Marfa Sztyepanovna negyvenhárom éves volt, de legalább ötvennek látszott. Nem a rossz élet miatt – hanem a nehéz miatt. Attól az élettől, amely nem vág arcul, de minden nap lassan kiszívja az ember erejét, mint a túlérett bogyóból kipréselt levet a sajtó alatt.
A Szosznovoborszk város vasútállomása melletti piacon mindenki ismerte, de senki sem köszönt neki először. Magas volt, széles vállú, és a húsos pult mögött úgy magasodott, mint saját maga emlékműve. A haja szoros kontyba volt fogva a tarkóján, az arca pedig egy megmerevedett maszk, amelyen ritkán jelent meg bármi más, mint a fáradtság.
— Szibériai szikla — suttogták a háta mögött a szomszéd sorok árusai. — Se nem mosolyog, se egy szót nem szól.
— És miért mosolyogna? — vágott vissza Zina néni a zöldséges standtól. — Eltemette a férjét, egyedül maradt a fiúval. Reggeltől estig robotol a gazdának.
A gazdát Ruben Hacsatrjánnak hívták. Alacsony, fürge ember volt, örökké ide-oda ugráló szemekkel és egy aranyfoggal, amely megcsillant a napon, amikor a haszonról szőtt gondolataira mosolygott. Ruben egy régi, lehajtható oldalú „Gazelle” teherautóval hozta az árut, és mindig személyesen figyelte, ahogy Marfa cipeli a ládákat.
— Marfa, óvatosabban! — kiáltotta a fülkéből kihajolva. — Ott libamáj van! Delikát áru! Ne rázd!
Marfa nem válaszolt. Egyik ládát emelte a másik után, és a munkakabát vastag anyaga alatt az izmai kötelekként feszültek. Az influenzát, amelyet a fiától kapott el, már alig bírta, de gyengeséget nem mutathatott. Senkinek. Sem Rubennek, aki a legkisebb betegség miatt is levághatta a fizetését. Sem a piaci szomszédoknak, akik csak azt lesték, mikor roppan meg végre a „kolbászkirálynő”.
Otthon Egorka várta.
Egorka kilencéves volt. Sovány, hosszú végtagú fiú, hatalmas szürke szemekkel a sápadt arcán — teljes ellentéte az anyjának. Ahol Marfa gránitsziklából faragott tömbnek tűnt, ott Egorka inkább nádszálnak látszott, amelyet az első erősebb szél eltörhet.
— Anya, majd én — suttogta reggel, amikor Marfa málnás teát próbált itatni vele. — Menj, elkésel.
Látta, ahogy a fia az ajkát harapdálja, hogy ne nyögjön fel a csontfájdalomtól. Látta, ahogy elrejti a szemét, amelyben könnyek csillognak. És nem tehetett semmit — csak otthagyhatta egyedül a hideg, nyirkos lakásban a város szélén, abban a negyedben, amelyet a helyiek „Sanghajnak” neveztek.
— Tarts ki, drágám — ölelte magához Marfa, érezve, ahogy a fiú hegyes lapockái a mellkasának feszülnek. — Este jövök, és minden rendben lesz.
— Aha — bólintott Egorka, és az orrát az anyja vállába fúrta, belélegezve a kolbász és a fagy szagát, amely örökre beleivódott a ruhájába.
Amikor az ajtó becsapódott mögötte, Egorka sírva fakadt. Nem a fájdalomtól — a sértettségtől. Tegnap, amikor kijött az iskola öltözőjéből, utána szóltak:
— Hé, forgács! A te anyád kolbászt árul, ugye? Az én anyám szerint azt a kolbászt döglött kutyákból csinálják!
Egorka ökölbe szorította a kezét, de ütni nem mert. Hárman voltak, ő pedig egyedül. És tényleg sovány volt, mint egy szálka. És tényleg szégyellte.
