használatra”. Bedobta a táskába a régi munkásnadrágját, kifakult térdekkel, a vastag gyapjúpulóvert, amit csak ott hordott, meg néhány kifakult pólót. Mindezt módszeresen, kapkodás nélkül csinálta, akár egy nővér, aki műtétre készíti elő az eszközöket. Minden mozdulata pontos, kimért volt.
— Mit csinálsz? — kérdezte Artyom remegő hangon, elvesztve minden korábbi magabiztosságát.
Kira nem válaszolt. A folyosóra ment, majd visszatért Artyom nehéz túrabakancsaival, amelyeken még ott volt az előző évi agyag nyoma. Laza mozdulattal a pulóver tetejére dobta őket a táskába. Minden gesztusa ütött — jobban fájt, mint bármelyik szó. Nem kidobta a holmiját. Felszerelte őt az útra. Arra az útra, amelyből számára már nem lesz visszatérés.
— Hagyd abba ezt a cirkuszt! — kiáltott fel Valentina Pavlovna, amikor felfogta, hogy a helyzet kicsúszott az irányítása alól. — Kira, mondom neked, azonnal hagyd abba!
De Kira mintha megsüketült volna. Felhúzta a cipzárt a táskán. Aztán odalépett a konyha bejáratánál lógó kulcstartóhoz. Két kulcscsomó volt rajta: az övé és Artyomé. Levette Artyom kulcsait. A fémes csörgés a beállt csendben ítéletként csendült fel. Artyom a kulcscsomót nézte a kezében, és végre kezdte megérteni. Ez nem blöff volt. Nem volt színjáték. Ez kivégzés volt.
Kira odalépett a táskához, nyugodtan kicipzározta az oldalzsebet, kivette onnan a lakáskulcsok második példányát is, majd visszazárta. Ennyi. A végső simítás.
Felkapta a nehéz táskát, egyenes derékkal vitte el az ajtóig. Kinyitotta a zárat, feltárta az ajtót, és letette a táskát a lépcsőházba. Aztán visszafordult. Nemcsak a férjére, hanem mindkettőjükre nézett — ahogy ott álltak egymás mellett, megtörve, elveszítve minden felsőbbrendűségüket, megdöbbenve e hideg, kegyetlen módszerességtől. A tekintete nyugodt volt.
— Na tessék, most már készen vagy — mondta egyenletes, minden érzelemtől mentes hangon. — Mehetsz. Anyukád vár.
És becsukta az ajtót. Nem csapta be, nem zárta rájuk az összes zárat. Egyszerűen csak becsukta — kizárta őket az életéből. A zár halk kattanása hétköznapi hang volt — de Artyomnak és Valentinának, akik ott maradtak a lépcsőház félhomályában az árván hagyott utazótáska mellett, ez hangosabbnak tűnt bármely robbanásnál. Győztek. Artyom szabad volt, hogy menjen az anyjához. Csakhogy otthona már nem volt többé…
