— Micsoda?! — háborodott fel Inna Igorjevna. — Az a szoknyás szörnyeteg? Szörnyű! Minek nektek ez? Teljesen felforgatja az életeteket! Azonnal mondjátok le a látogatását!
Olya nagymama Inna Igorjevna volt anyósa. A kis Zsenya még csak hatéves volt, amikor a szülei elváltak, és az anyja mindig azt mondta, hogy mindenért Olya nagymama a hibás. Mindenbe beleütötte az orrát, visszataszítóan viselkedett, különösen rossz hatással volt az unokájára, ezért végül el kellett válniuk.
— Ha idejön, készülj a válásra Zsenyával! — folytatta Inna Igorjevna. — Nem hagy majd nektek nyugodt életet.
Alla elgondolkodott. Na tessék, még egy szörny! Ő maga is szörnynek tartotta az anyósát, aki szintén szeretett beleavatkozni a családi ügyeikbe és mindenbe beleszólni, miközben nagyon korrekt és intelligens nő látszatát keltette. De vajon melyikük a rosszabb?
Jevgenyij nem nagyon emlékezett a nagymamájára — kilencéves volt, amikor egyszer nála töltötte a szünidőt, és úgy emlékezett rá, mint hangos és energikus nőre. Talán Inna Igorjevnának igaza van. Lehet, hogy beszélni kellene Zsenyával?
— Az én nagymamám teljesen normális! — tiltakozott Jevgenyij. — Lehet, hogy túl érzelmes, de már 74 éves, talán megnyugodott. Segíteni fog neked a ház körül, süt majd pirogot, és sétál Antoskával az udvaron.
— És meddig marad?
— Egy-két hétig. Ha meg nem, hát kibírjuk, mégiscsak rokon.
A pályaudvaron várták. Alla azt képzelte, hogy most majd egy idős néni lép ki a vagonból hátrafésült hajjal, hosszú, tarka ruhában, és a peronra pakolja a sok ajándékkal teli táskát.
De ilyen nem volt az érkezők között. Ehelyett egy vékony nő lépett ki rövidnadrágban, pólóban, baseball sapkával a fején.
„Biztos valami külföldi” — gondolta Alla. — „Milyen feltűnően öltözködnek!”
— Sünikém? Te vagy az? — vetette rá magát a hölgy Zsenyára. — Mekkora lettél!
Zsenya átölelte a nagymamáját, és zavarba jött — rég nem hívták már sünikének. Így nevezte őt gyerekkorában a nagymamája.
A nehéz ajándékos táskák helyett Olya nagymamának csak egy sporttáskája volt. Miután megismerkedett Allával és a hatéves dédunokával, Antoskával, tárgyilagosan megkérdezte:
— Na, hol van itt a legközelebbi szupermarket?
— Nem kell, nagymama, már készítettünk vacsorát.
— És mit főztetek? Tortát, pezsgőt meg sült csirkét?
— Nem, Alla rántott húst készített, csak fel kell melegíteni.
— Vegyétek tudomásul, kedveseim, én nem eszem húst! Vegetáriánus lettem. Nem azért, mert sajnálom az állatokat, egyszerűen már eleget ettem belőle!
A szupermarketben a nagymama sok zöldséget vásárolt, és a vacsorához érdekes salátákat készített. Leültek az asztalhoz.
— Nagymama, kérsz pezsgőt?
— Semmi pezsgő. Mire jó az a buborékos vacak? Csak puffasztja az embert — mondta, és elővett a táskájából egy erősebb italt.
— De hát azt mondtad, hogy az egészséges életmód híve vagy!
— Ugyan már! Mondtam én ilyet? Csak azt mondtam, hogy elegem lett a húsból. A konyak viszont tágítja az ereket! Napi ötven gramm, nem több!
— És a torta?
— Pfuj, sosem szerettem az édességet és a lisztes dolgokat! Nem azért, mert féltem a hízástól, hanem mert émelyítő. De ne nézzetek rám, egyetek, amit akartok, én nem ítélkezem!
Alla elszomorodott. Hát ennyi — nem lesznek nagymamai sütemények, semmi meghitt és kedves, még Antoskára sem nagyon figyel, ajándékot sem hozott neki. Olya nagymama mintha kitalálta volna a gondolatait.