Szégyellte, hogy az anyja egész nap a fagyban áll. Hogy fokhagyma és szalonna szaga van. Hogy nincs autójuk és rendes lakásuk — csak egy bérelt szoba egy közös lakásban, ahol macskaszag és dohszag terjeng.
Gyűlölte ezt a várost. Gyűlölte az iskolát. Gyűlölte az osztálytársait. És mindennél jobban gyűlölte saját magát azért, mert szégyelli a saját anyját.
Marfa délig bírta. A feje úgy zúgott, mint egy transzformátorház, a szeme előtt színes körök úsztak. Visszajárót számolt, balikot mért, szervelátot szeletelt, és minden mozdulat olyan nehéz volt, mintha sziklákat görgetne.
— Hé, Marfa! — kiáltott át a szomszéd bódéból Klavgyija Petrovna, testes asszony örökké piros arccal és jóindulatú szemekkel. — Teljesen zöld vagy! Menj haza, majd én figyelek!
— Nem lehet, Klava — rekedten válaszolta Marfa. — Ruben jön, nagy balhé lesz.
— Köpj arra a Rubenre! — szisszent Klavgyija Petrovna. — Nem ő a világ ura! Talán neki is van szíve. Menj csak!
De Marfa nem ment. Tovább állt, amíg annyira el nem szédült, hogy majdnem összeesett, és a pultba kellett kapaszkodnia. Ekkor egy alacsony, vékony öregasszony jelent meg mellette hangtalanul. Régi birkabőr bundát és pelyhes kendőt viselt, alóla gondosan fésült ősz haj látszott.
— Lányom, ülj le — fogta meg Marfa könyökét. A keze kicsi volt, de meglepően erős. — Ülj le, mondom. Mindjárt összeesel.
— Nem lehet, vannak vevőim… — kezdte Marfa, de az öregasszony már odahúzott hozzá egy üres ládát.
— A vevők várnak. Te akár a lányom is lehetnél. Hogy lehet így rád nézni könnyek nélkül? — hunyorogva nézte Marfa arcát. — Szép vagy te, csak nem tudsz róla. Csak agyon vagy hajtva, mint egy cirkuszi ló.
Marfa vissza akart vágni, azt akarta mondani, hogy nem a lánya senkinek, és nem kér sajnálatot. De már nem maradt ereje vitatkozni. Csak leült a ládára és lehunyta a szemét.
— Klava! — kiáltotta az öregasszony. — Hozz vizet és azt a pirogot, amit a pult alatt rejtegetsz! Látom ám, ne dugdosd!
Klavgyija Petrovna csak morrant egyet, de hozott egy káposztás pirogot és egy bögrényi vizet.
— Van magának lelkiismerete, Pelageja Matvejevna? — morogta, de nem rosszindulatúan. — Nincs elég dolga?
— A saját dolgaim semmiségek — legyintett az öregasszony, akit valóban Pelageja Matvejevnának hívtak. — De embert talpra állítani — az már dolog. Egyél, lányom.
Marfa engedelmesen beleharapott a pirogba, és a meleg, enyhén édeskés töltelék hihetetlenül finomnak tűnt. Nem is emlékezett, mikor evett utoljára valami házit.
— Van egy fiad — mondta Pelageja Matvejevna, nem kérdésként, hanem kijelentésként. — Beteg. Te pedig már sokat szenvedtél miatta. Pénz sincs. A lelkedben pedig macskák kaparnak.
Marfa felnézett. Honnan tudja mindezt ez az öregasszony?
— Az arcodon látom — válaszolta a fel nem tett kérdésre Pelageja Matvejevna. — Hosszú életet éltem, sok mindent láttam. Ne félj, lányom. Minden elmúlik. A szégyen is elmúlik, a fájdalom is elmúlik. Csak az marad meg, amit jót tettünk az emberekkel.
— Én senkinek sem teszek jót — mondta tompán Marfa. — Csak árulok itt. A fiam szégyell engem.
