– Ha nem boldogulsz – hívd az anyádat! – jelentette ki a feleség, és elutazott egy hétre.
– Ez meg mi, fasírt? – Konsztantyin undorodva bökött villájával a tányérba, még csak rá sem nézve a feleségére. – Oleszja, na komolyan. Valahogy szürkék… Főzted őket, vagy sütötted?!
Oleszja a mosogatónál állt, vállával a telefonját szorítva – próbált gyorsan pelenkát rendelni, amíg élt a kedvezmény.
A karjában ficánkolt a másfél éves Andrijka, aki kétségbeesetten próbált elérni a csillogó csapot.
– Kosztya, pároltam. Egészséges. Neked is jó, meg a babának is lehet adni – sóhajtott, miközben igyekezett kényelmesebben megfogni a gyereket. – Egész nap pörgök, egyszerűen nem volt időm kérget sütni rá.
– Nem volt ideje – horkant fel a férj, és hirtelen félretolta a tányért. – Négy fal között ülsz, a szórakozásod annyi, hogy port törölsz, rendes vacsorára meg már nincs erőd?
Nézz magadra. Foltos a köntösöd, a hajad mint egy fészek. Mikor néztél utoljára tükörbe, háziasszony?
– Andrijt fürdettem, lefröcskölt – válaszolta halkan Oleszja. – És nem csak ülök. Kitakarítottam az egész lakást, kétszer sétáltam vele, megfőztem ezt a vacsorát.
– Jaj, kezdődik. Hőstettet hajtott végre. Mindenki így él – mondta Konsztantyin, felállt, kivett egy darab sajtot a hűtőből, és közvetlenül a pulton kezdte szeletelni. – Csak mások valahogy mégis képesek normálisan kinézni, meg rendet tartani otthon.
– Te meg… kolhozparaszt vagy, szemmel láthatóan leépülsz! Miről lehet veled beszélni? Pelenkákról meg hajdinaakciókról?
Megfordult és kiment a konyhából, a kést a mosogatóba dobva. Egy perc múlva a szobából felhangzottak egy futballmeccs vidám hangjai.
Andrijka megérezve anyja feszültségét, nyöszörögni kezdett.
Négy évvel ezelőtt, amikor még csak megismerkedtek, Kosztya „napocskájának” nevezte, és csodálta a szervezőkészségét.
Akkor még dolgozott, eltartotta magát, és senkitől sem függött. Most pedig…
Havonta egyszer jutott ki „a világba” – két óra manikűrön, ahol csak ült és az ablakot nézte, miközben a mester reszelte a körmeit, meg még pár óra Ljérával egy kávézóban.
– Figyelj, hát ő mindig is ilyen volt – kavargatta a cukrot Ljéra, figyelmesen nézve a barátnőjére. – Szerette a rendet. De hogy így… kolhozparaszt? Ez már túlzás, Leszja.
– Azt mondja, leépülök, Ljéra. Hogy unalmas vagyok. De mikor olvassak könyveket? Este lefekszem, és Andrij előtt kidőlök.
– És ő? – hunyorított Ljéra. – Segít egyáltalán valamennyit?
Oleszja keserűen elmosolyodott.
– Ő műszak után fáradt. Neki van foci, barátok, saját tér.
– Tegnap például hajnali egyig valahol kóborolt, azt mondta, joga van kikapcsolódni munka után.
– És nekem mikor ér véget a műszakom? Hajnali háromkor, amikor a fiam végre mélyen elalszik?
– Na ide figyelj, anyuka – jelentette ki határozottan Ljéra. – Valamit tenni kell. Azt mondtad, szabadságra megy?
– Holnaptól – bólintott Oleszja.
– Na, akkor majd meglátod. Vagy te töröd meg őt, vagy ő változtat végleg amőbává. Gyerünk, harcolj a szabadságodért!
Oleszja hallgatott. Könnyű mondani, nehéz megtenni…
Konsztantyin szabadságának első napja délben kezdődött – ekkor ébredt fel. És rögtön reklamálni kezdett.
– Oleszja, tudnál halkabban? Miért ordít? És te is csörömpölsz a lábasokkal!
– A gyereknek ennie kell, Kosztya. Ebédidő van, főzök.
– Megfőzhetted volna előre – ment a fürdőbe, majd öt perc múlva onnan kiabált: – Hol a törölközőm? Miért vizes?
Oleszja odament hozzá.
– Nem vizes, csak nedves. Tegnap te dobtad a földre zuhany után. Nem volt időm megszárítani.
