– Halló, te egyáltalán normális vagy?! Azért küldtem hozzád a lányomat, hogy vigyázz rá és gondoskodj róla, nem pedig azért, hogy ok nélkül beleköss minden apróságba. Miféle támadások ezek már az első napon? Mit jelent az, hogy „gondoskodjon magáról”? Ő a vendéged, és a kötelességeid közé tartozik, hogy számára a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsd. A gyerek tanulni jött a városba, nem háztartási gondokkal bajlódni!
— Allocska, hiszen te egyedül élsz? Könyörgöm, ments meg engem, kérlek. Neked is van lányod, értened kell, milyen érzés a saját, vér szerinti gyereket idegen városba elengedni, és hónapokig nem látni.
Allának volt megértése. Valószínűleg ezért is egyezett bele, hogy a vizsgaidőszak idejére befogadja levelezőn tanuló unokahúgát. Pontosabban: az unokatestvére lányát. Eleinte furcsának tűnt a kérés, hiszen a városukban minden felsőoktatási intézmény biztosított kollégiumi elhelyezést, de az észérv azt súgta, hogy az anya egyszerűen nem akarta a lányát „állami intézménybe” adni, mert ott esetleg nem a legjobbak a körülmények, és ki tudja, milyen emberek laknak ott.
Bár, megint csak… az ő saját lánya is tizenhat évesen ment felvételizni, és a főiskola alatt végig kollégiumban lakott. Ahogy Julka mesélte, rend volt: éber nevelők ügyeltek rá, hogy a diáklányok „ne hordják fel magukhoz a férfiakat”, összességében tiszta, száraz és meleg volt, és ha elő is fordultak kisebb kilengések, azokat kivizsgálás és büntetés követte.
De valószínűleg, ha Allának lett volna lehetősége a lányát akár albérletben, akár rokonoknál elszállásolni egy időre, ő is élt volna vele. Csakhogy abban a városban, ahol Julka tanult, nem voltak ismerősök vagy rokonok, a lakásbérlés pedig túl drága lett volna. Így Allának volt megértése az unokatestvére iránt, és ezért beleegyezett, hogy a vizsgaidőszak idejére a lány a szabad szobában lakjon.
Julka már két éve férjhez ment, minden holmiját átvitte az új házba, így a szobája vendégszobaként vagy dolgozószobaként funkcionált, attól függően, mire volt épp szükség. Úgyhogy jöjjön csak Oxana – így hívták az unokahúgot – és lakjon ott. Végül is egy húszéves lánytól nem lehetnek komoly problémák. Legalábbis így gondolta Alla.
A valóság azonban sokkal… nyomasztóbbnak bizonyult.
— Szia, Alla néni! – a találkozáskor semmi nem utalt nehézségekre. Egyszerűen azért, mert nehéz bármi problémát észrevenni, amikor az embernek ki kell mennie a pályaudvarra a „gyerekért”, hazavinni, megmutatni, mi hol van, megvendégelni valamivel finommal, és általában vendégszeretőnek lenni.
Ám már másnap, mielőtt a diáklány elindult volna az óráira, reggeli közben, mintegy mellékesen elhangzott:
— A ruhákat ki kellene mosni.
Alla csak meglepetten felvonta a szemöldökét. Már készült is elmagyarázni a lánynak, hogy ő nem házvezetőnő, a mosógép a fürdőszobában van, és a maximum, amit meg tud tenni, hogy megmutatja, melyik gombot kell megnyomni – ha egyáltalán szükség lesz rá. Ebben ugyanakkor erősen kételkedett, hiszen a modern mosógépek kezelőfelülete nagyjából mindenhol ugyanaz, és még az édesanyja és édesapja is boldogult vele, pedig ők sosem voltak különösebben műszaki beállítottságúak. A mai fiatal nemzedéknek meg végképp „pacsiban kell lennie” a technikával.
A második vészjelzés a konyhában várta: reggeli után a lány még arra sem vette a fáradságot, hogy az edényeket legalább a mosogatóba tegye, nemhogy elmosogassa. Áttekintve a rendetlenséget, Alla végül elmosta a tányért és a bögrét, majd elhatározta, hogy este mindenképpen beszél Oxanával az otthoni viselkedés szabályairól.