— Neked, fiatalember, még lesz ajándék! — mondta a dédunokájának. — Később! Előbb kiismerlek. Mert hozhattam volna valami unalmas építőkészletet, ami másnap már a kukában landol.
Olya nagymama sokáig aludt — majdnem délig. Aztán valamiért kiküldte Antoskát a szobából, ahol ő is aludt, és kért tíz percet. Alla egy pillanatra benézett, becsukta az ajtót, majd a férjéhez fordult:
— Ez meg mit csinál?
Jevgenyij is résnyire nyitotta az ajtót, és meglátta a nagymamát, aki a padlón ült lótuszülésben, csukott szemmel.
— Nem tudom. Meditál, vagy mi? Talán jógázik.
Tíz perc múlva megmosakodott, felöltözött, felkapta az unokáját, és elrohant vele a városba sétálni. Este a boldog Antoska a számára szükséges játékokkal mesélte vacsora közben:
— Olya nagymama szuper! Annyi mindent vett!
— És hol voltatok? — kérdezte Alla.
— Utcazenészeket hallgattunk, aztán elmentünk egy múzeumba mindenféle rémségekhez, és etettük a kacsákat a városi tavon! Ja, és még saslikot is ettem vele egy kávézóban!
— Nem vitt el sem körhintára, sem gyerek szórakoztató központba?
— Ugyan, mit látnék ott? Ti már úgyis elvittetek oda.
Anton elment játszani a játékaival. És ezután csak jöttek a furcsaságok — amíg a nagymama vendégségben volt, Anton nem járt óvodába, hanem arról mesélt, hol jártak és mit csináltak együtt.
— Ma megint a tóhoz mentünk, csak most a városon kívül, fürödni. A nagymama megtanított fejest ugrani és kavicsot pattogtatni a vízen. Olyan lapos köveket dobunk, és azok ugrálnak a vízen. Neki sokszor sikerült, nekem csak három ugrás jött össze.
Vagy:
— Ma motoros találkozón voltunk. A nagymama megbeszélte egy sráccal, és ő felültetett a motorjára, aztán a nagymama is megpróbált menni vele, tett egy kört. Meg még rockzenét is hallgattunk, koncert is volt.
Vagy:
— A nagymama ma csúzlit készített, és a parkban dobozokra lövöldöztünk vele, én még el is találtam egyet! És még fütyülni is megtanított, nézd, anya! — Antoska két kisujját a szájába dugta, és füttyentett.
És így minden nap valami új, csibészségre hajló dolog történt. Alla meg volt rémülve, de tisztelettudóan hallgatott, Zsenya semleges maradt, és csak Antoska volt teljesen elragadtatva a nagymamától.
Az elutazás előtt a nagymama egy távcsövet ajándékozott az unokájának, mert az érdeklődni kezdett a csillagok iránt. Amikor kikísérték, Anton sírt, Alla félrevitte őt, Jevgenyij pedig megkérdezte a nagymamát:
— Anya azt mondta, hogy miattad vált el apával. Ez igaz?
— Van benne némi igazság. Tényleg miattam veszekedtek össze, mert nagyon szerettelek, és próbáltalak egy kicsit fiúsan elkényeztetni.
Megengedtem neked, hogy egy kicsit csibész legyél, a te rendes anyukádnak viszont ez nem tetszett, azt mondta, rossz hatással vagyok rád.
Anyád adta be először a válókeresetet, és azt mondta, hogy többé nem láthatlak. Ennek ellenére kilencéves korodban mégis hozzám adott nyaralni. Akkor ajándékoztam neked egy csúzlit, és te, amikor hazamentél, azzal betörted a tükröt. Emlékszel?
— Valami halványan rémlik. Akkor nagyon kikaptam.
— Hát igen. De nélkülem is nagyon jó és pozitív fiú lett belőled. Szóval anyádnak részben igaza van. Bocsássatok meg, hogy itt Antonnal egy kicsit rosszalkodtam, jó?
— Semmi gond, minden rendben, nagymama.
Amikor a nagymama beszállt a vagon előterébe, ránézett Antoskára, és hangosan füttyentett, két kisujját a szájába dugva. Antoska letörölte a könnyeit, és ugyanígy visszafütyült neki.