– Istenem, neked mindig van kifogásod – rántott ki a szekrényből egy tiszta konyharuhát Konsztantyin. – Rendetlenség a fejedben – rendetlenség a házban. Elmegyek zuhanyozni, aztán megyek a srácokhoz.
– Kosztya, várj. Szabadságon vagy. Azt hittem, elmegyünk együtt a parkba… Vagy vigyáznál a fiadra, én meg beugranék a fodrászhoz. Tegnap te magad mondtad, hogy „fészek” van a fejemen…
A férfi megállt az ajtóban, őszinte döbbenettel nézve rá.
– Leszja, ne keverd. Az én szabadságom az én pihenésem a munkától. Egész évben robotoltam! Te meg mitől akarsz pihenni? A semmittevéstől?
– Maradj otthon, foglalkozz a dolgoddal. Végre takaríts ki a lakásban!
A férj elhúzott, három órával később pedig megérkezett az anyósa.
Valentyina Sztyepanyivna ritkán járt át, általában valamilyen ürüggyel – hozott egy üveg savanyú uborkát, vagy megnézte, nem bántják-e a kis Kosztyikját.
– Jaj, Oleszja – húzta végig megszokott mozdulattal az ujját a tévé képernyőjén Valentyina Sztyepanyivna. – Micsoda por nálatok! Egyenesen kosz van… Hol az én kisfiam?
Oleszja elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Jó napot, Valentyina Sztyepanyivna. Kosztya elment a barátaihoz.
– Helyesen tette – ült le az anyós a kanapé szélére. – A férfinak kell a kikapcsolódás. Ő a családfenntartónk.
– Te meg, gyermekem, egészen szétestél. Sápadt az arcod, karikás a szemed. Tényleg ilyen nehéz magadra figyelni? Kosztyik panaszkodott, azt mondja, mindig ugyanazt eszitek.
– A férfinak hús kell, változatosság.
Oleszja lassan az anyósa felé fordult.
– És Kosztyik nem panaszkodott arról, hogy egy hónap alatt egyszer sem cserélt pelenkát a gyereken? Hogy azt sem tudja, hol vannak a kék otthoni nadrágjai?
Valentyina Sztyepanyivna összeszorította az ajkát.
– Drágám, ez nem férfimunka. A mi női rendeltetésünk az, hogy meghittséget teremtsünk. Ne haragudj, én csak jót akarok. Az én néhai férjem például…
Oleszja már nem hallgatta. Persze, az anya mindig a fia oldalán áll. Az anyós két óra múlva ment el, alaposan felőrölve a menye idegeit.
Este Konsztantyin remek hangulatban tért haza.
– Ó, anya itt járt? – észrevette az asztalon az uborkásüveget. – Mit mondott?
– Azt, hogy rossz háziasszony vagyok – felelte Oleszja.
Egy széken ült, kezét az ölében összekulcsolva. Andrijka már aludt.
– Hát anyám nem hazudik – nevetett Kosztya, miközben kinyitotta a hűtőt. – Na és, mi lesz vacsorára? Megint azok az ehetetlen fasírtok?
– Vacsorára nincs semmi, Kosztya.
A férfi megdermedt a nyitott ajtóval.
– Hogyhogy?
– Úgy, ahogy mondom. Ma egész nap a szavaidon gondolkodtam. Rájöttem, igazad van. Egy amőba vagyok. Láttál már baktériumot a tűzhely mellett állni?
Konsztantyin lassan becsukta a hűtőt.
– Most gúnyolódsz? Éhesen jöttem haza.
– Én meg fáradt vagyok – állt fel Oleszja. – Elegem van abból, hogy neked és az anyádnak személyzet legyek, akit még kritizálni is lehet.
– Szabadságon vagy? Nagyszerű. Én is.
– Te? Miféle szabadságod lehet neked? – lépett felé. – Az én pénzemen élsz, ha elfelejtetted volna!
– GYES-en vagyok! Ez munka – napi huszonnégy órában, a hét minden napján! És ha szerinted ez pihenés meg semmittevés – cseréljünk.
– Holnap reggeltől te maradsz Andrijkával. Én pedig elmegyek.
– Hová mennél te? – akadt el a szava.
Oleszja vállat vont.
– Anyához egy hétre. Van pénz a kártyámon – a saját megtakarításom, amit még a GYES előtt gyűjtöttem.
– Megboldogulsz? Itt minden egyszerű. Port letörölni, fasírtot sütni, gyereket ellátni. Hiszen okos vagy, nem olyan, mint én, a „kolhozparaszt”.