Csakhogy este, amikor hazaért a munkából, a lány még nem volt otthon. Pedig előző nap arról volt szó, hogy az órái csak háromig tartanak. Hogy mivel foglalkozott tanulás után, az akkor derült ki, amikor Oxana végül hajnali kettőkor méltóztatott hazajönni aludni. Erősen érződött rajta az alkohol, jelezve, hogy az első vizsganap megünneplése sikeres volt. Ez önmagában még nem lett volna akkora gond. Végül is felnőtt lány, Alla pedig nem az anyja, hogy nevelje vagy kioktassa. Ebben a korban már Julkát sem nevelte: huszonpár évesen az ember már nem tizenöt, idegen gyereket meg pláne nem fegyelmez az ember.
A gond az volt, hogy Oxana reggel elfelejtette a kulcsait. Így az éjszakai hazatérésével felébresztette Allát, aki békésen aludt, és reggel munkába kellett mennie. A részeg lánynak persze nem kezdett mindent a fejére olvasni – pontosan tudta, hogy az majd kialussza magát, és reggel semmire sem fog emlékezni. Viszont a későbbi beszélgetéshez feljegyzett pontok listája jelentősen bővült.
— Alla néni, hol van a reggeli? – Oxana akkor lebegett be a konyhába, amikor Alla már befejezte a szendvicsét.
— És a ruhák sincsenek még kimosva, pedig holnap szükségem lesz rájuk.
— A hűtőben vannak alapanyagok – értve, hogy így is elkésik majd a munkából, a nő letette a csészét a csészealjra, és a lehető legbarátságosabb hangon folytatta. – Oxana, nem tudom, nálatok otthon mi a szokás, de itt ezek a szabályok: senki nem fog kiszolgálni. A hűtő a rendelkezésedre áll, minden szükséges ott van. Ha esetleg még szeretnél venni valamit, és hely kell hozzá, szólj, felszabadítok neked egy polcot. Ugyanez vonatkozik a mosógépre és a porszívóra is. Az edényeket magad után te mosod el. És kérlek, ne felejtsd el a kulcsokat: én elég korán kelek munkába, éjszaka pedig szeretnék aludni, nem pedig hajnali kettőkor ajtót nyitni neked.
A lány zavartnak tűnt. Bár Alla nem hallott bocsánatkérést, úgy gondolta, hogy az elbeszélgetés elég lesz ahhoz, hogy világosan lefektesse azokat a szabályokat és normákat, amelyek – ahogy ő maga hitte – egy ilyen korú lánynak már rég magától értetődők.
Hiszen mindannyiukat nagyjából ugyanúgy nevelték, nem igaz? Őt is, a unokatestvérét is. És nagyjából ugyanezt a nevelést kellett volna továbbadniuk a gyerekeiknek is.
Mégis ott motoszkált benne a kétely apró férge, emlékeztetve arra, hogy talán mindent előre kellett volna tisztázni.
Hogy Oxana esetleg nem értette, miben különbözik az, hogy „a vizsgaidőszak idejére a néninél lakik” attól, hogy „beköltözik egy házba, ahol szakácsnő és házvezetőnő áll a rendelkezésére”…
A pontot az i-re az unokatestvér telefonhívása tette fel. Alla épp a földszinti étkező felé tartott, amikor megszólalt a telefon.
Fogadva a hívást, Alla udvariasságból már készült köszönni, ám gyakorlatilag lesokkolták a nővére követelései.
— Halló, te egyáltalán normális vagy?! Azért küldtem hozzád a lányomat, hogy vigyázz rá és gondoskodj róla, nem pedig azért, hogy ok nélkül beleköss minden apróságba. Miféle támadások ezek már az első napon? Mit jelent az, hogy „gondoskodjon magáról”?! Ő a vendéged, és a kötelességeid közé tartozik, hogy számára a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsd. A gyerek tanulni jött a városba, nem háztartási munkát végezni!
— A „gyerek” nyugodtan kimoshatta volna a ruháit tanulás után, ahelyett hogy éjjel fél kettőig ismeretlen helyeken csatangolt. És egyébként a kulcsokat is magával vihette volna, hogy a bulizás után ne a dörömbölésével ébresszen fel. Arról már nem is beszélve…
— Miféle bulizás?! Te egyáltalán nem figyelsz rá?! Kivel volt? Hová ment egyáltalán az órák után? Alla, én abban a hitben voltam, hogy felügyeled majd és gondját viseled, nem pedig magára hagyod egy idegen városban. Mi lesz, ha történik vele valami? Te egyáltalán gondolkodsz azzal az üres fejeddel, vagy…?