— Ne miatta szégyenkezz, inkább magadra gondolj. — Pelageja Matvejevna megigazította a kendőjét. — Tudod, hol lakik a szégyen? A fejben. A szívben pedig a szeretet lakik. Szereted a fiadat?
— Szeretem — lehelte Marfa, és a szó a legmélyéről tört fel, együtt a levegővel, együtt a fájdalommal.
— Na látod. A többi csak héj. — Az öregasszony felállt. — Én most megyek. De jegyezd meg: amikor már teljesen elviselhetetlen lesz, jusson eszedbe, amit mondtam: minden elmúlik. Ez is el fog múlni.
Ugyanolyan csendesen távozott, ahogy megjelent, beleolvadt a piac nyüzsgő tömegébe. Marfa pedig még sokáig ült a ládán, érezve, ahogy könnyek folynak végig az arcán, és nem volt ereje megállítani őket.
Második rész: Szomszédok
Aznap este Marfa korábban jött el a munkából. Ruben, minden várakozás ellenére, nem érkezett meg, ő pedig összeszedve maradék erejét, szinte futva indult a megálló felé. A gondolat, hogy Egorka egyedül fekszik a hideg szobában, jobban hajtotta, mint bármilyen ostor.
A lakásuk egy régi, ötemeletes ház földszintjén volt, ahol örökké dohszag és macskaszag terjengett, a radiátorok pedig épp csak annyira fűtöttek, hogy az ember ne fagyjon halálra. Marfa berohant a lépcsőházba, feltépte a nehéz zárat, és megdermedt a küszöbön.
A folyosón égett a villany. A konyhából csirkehúsleves illata áradt, és valami másé is — valami melegé, otthonosé, régen elfeledetté.
— Marfa Sztyepanovna? — egy alacsony, telt asszony nézett ki a konyhából kötényben. — Én itt egy kicsit rendet raktam. Ne haragudjon, hogy engedély nélkül. Nyitva volt az ajtó, hát bejöttem. A szomszédja vagyok a huszonhetesből. Klava. Klavgyija Vasziljevna.
Marfa hallgatott, próbálta feldolgozni, amit látott. Az asszony — körülbelül vele egyidős, egyszerű, nyílt arcú, a szeme sarkában vidám ráncokkal — a tűzhely körül sürgölődött, mintha a saját konyhájában lenne.
— És Egor hol van? — tudta csak kinyögni Marfa.
— Alszik — bólintott Klavgyija Vasziljevna a szoba felé. — Adtam neki egy kis húslevest, pirított kenyérkockákkal. A láza lement, úgy tűnik. Jöjjön be, miért áll az ajtóban? Vacsorázunk.
Marfa lassan levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját. A szobában valóban aludt Egorka — egyenletesen, mélyen, először az utóbbi napokban zokogás és forgolódás nélkül. Az ágy mellett egy kis széken egy bögre félig megivott tea állt, mellette egy nyitott könyv: „Tom Sawyer kalandjai.”
— Ezt maga adta neki? — bólintott Marfa a könyv felé.
— Igen — lépett be utána Klavgyija Vasziljevna, kezét a kötényébe törölve. — Az enyém. Otthonról hoztam. A lányom olvasta, most már az unokák is felnőttek. Hadd olvasson a fiú. Nagyon sovány, jobban kellene etetni.
— Etetni… — Marfa keserűen elmosolyodott. — Mivel etessem? A saját kolbászommal?
— Akár azzal is — vágta rá váratlanul Klavgyija Vasziljevna. — A kolbász is étel. Miért marcangolja magát ennyire, Marfa Sztyepanovna? Becsülettel dolgozik, felneveli a fiát. Nem iszik, nem csavarog. Mi kell még?
— Az kellene, hogy ne kelljen szégyenkeznem — mondta halkan Marfa. — Ő szégyell engem. Az iskolában csúfolják.
— Eh… — sóhajtott Klavgyija Vasziljevna, és a konyhába húzta Marfát. — Üljön le, eszünk. És hallgatni fog rám.
