Tegnap a férjem megkapta a fizetését a bankkártyára. Annyira szeretnék autóval körbejárni a boltokat, de a férjem dolgozik. A fiamat az anyósom elvitte a hétvégére. Egyedül ülni otthon, amikor pénz van a kártyán, egyszerűen elviselhetetlen. Júlia ismét kinézett az ablakon:
„Nálam van a kártya, legalább elmegyek bevásárolni. Főzök a férjemnek egy finom ebédet. Fel kellene hívnom.”
Elővette a telefonját:
– Vadim, hamarosan hazajössz?
– Drágám, még csak péntek van. Elfelejtetted?
– Azt hittem, korábban jössz. Elmehettünk volna vásárolni.
– Júlia, holnap. Ha akarod, ma is sétálhatsz egyet, de nélkülem.
– Rendben, kedvesem!
A táskájába tette a telefont, és készülődni kezdett.
Júlia egyszerűen csak járta a boltokat. Az élelmiszerüzletekben vett ezt-azt. Benézett ruhákat nézni is – hamarosan ősz lesz, körül kell nézni az árak között.
Odament a következő részleghez. Egy nő éppen bundákat nézegetett. Júlia arcán megjelent egy fölényes mosoly:
„A frizurájából és a ruhájából ítélve tiszta vidék, és lám, mégis bundákat nézeget.”
A nő hirtelen elfordult a bundáktól, és véletlenül meglökte Júliát:
– Nem lehetne óvatosabban? – háborgott a városi hölgy, majd hirtelen felkiáltott: – Anya!
Az alaposabban megnézte a városi szépség arcát, és kissé tátva maradt a szája:
– Júlia?! Te vagy az?! Milyen szép lettél!
– Anya, mióta nem találkoztunk?
– Úgy tizenöt éve.
– És te még mindig a falunkban élsz?
– Igen. A férjemmel jöttem. Valami dolga van itt. Magával hozott, én meg csak sétálok a boltok között.
– Gyere el hozzám vendégségbe! Nem lakom messze.
– Valahogy kellemetlen… – pirult el Anna.
– Ugyan már! Gyere!
– Jó, mindjárt felhívom Viktort.
– Melyik Viktort?
– A férjemet. Emlékszel, nem messze tőlünk lakott.
– Te hozzámentél Viktorhoz? – csodálkozott Júlia.
– Igen.
– Hiszen alacsonyabb volt nálunk!
– A katonaság után megnyúlt. Fél fejjel magasabb nálam.
– Nahát, Anya! Hívd csak gyorsan!
Anna mosolyogva megnyomta a hívás gombot, és a füléhez emelte a telefont:
– Vitya, tudod, kit találkoztam most? Júliát.
– Add át neki az üdvözletemet.
– Vitya, még sokáig leszel ott?
– Legalább három órát.
– Akkor elmegyek Júliához vendégségbe.
– Persze, menj csak!
Júlia bevezette a barátnőjét a háromszobás, felújított lakásába:
– Vedd fel a papucsot! Gyere be! – közben átfutott a fején a gondolat: – „Hadd irigykedjen.”
Végigmentek a szobákon, majd kimentek az erkélyre. A nyolcadik emeletről a város nagy része látszott. Miután álltak egy ideig az erkélyen, visszamentek a szobába:
– Na, hogy tetszik? – kérdezte büszkén Júlia.
– Nagyon szép nálad! Az egész város látszik.
– És te ott a faluban hol laksz?
– Az első években Viktor szüleinél éltünk. Aztán megszületett a fiunk, és a közelben kezdtünk házat építeni. Ott, ahol a Mikitenkóék laktak. Emlékszel, az öreg házaspár? A férfi meghalt, a nagymama pedig eladta nekünk a kis házát, és a lányához költözött a városba. Sokáig építettük a házat. Segítettek a szülei is meg az enyéim is. Akkor költöztünk be, amikor már megszületett a lányunk.