— Azonnal fogd be a szád! – ordította bele Alla a telefonba.
A mellette elhaladó kolléganő ijedtében félreugrott, és majdnem nekiütközött a falnak.
— Bocsánat, Olenka, nem neked szólt… csak… családi ügy.
Na akkor figyelj ide, drága nővérem. Én nem vagyok testőr, nem vagyok anya, és nem vagyok egy személyben kiszolgáló személyzet.
Ajándékok anyának
A te „gyereked” huszonhárom éves – ha nem tévedek –, ebben a korban az ember már maga felel magáért, és maga gondoskodik magáról.
Az, hogy beleegyeztem, hogy befogadom, csak azért, hogy ne egy háromágyas kollégiumi szobában lakjon, még nem jelenti azt, hogy majd én mosom ki utána a fenekét, és ellenőrzöm, kivel találkozik, mit csinál és hová jár.
Ha ennyire kontrollálni akarod, gyere ide te magad, béreljetek lakást, és vezesd mindenhová kézen fogva – nekem megvan a magam élete és a saját dolgaim…
A vonalat bontották.
Este pedig egy mogorva Oxana várta Allát, aki demonstratívan az asztalnál ült, a telefonjába merülve.
Így köszöntötte a nénjét:
— Anya megígérte, hogy beszél majd magával. De én hazajöttem, és nincs vacsora.
— Na akkor figyelj – sóhajtott fel Alla, és úgy döntve, hogy még ad ennek a kis taknyosnak egy utolsó esélyt, röviden és világosan így szólt: — Amit az anyádnak mondtam, azt most neked is elmondom.
Itt nincsenek szolgák. Főzni, mosni és takarítani magad után te fogsz. Ha pedig nem – akkor irány a kollégium.
— Anya azt mondta, nem enged oda. Mert ott senki sem fog rólam gondoskodni.
— Huszonhárom évesen már magadról kell gondoskodnod.
— Akkor most megsértődöm, és elmegyek. És anya is haragudni fog magára – húzta fel az állát a lány.
Alla felsóhajtott, tenyerét az arcához szorította, majd így szólt:
— Akkor figyelj ide. Még egy szó – és azonnal kirepülsz innen a cuccaiddal együtt. És egy cseppet sem érdekel, hogy késő este van, és a kollégiumba nem vesznek fel ilyenkor – alszol a pályaudvaron. Ha befogod a szád, maradhatsz reggelig, de reggel összepakolsz, és irány a kollégium. Nincs több variáció. Jó éjszakát.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a lány ugyan kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta, Alla bement a szobájába.
Öt perccel később kénytelen volt a telefonját lenémítani, mert a lány ismét panaszkodott az anyjának, az pedig hívásokkal kezdte zaklatni az unokatestvérét, később pedig – ahogy Alla reggel megértette – üzenetekkel is.
Miután elolvasta az utóbbiak tartalmát, Alla végleg elvesztette a hitét a rokon józan eszében, és feketelistára tette.
Ezután biztos, ami biztos, ellenőrizte Oxana pakolását, nehogy a lány „véletlenül” magával vigyen valamit más holmijából.
És közben arra is figyelt, hogy a saját dolgai közül se felejtsen itt semmit – nehogy, isten őrizz, vissza kelljen még egyszer jönnie…
— Anya nem mondta, hogy maga ilyen gonosz – vetette oda Oxana.
Ajándékok anyának
Alla sok szerencsét kívánt neki a kollégiumban élő „jó emberekhez”, majd becsukta az ajtót a vendég után.
Ezután végre megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. Nos, ilyen is előfordul…
Hiszen a statisztikák szerint a környezetünkben élő emberek tíz százaléka teljesen inkompetens a valóságérzékelés terén – neki is jutott egy adag idegen… torz valóságszemléletből.
Most már csak annyi maradt hátra, hogy levonja a tanulságokat, rendet tegyen a szobában, és megértse: ezt a két rokont többé nem szabad átléptetni a küszöbön.
Ahogyan azokat sem, akik együttérzéssel, teljes meggyőződéssel állítanák, hogy Allának egy diagnózis nélküli felnőtt nőt kellett volna úgy gondoznia, mint egy kisgyereket.
Hogy ne maradjatok le az új, érdekes történeteinkről, iratkozzatok fel az oldalra!
Osszátok meg gondolataitokat és érzéseiteket kommentben, támogassatok minket lájkokkal.
💬 Barátok, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