A konyha tiszta volt és valahogy otthonosan meleg. Klavgyija Vasziljevna láthatóan nemcsak húslevest főzött, hanem letörölte az asztalt, elmosta az edényeket, még a függönyt is megigazította.
— Lehet, hogy tolakodó vagyok — kezdte, miközben levest mert a tányérokba. — De fáj nézni magát. Mint egy sarokba szorított vad. Pedig tudok magáról valamit, amit maga sem tud saját magáról.
— És mi lenne az? — Marfa kezébe vette a kanalat, de enni nem tudott, csak a szomszédot nézte.
— Az, hogy én a személyzeti osztályon dolgozom a gyárban. És láttam a papírjait, amikor lakást bérelt. — Klavgyija Vasziljevna lehalkította a hangját. — Hiszen magának végzettsége van, Marfa Sztyepanovna! Maga könyvtáros volt!
Marfa összerezzent. Könyvtáros… Az még egy másik élet volt, amikor a férje élt, amikor a faluban laktak, és ő egy csendes, könyvszagú teremben ült, Pausztovszkij és Prisvin köteteit adta ki az olvasóknak, gyerekeknek szervezett irodalmi délelőttöket. Aztán a férje megbetegedett. Aztán meghalt. Ő pedig eladta a házat, és a városba költözött, hogy Egorkának tanulást biztosítson. És végül eltemette magát a piacon.
— Könyvtáros — erősítette meg tompán. — És mi van akkor? Ott filléreket fizetnek. Nekem pedig fel kell nevelnem a fiamat.
— Pont ezt mondom — tolta felé a kenyeret Klavgyija Vasziljevna. — Nem ítélkezem. Csak azt mondom: ne temesse el magát idő előtt. Maga még fiatal, szép nő. Minden még előtte van.
— Ugyan milyen szépség — legyintett Marfa. — Egy szikla vagyok, egy medveasszony.
— Butaság — vágta rá Klavgyija Vasziljevna. — Szép arca van, okos szeme. A haja pedig gyönyörű. Csak kontyba csavarja és elfelejti. Ha kiengedné, maga is csodálná.
Marfa hosszú idő után először mosolygott. Csak halványan, a szája sarkával — de mosolygott.
— Maga különös ember, Klavgyija Vasziljevna.
— Klava — javította ki a szomszéd. — Tegezzük egymást. Most már majdnem rokonok vagyunk. Őszintén szólva én teljesen egyedül vagyok. A lányom Pétervárra költözött, ritkán hív. De te és Egorka jó emberek vagytok. Már akkor láttam, amikor először megláttalak.
Éjfélig ültek a konyhában. Klavgyija Vasziljevna a gyárról, a lányáról, a néhai férjéről mesélt. Marfa többnyire hallgatott, de hónapok óta először nem akarta, hogy a vendég elmenjen. Ebben az egyszerű, őszinte asszonyban volt valami, ami jobban melegített, mint bármelyik radiátor.
Éjszaka, amikor Klava elment, Marfa bement Egorka szobájába. A fiú kitárt karokkal aludt, és hosszú idő óta először nem volt ránc a homlokán álmában. Az éjjeliszekrényen ott feküdt a könyv. Marfa felvette, végigsimított a borítóján.
— Köszönöm, Klava — suttogta. — Köszönöm.
Harmadik rész: Ruben
Reggel Ruben Hacsatrján úgy érkezett, mint aki száz ördöggel veszett össze. A „Gazellája” csikorgó fékkel állt meg közvetlenül a piac bejárata előtt, ő pedig kiugrott a fülkéből, hevesen hadonászva.
— Hol van Marfa?! Miért ment el tegnap Marfa?! Ki engedte meg?!
Klavgyija Petrovna a zöldséges sorból gyorsan elbújt a ládák mögé. A többi árus úgy tett, mintha rettenetesen elfoglalt lenne az áruval. Ruben a sorok között rohangált, és kiabálása úgy visszhangzott a piacon, mint egy varjú károgása.