– Két gyereked van?
– Már négy: két fiú és két lány.
– Hogy bírsz velük? Itt egyetlen gyerekkel is annyi gond van.
– Megbirkózom.
– Gyere a konyhába! – noszogatta Júlia a barátnőjét. – Ott beszélgetünk, közben meg ebédelünk is.
Bementek a konyhába. A háziasszony lehetőséget adott a barátnőjének, hogy megcsodálja a konyhabútort és az import hűtőszekrényt is.
– Ülj le!
Júlia teát főzött. Kivett a hűtőből kolbászt, sajtot, csokoládécukorkákat, majd bólintott:
– Mivel foglalkozik a Viktorod?
– A farmon dolgozik…
– Jaj, Anya, Anya – szakította félbe a barátnője. – Hiszen hívtalak magammal a városba. Az én Vadimom már művezető a gyárunkban. Akkor ismerkedtünk meg, amikor még az egyetemen tanult, az utolsó évfolyamon. Sok barátja van. Választhattál volna közülük valakit, és most te is rendes lakásban élnél.
– Nem, Júlia, én szeretem az én Vityámat.
– Hát, mindenkinek a maga sorsa! Én egyet szültem. Már tizenhárom éves.
– Az én legidősebbem is tizenhárom – tette hozzá Anna.
– Igen, de neked rajta kívül még három van. Biztos az életet sem látod mellettük.
– Nehéz persze. De van két nagymama a közelben. Segítenek egy kicsit.
– Mi meg Vadimmal szinte minden évben a tengerhez megyünk. Odesszában is voltunk. Egyszer még Törökországba is eljutottunk.
– Mi Viktorral is arról álmodunk, hogy elmegyünk a tengerhez. Majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek.
– Jaj, Anya, sajnállak! Négy gyerekkel a tengerről csak álmodozni lehet. Te nem eszel kolbászt?
– Jaj, Júlia, nekem a cukorkáid nagyon ízlenek. A kolbászhoz most nincs kedvem.
– Egyél csak, egyél! Én addig felteszem főni a húst. A férjem hamarosan hazajön a munkából. Egész nap a gyárban van. Éhesen jön haza.
– Júlia, azt hiszem, megyek – a barátnő felállt az asztaltól.
– Anya, hová mész? Még nem is beszélgettünk rendesen.
– Az enyém már biztosan vár – odalépett és megölelte a barátnőjét. – Júlia, holnap szombat. Gyertek el hozzánk a férjeddel és a fiatokkal, aludjatok is nálunk. Mikor voltál utoljára a szülőfaludban?
– Már régen. Ott már nincs senkim.
– Akkor gyertek el holnap!
– Ott is alszunk… – Júlia arcán álmodozó mosoly jelent meg. – Anya, olyan kellemetlen…
– Majd valahogy elférünk! Add meg a számodat! Felhívlak.
– Írd!
A barátnő felírta a telefonszámot, elköszönt és elment. Júlia szeme előtt pedig felidéződött a gyerekkora a szülőfalujában, ahová valóban nem lenne rossz elutazni.
Este hazatért a férje. Júlia mert neki egy tányér borscsot, és leült mellé:
– Vadim, ma találkoztam egy gyerekkori barátnőmmel.
– Rendben – bólintott a férfi, miközben tovább kanalazta a borscsot.
– Még mindig a falunkban él.
– Ühüm! – hangzott a válasz.
– Vadim, menjünk el holnap hozzájuk vendégségbe.
A férj felemelte a fejét:
– Holnap pihenni akartam.
– Ott majd pihensz. A falu csak száz kilométerre van. Denist is visszük. Mit csináljon egész nyáron a városban a nagymamánál?
– Miféle pihenés az? Oda-vissza utazni…
– Ott is alszunk.
– Ott alszunk? – A férj arcán álmodozó mosoly jelent meg.
– Na, Vadim…
– Rendben – legyintett. – Menjünk!
