Képzeld el a helyzetet: a férjem édesanyjától örököltünk egy nyaralót. Illetve hát „nyaraló” — inkább csak a neve volt az. Egy roskadozó kis házikó, három deszkából összetákolt kerítés, és derékig érő gaz a telken. A férjem — mint a legtöbb férfi — ránézett, és csak annyit mondott:
„Á, hagyjuk, inkább adjuk el.”
Én viszont… hát ilyen a természetem — makacs vagyok! Rácsaptam erre a kis földdarabra. Már láttam magam előtt, milyen gyönyörű lesz. Egy teljes éven át ezzel a nyaralóval éltem. Szinte az összes megtakarításomat beletettem, és persze a munkámat is.
Magam festettem ki a házat, munkásokat fogadtam, hogy megjavítsák a tetőt. De a legfontosabb: virágoskertet ültettem. És nem holmi egyszerű ágyásokat, lányok, hanem egy igazi kis Angliát! Rózsák, pünkösdi rózsák, hortenziák… Minden egyes virágot úgy gondoztam, mintha a gyermekem lenne.
A férjem eleinte csak mosolygott rajtam, aztán amikor meglátta az eredményt, még tisztelni is kezdett.
„Na, Szvetik, te aztán tudsz valamit!” — mondta, miközben a virágzó ágyásaimat nézte. És őszintén: boldog voltam. Lett egy helyem, ami erőt adott, egy menedékem.
De nem sokáig szólt a zene. A „birtokunkról” tudomást szerzett a férjem nővére, a sógornőm, Marina. Tipikus városi nő, a föld hidegen hagyja, viszont a természetben pihenni — ó, azt imádja! Főleg, ha ezt a természetet már valaki más rendbe tette.
Egy szombaton, telefon és figyelmeztetés nélkül, egyszer csak begördül egy autó a telekre. És kiszáll belőle Marina teljes csapata: ő maga, a férje és két neveletlen gyerek.
— Szvetik, sziááá! Jöttünk grillezni! — kiabálja már a kapuból.
Persze ledermedtem, de mit tehettem — mégiscsak rokonok. Megmutattam nekik a házat, teát kínáltam. Ők meg, cipőt le sem véve, egyenesen a tiszta verandára. És akkor elkezdődött…
Lányok, ez nem pihenés volt — ez barbár invázió. A férje a hatalmas grillsütőt pont a futórózsás ágyásomba állította. A gyerekek őrülten rohangáltak a telken, letaposták a pünkösdi rózsákat, letörték a hortenziákat.
Marina pedig királynőként járkált, és osztogatta az utasításokat:
„Szvet, hozz uborkát!”,
„Hol vannak a tiszta törölközők?”
Utánuk szeméthegy maradt, kitapodott fű és letört ágak a kedvenc növényeimről.
Ott álltam a romok közepén, és majdnem elsírtam magam.
És ez, kedveseim, még csak a kezdet volt. Ettől kezdve minden hétvégén jöttek. Szégyenérzet nélkül! Nem pakoltak el, nem mostak el. Egyszer megérkezem, és látom: az új kerti kesztyűimet a grill tisztítására használták! El tudjátok képzelni?!
Este megpróbáltam beszélni a férjemmel. Gyerek módjára magyaráztam neki, hogy ebbe a nyaralóba a lelkemet tettem bele, hogy fáj nézni, ahogy mindent tönkretesznek. Ő meg, a puhány, csak sóhajtozott.
— Szveta, megértelek. De tarts ki, hiszen a testvérem! Kínos lenne nemet mondani neki. Egy család vagyunk. Ne legyen balhé.
És abban a pillanatban megértettem: a balhét nem lehet elkerülni. Mert az én „kis Angliám” átjáróházzá és grillkocsmává vált. Az én „egyetlen családom” pedig lábtörlőnek használt engem. A bosszú terve azonnal megérett. Hideg volt. Nagyszabású.
A következő héten nagy összeget vettem le a közös hitelkártyánkról. Amikor este a férjem meglátta az SMS-t, majd kiugrott a szeme.
— Szveta, megőrültél?! Mire ment el ennyi pénz?!
— A család megerősítésére, drágám — mosolyogtam rá a lehető legtitokzatosabban. — Hamarosan mindent meglátsz.
Az egész következő szombati nap pezsgő munkával telt a nyaralónkban — megérkezett egy brigád mester. Gyorsan, összeszokottan dolgoztak, mintha maguk is tudták volna, hogy sürget az idő. A férjem idegesen járkált körülöttük, nem értette, mi történik. Én pedig, egy napágyban elhelyezkedve, pohár hideg teával a kezemben figyeltem a folyamatot, és osztottam az utasításokat.
Pontban este hatkor, amikor az utolsó csavart is betekerték, mindent odaadtam volna, hogy lássam a férjem arcát. A telkünk közepén ugyanis egy összefüggő, két méter magas trapézlemezes kerítés állt, élesen kettévágva a területet.
Az egyik oldalon maradt a házunk, a veranda és a kedvenc virágágyásaim. A másikon — az elhanyagolt „grillezőzóna”, gazokkal benőve, és a régi fészer. A kerítésbe egy kiskaput is rendeltem — kicsit, de masszív lakattal.
— Mi… mi ez? — hebegte zavartan a férjem.
— Ez, drágám, a mi „családi kompromisszumunk” — válaszoltam nyugodtan. — Ez a rész az enyém. Itt én vagyok a gazda. Az a fél pedig közös, a te imádott családodnak. Hadd álljon ott a húgod akár fejen is, és süsse a húst — most már megvan a saját területe.
És ekkor, mintha forgatókönyv szerint történt volna, begördült Marina családjának autója a kapuhoz. Kiszállt, meglátta az új kerítést, és ledermedt. Az arca… lányok, igazi robbanó elegy volt: döbbenet, értetlenség és szent felháborodás egyben.
Marina kiabálni kezdett, telefonálni a férjemnek, magyarázatot követelt… Én pedig csak némán felkaptam a napágyamat, és áttettem az új kerítés mögé — oda, ahol én uralkodom.
Mondjátok meg őszintén, drágáim: túl kemény voltam?
Vagy néha, hogy megvédjük a kis paradicsomunkat, egyszerűen fel kell húzni egy nagyon, nagyon magas kerítést?