— Dolgoznia kell! Én fizetek neki! Ő meg — hazamegy! Mindenkinek beteg a gyereke, mégis dolgoznak! Nem, Marfa különleges!
Ebben a pillanatban a sarok mögül kilépett… Marfa. Nyugodtan, összeszedetten jött, az arca egészséges színű volt. Mellette egy alacsony nő lépdelt kabátban és egy vicces, pomponos kötött sapkában.
— Ruben Armenovics — szólt Marfa hangja egyenletesen, a megszokott megfélemlítettség nélkül. — Jó reggelt.
— Miféle jó reggelt?! — robbant fel Ruben. — Hol voltál?! Jövök, a bódé zárva! Az áru romlik! A bevétel elvész!
— Először is, az áru nem romlik meg, mert Klavgyija Petrovna megbeszélés szerint a hűtőbe tette — bólintott Marfa a zöldséges sor felé. Klavgyija Petrovna kikukucskált és integetett. — Másodszor pedig, ismerkedjenek meg. Ő Klavgyija Vasziljevna, a szomszédom. Segíteni fog nekem. Felváltva. Van szabadideje, és beleegyezett.
Ruben megdöbbent. Klavgyija Vasziljevnát bámulta, aki félelem nélkül, sőt némi kíváncsisággal nézett vissza rá.
— Ez meg miféle újdonság? — morogta. — Én nem alkalmaztam neked segítőt.
— Maga az eredményért fizet — válaszolta nyugodtan Marfa. — Az eredmény ugyanaz lesz. De ha én kidőlök a betegségtől, akkor egyáltalán nem lesz eredmény. Tehát vagy így, vagy hivatalos betegszabadságra megyek, a rendelőben van ismerősöm.
Ruben vörös lett, kinyitotta a száját, hogy újabb tirádába kezdjen, de Klavgyija Vasziljevna hirtelen előrelépett, és a legbájosabb mosolyát villantotta.
— Ruben Armenovics, kedvesem, miért kiabál így? Ez hétköznapi dolog. Inkább mondja meg, hol vette ezt a szép nyakkendőt? A néhai férjemnek nagyon tetszett volna.
Ruben ösztönösen lenézett a nyakkendőjére — olcsó, műszálas darab volt, ugyanazon a piacon vásárolta. Aztán Klavgyija Vasziljevnára nézett. Az asszony olyan őszinte érdeklődéssel figyelte, mintha nem egy dühöngő főnök lenne, hanem régi jó ismerős.
— Ö… — zavarodott meg Ruben. — Itt vettem… a piacon, hol máshol.
— Nagyon jó választás — bólintott Klavgyija Vasziljevna. — Nemes szín. Akkor megegyeztünk? Jövök, segítek Marfának. Maga pedig addig kereshet még egy eladót teljes állásra. A lányok most munkát keresnek, gyorsan talál. Marfa Sztyepanovna pedig felelősségteljes dolgozó, ilyen embert elveszíteni nem éri meg.
Ruben pislogott, próbálta felfogni, hogyan kerítette be ez a kis nő a nevetséges sapkájával ilyen ügyesen. De nem volt mit mondania. Marfa valóban a legjobban dolgozott, a legkevesebbet lopott, és nehéz lett volna pótolni.
— Jól van — morogta végül. — Próbáljátok. De ha valami nem stimmel, mindkettőtöket kirúgom.
— Megállapodtunk — bólintott Marfa, és Ruben először látott a szemében valamit, ami a hálára hasonlított.
Amikor Ruben elhajtott, Klavgyija Petrovna előbújt a rejtekhelyéről, és csodálkozva csóválta a fejét.
— Hát, Marfa, ezt jól csináltad! Hol találtál ilyen harcias barátnőt?
— A szomszédom — mosolygott Marfa. — Klava, köszönöm.