– Sehova nem mész! – ordított Konsztantyin. – Ki engedne el?
– Nincs szükségem engedélyre, Kosztya. Felnőtt ember vagyok. A holmim már be van pakolva. A kocsi reggel hatkor ott lesz a bejáratnál.
Kosztya megpróbálta megragadni a vállát, de ő élesen elrántotta magát.
– Ne érj hozzám. Ha holnap nem boldogulsz – hívd az anyádat. A legbölcsebb asszony majd mindent elmagyaráz neked!
Oleszja elutazott az anyjához, kikapcsolta a telefonját, és tizenkét órát aludt egyhuzamban. Az anyja nem kérdezett semmit – csak elé tolta az étellel teli tányérokat, és pléddel takarta be a lábát.
Másnap Oleszja bekapcsolta a telefonját. Negyvennyolc nem fogadott hívás. Száztizenöt üzenet a messengeren.
– Hol vagy?
– Gyere vissza azonnal, üvölt megállás nélkül!
– Hol van a kásája? Nem eszi meg azt, amit főztem!
– Oleszja, ez nem vicces, estére terveim voltak!
– Anya idejött, összevesztünk. Azt mondta, te szándékosan rendezted ezt így. Gyere vissza, mindent megbocsátok.
Oleszja elmosolyodott, és nem válaszolt.
A harmadik napon újabb üzenet érkezett:
– Leszja, kérlek. Széttörte a telefonomat. Nem tudtam, hogy ilyen aktív.
– Két napja nem aludtam. Anya elment, azt mondta, felment a vérnyomása.
– Nem bírom tovább. Gyere vissza, rendelek autót, csak gyere haza.
Ő röviden válaszolt:
– Négy nap múlva ott leszek, ahogy megbeszéltük.
Amikor Oleszja belépett a lakásba, majdnem ledöntötte a lábáról a szag – elviselhetetlen bűz terjengett a koszos ruhától és a szeméttől.
A férj a kanapén ült szétszórt játékok között, Andrij pedig a járókában üldögélt, és elmélyülten rágcsálta a cipőjét.
– Ó… megjöttél… – Kosztya még a fejét sem fordította felé. – Leszja, ez pokol. Miért nem alszik? Miért akar mindig valamit? Miért nem eszik rendesen? Semmit sem értek!
Oleszja bement a konyhába – a mosogatóban tornyosuló mosatlan edények hegye majdnem a plafont támasztotta. Minden koszos volt: két serpenyő, egy bogrács és három lábas.
– Ez meg mi, Kosztya? – bökött a legnagyobb serpenyő felé. – Miért fekete?
– Jót akartam… – lehajtotta a fejét. – Én csak fasírtot sütöttem… Anya jött, elkezdett dirigálni, Andrij sírni kezdett, én meg elterelődtem…
– Rám kiabált, azt mondta, semmirekellő vagyok. El tudod képzelni? A saját anyám!
– Most már el – tette karba a kezét Oleszja. – Na mi van, „családfenntartó”, milyen volt a szabadság? Kipihented magad? Bicikliztél egyet?
A férfi komoran hallgatott. Ki szeretné bevallani, hogy a saját gyerekével sem boldogult?
– Figyelj rám jól, Kosztya – lépett egészen közel hozzá Oleszja. – Most elmegyek zuhanyozni, utána megetetem a fiamat.
– Te pedig addig kiviszed az összes szemetet, elmosogatod ezt a hegynyi edényt, és felmosol az egész lakásban.
– Ha még egyszer meghallom a „kolhozparaszt” meg az „amőba” szót, örökre elmegyek. És beadom a válópert! Megértetted?
Kosztya ránézett, és bólintott.
– Megértettem. Leszja, én… nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz.
– Jó, hogy megértetted. Inkább későn, mint soha. Rajta, gazda, munkára! Én meg megyek zuhanyozni.
Oleszja etette a fiát, a férje pedig rendet rakott a konyhában. Ez három órájába telt.
Két hónappal később a fiatal család élete gyökeresen megváltozott. A szemetet már emlékeztetés nélkül vitte ki, az edényeket Kosztyik első szóra elmosta.
Több időt töltött a feleségével és a fiával, a barátok háttérbe szorultak. Oleszja mélyet lélegzett. Nahát! Kiderült, csak annyi kellett, hogy a férj egyszer a bőrébe bújjon…
És ti mit gondoltok erről? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és nyomjatok egy lájkot!