– Vadim, csak ajándékokat kell vennünk. Négy gyerekük van. A legidősebb egyidős a mi Denisünkkel. A többiek kisebbek. Nem élnek túl jól, persze.
– Akkor menj! Vedd meg!
– Vadim, szerintem pezsgőt is kellene venni. Gyere velem!
– Menjünk – bólintott a férj.
Szombat reggel elhozták a fiukat a nagymamától. Beültek a Renault-jukba, és elindultak Júlia szülőfalujába.
Mindannyian jókedvűek voltak. Idén nyáron nem terveztek tengeri nyaralást, így legalább a hétvégére kiruccantak a természetbe.
Íme, Júlia szülőfaluja. De mennyit változott minden! Az a kis ház, ahol egykor lakott, már nem állt – a helyén hatalmas ház magasodott.
Odahajtottak Viktor szüleinek házához. A ház a helyén volt. De mellette, ahol régen az öreg Mikitenkóék laktak, most egy hatalmas, kétszintes villa állt. Júlia teljesen zavarba jött, de a kapunál ott állt a barátnője, és mosolygott.
– Ez lenne a barátnőd háza? – kérdezte meglepetten Vadim a feleségétől.
– Úgy tűnik – mondta bizonytalanul Júlia.
Megálltak, kiszálltak az autóból. A barátnők megölelték egymást.
– Ez a ti házatok? – kérdezte döbbenten Júlia.
– Igen.
Ekkor maga a házigazda is kijött:
– Jaj, Júlia, milyen szép vagy!
– Vitya, rád sem lehet ismerni – ocsúdott fel, majd bemutatta: – Ő a férjem, Vadim.
A férfiak kezet fogtak, a házigazda pedig azonnal javasolta:
– Vadim, állj be az udvarra az autóval. Ma nem engedünk el benneteket sehová. Mindjárt kinyitom a kaput.
Kinyitotta. Az udvaron egy nagy terepjáró állt.
– Állj oda mellé! – utasította a házigazda.
Vadim odaállította az autóját, ahová mutatták, és az ő kocsija hirtelen kicsinek és jelentéktelennek tűnt.
Ekkor a fiúk is kifutottak a házból. Denishez odalépett egy vele egykorú fiú, csak erősebb és szélesebb vállú. Bemutatkoztak egymásnak, majd elmentek valahová a kertbe. A háziasszony pedig felvezette a barátnőjét a férjével együtt a házba, felmentek a második emeletre.
– Ez lesz a szobátok – mutatta. – A mosdó és a fürdő ott van a folyosó végén.
Bementek a szobába. Tágas volt. Ágy, szekrény, sőt még egy kisebb televízió is volt benne.
– Érezzétek otthon magatokat! Aztán gyertek ki a kertbe. Ülünk egy kicsit a friss levegőn.
Bementek a szobába. Júlia az ablakhoz lépett:
– Jaj, nézd! A mi Denisünk az ő legidősebb fiukkal saslikot süt.
– Így van… – csóválta a fejét Vadim. – Úgy látom, a barátaid egyáltalán nem szegények.
Fél óra múlva már mindenki a kerti pavilonban ült. Az asztalon saslik állt. Mellette házi kolbász volt felszeletelve. Júlia megkóstolta, és megértette, miért nem akarta tegnap a barátnője megenni a bolti kolbászt.
– Tessék, kínáljátok magatokat! – invitálta a háziasszony. – Minden a mi gazdaságunkból van.
– Saját gazdaságotok van? – kérdezte Vadim.
– Igen. Az egész rokonság, az enyém is meg az övé is ott dolgozik.
Közben a rokonok is kezdtek érkezni. Júliára itt még emlékeztek.
A vendégeskedés késő estig tartott. Éjfél után a vendégek a nekik kijelölt szobába mentek.
– Milyen összetartóak, és milyen jó nekik – sóhajtott Júlia. – Szinte irigylem őket.