— Ugyan már — legyintett Klavgyija Vasziljevna. — Az ilyen Rubeneket én átlátom. Csak kívülről tűnik félelmetesnek, valójában puhány. Csak magabiztosnak kell lenni.
Kinyitották a bódét, kirakták az árut, és a nap ment tovább a maga rendjén. De valami mégis megváltozott. Marfa hosszú idő után először nem érezte magát sarokba szorított állatnak. Ott volt mellette Klava, aki tréfálkozott a vevőkkel, ügyesen mérte a kolbászt, és vidám történeteket mesélt a gyárról. A vásárlók pedig mintha vonzódni kezdtek volna az új eladóhoz. Még azok is megálltak, akik korábban elmentek a mogorva Marfa mellett. Mosolyogtak Klava tréfáira, és többet vásároltak.
Estére Marfa megszámolta a bevételt, és felkiáltott — egyharmaddal több volt a szokásosnál.
— Klava, te varázsló vagy — mondta.
— Ugyan már — igazította meg a sapkáját Klavgyija Vasziljevna. — Az emberek szeretik, ha szívből bánnak velük. Te is szívből csinálod, Marfa, csak mélyre rejted. Félsz megmutatni.
— Félek — ismerte be őszintén Marfa. — Már megszoktam, hogy mindenki üt. Te viszont nem ütsz. Miért teszed ezt?
Klavgyija Vasziljevna hallgatott egy pillanatig, majd felsóhajtott.
— Unalmas egyedül, Marfa. A lányom messze van, a barátnőim mind elfoglaltak. Te és Egorka pedig olyanok vagytok ebben a szürkeségben, mint egy kis fénysugár. Ne gondold, hogy ráerőltetem magam. Csak… lehetne? Barátok lennénk?
Marfa ránézett, és hirtelen megértette, hogy ez a kicsi, telt, egyszerű nő közelebb került hozzá, mint bármelyik régi ismerőse vagy barátja. Mert Klava semmit sem kért cserébe. Egyszerűen csak ott volt mellette.
— Barátok — bólintott Marfa. — Menjünk haza. Egorka már biztos vár.
A havas városon mentek keresztül, és Marfa hosszú idő után először észrevette, milyen szépen hull a hó, hogyan ragyognak az utcai lámpák, milyen barátságosan világítanak a házak ablakai. A világ már nem tűnt ellenségesnek.
Megjelent benne Klava.
Negyedik rész: Egorka
Egorka az ajtóban fogadta őket. Már nem feküdt, hanem a konyhában ült, takaróba burkolózva, és azt a könyvet olvasta, amelyet Klavgyija Vasziljevna hozott.
— Anya! — felugrott, de rögtön zavarba jött, amikor meglátta a szomszédot.
— Szervusz, hős — vette le a cipőjét Klavgyija Vasziljevna, és bevonult a konyhába, maga után húzva egy hatalmas táskát. — Hoztam egy kis vendégséget. Iszunk egy teát?
— És milyen vendégséget? — Egorka kíváncsian belenézett a táskába. Abból pirogok, házi sütemények, egy üveg meggylekvár és még egy kisebb torta is előkerült.
— Hűha! — sóhajtott fel. — Ez mind a miénk?
— A miénk — bólintott Klavgyija Vasziljevna. — Tudod, szeretek főzni. De egyedül nem tudok ennyit megenni. Úgyhogy segítsetek rajtam, különben kárba vész az étel.
Az este meglepően telt. Klavgyija Vasziljevna mesélt a gyárról, arról, hogyan jártak fiatal korukban krumplit szedni, hogyan úsztak tutajokon a folyón. Egorka tátott szájjal hallgatta, és hosszú idő után először nem volt mogorva, hanem mosolygott.
— Klavgyija Vasziljevna, ugye még jön? — kérdezte, amikor a szomszéd készülődött hazamenni.
— Klava vagyok — mosolygott. — Csak Klava. És persze, hogy jövök, ha anyukád nem bánja.
Marfa némán bólintott. Gombóc volt a torkában.
Éjszaka, amikor Egorka elaludt, Marfa kiment a konyhába, és sokáig nézte a sötét ablakot. A fal túloldalán Klava sürgölődött — hallatszott, ahogy csörömpöl az edényekkel, és valami régi dalt dúdol.
— Anya — szólalt meg halkan egy hang. Egorka állt az ajtóban pizsamában. — Anya, ő jó, ugye?
— Jó — bólintott Marfa.
— Anya — Egorka tétovázott. — Te… te ne hidd, hogy szégyellek. Én csak… buta voltam. Te vagy a legjobb anyuka.
Marfa magához szorította, érezve, hogy könnyek folynak végig az arcán. Először mondta ezt a fia magától. Kérés nélkül, rábeszélés nélkül. Csak azért, mert megértette.
— Tudom, drágám. Tudom.
Ott álltak a sötétben, átölelve egymást, a fal túloldalán pedig Klava halkan énekelt, és ebben volt valami nagyon helyes, nagyon otthonos, nagyon igazi.
Ötödik rész: Forgószelek
A tavasz hirtelen érkezett Szosznovoborszkba, ahogy az Szibériában gyakran történik. Tegnap még hótorlaszok álltak, ma pedig már patakok futottak az utcákon, csilingelt a csöpögő olvadás, és a levegő megtelt az olvadó föld és a remény illatával.
Marfa a bódéja mellett állt, és nézte, ahogy Klavgyija Vasziljevna ügyesen szolgálja ki a vevőket. Három hónap alatt pótolhatatlanná vált. Ruben végül kelletlenül hivatalosan is alkalmazta, és most váltásban dolgoztak — bár gyakran együtt, mert úgy vidámabb volt.
— Marfa Sztyepanovna! — hallatszott egy hang.
Marfa megfordult, és meglátta Pelageja Matvejevnát — azt az öregasszonyt, aki azon a nehéz napon teát adott neki. Az idős asszony botra támaszkodva állt, és mosolygott.
— Jó napot — lépett oda Marfa. — Ön… emlékszem magára. Akkor nagyon segített nekem.
— Én is emlékszem — bólintott Pelageja Matvejevna. — És látom, életre keltél. Barátnőt találtál, a fiad meggyógyult, te pedig ragyogsz.
— Ragyogok — mosolygott Marfa. — Köszönöm magának.
— Nincs mit, lányom. — Pelageja Matvejevna körülnézett a bódéban. — Jó a kolbászod? A macskámnak kellene. Nagyon válogatós, a bolti kolbászt nem eszi meg.
Marfa felnevetett, és elkezdte felszeletelni a macskának a legjobb kolbászt.
Aznap este azonban olyasmi történt, amire senki sem számított. Megszólalt a lakás csengője. Marfa ajtót nyitott — és megdermedt: a küszöbön Ruben Hacsatrján állt, de nem a megszokott zilált és dühös külsejében, hanem nyakkendőben, virággal és egy hatalmas doboz bonbonnal.
— Ruben Armenovics? — Marfa hátralépett. — Mi történt? Valami baj van?
— Történt — toporgott Ruben. — Marfa… Sztyepanovna… én… én ügyben jöttem. De nem munkában. Szabad?
— Jöjjön be — mondta zavartan Marfa. — Egor, menj a szobádba, tanulj.
Egorka, aki kíváncsian kukucskált ki a szobából, horkant egyet, és eltűnt.
Ruben bement a konyhába, leült egy székre, letette a virágot és a bonbont az asztalra, majd kifújta a levegőt.
— Én… én megkérni jöttem a kezét.
Marfa majdnem megfulladt a levegőtől.
— Micsoda?!
— A kezét megkérni — Ruben úgy elvörösödött, hogy barna bőre majdnem céklaszínű lett. — Régóta figyellek, Marfa. Szép, dolgos nő vagy. Én pedig özvegy vagyok, két gyerekkel. Az anyám nem tud segíteni. Kell nekem egy asszony a házhoz. És… és tetszel nekem. Nagyon.
Marfa hallgatott. A szeme előtt átfutott minden: ahogy Ruben kiabált vele, ahogy minden kopejkát számolt, ahogy kirúgással fenyegette. De az utóbbi hónapokban mégis megváltozott. Kedvesebb lett, gyakrabban jött csak úgy, érdeklődött Egorka felől, sőt néha hozott nekik élelmiszert a raktárból — „lejáró szavatosságúként”, bár valójában teljesen friss volt.
— Ruben Armenovics… nem tudom, mit mondjak — szólalt meg végül Marfa. — Ez… váratlan.
— Megértem — sóhajtott Ruben. — Gondold át. Nem siettetlek. De… komolyan beszélek. A gyerekeim jók, Egorkával is összebarátkoznak. Van saját házam, nem bérelt. És neked nem kellene a piacon állnod, ha nem akarsz. Beteszlek a boltba, a pult mögé, meleg helyre.
— És maga? — kérdezte hirtelen Marfa. — Nem csak munkaerőnek akar? Nem egy ingyenes eladót keres?
Ruben még meg is sértődött.
— Hogy képzeled! Mondtam már — tetszel nekem. Régóta. Már akkor felfigyeltem rád, amikor idejöttél. De féltem közeledni, azt hittem, elküldesz. Olyan… megközelíthetetlen voltál. Aztán amikor Klavgyija megjelent, felengedett a szíved, és rájöttem — lépnem kell.
Ebben a pillanatban újra megszólalt a csengő. Marfa ajtót nyitott — a küszöbön Klavgyija Vasziljevna állt egy pitével.
— Klava! — Marfa berántotta az előszobába. — Ott… ott Ruben van.
— Hol Ruben? — csodálkozott Klava. — A munkahelyen?
— A konyhában! — hadarta Marfa. — Ő… ő megkérte a kezem! Engem!
Klavgyija Vasziljevna megdermedt, majd lassan letette a pitét a kis szekrényre, és benézett a konyhába. Ruben, amikor meglátta, felugrott, megigazította a zakóját, és még jobban elvörösödött.
— Klavgyija Vasziljevna… — kezdte.
— Na, ide figyelj — ment oda Klava az asztalhoz, és leült vele szemben. — Mesélj csak, Ruben Armenovics. De őszintén. Ha megbántod Marfát, tudod, hol foglak megtalálni?
És elkezdődött egy beszélgetés, amely egészen éjfélig tartott. Klava alaposan kifaggatta Rubent mindenről: a jövedelméről, a lakásáról, az egészségéről, a gyerekekhez való viszonyáról, a jövőbeli terveiről. Ruben őszintén válaszolt, semmit sem titkolt el, és az est végére még Marfa is, aki eleinte teljesen meg volt döbbenve, más szemmel kezdett nézni rá.
— Nos hát — vonta le a következtetést Klava. — Nem tűnsz rossz embernek, Ruben. De a döntés Marfáé. Az én dolgom csak az, hogy figyelmeztesselek: ha bármi történik, én mellette állok.
— Megértem — bólintott Ruben. — Marfa… annyit várok, amennyit mondasz. Egy évet is. Kettőt is. Csak adj reményt.
Marfa ránézett, majd Klavára, eszébe jutott Egorka, aki már összebarátkozott Ruben fiaival a piacon, és hirtelen arra gondolt: miért is ne? Az embernek csak egy élete van.
— Egy hónap — mondta határozottan. — Egy hónapot vársz. Addig járj hozzánk, ismerkedjünk meg rendesen. Aztán majd meglátjuk.
Ruben arca úgy felragyogott, hogy a konyha szinte megtelt a mosolyával.
Amikor elment, Klava átölelte Marfát.
— Na látod! Azt mondtad, szikla vagy. A sziklákat nem veszik feleségül. Téged meg lám, milyen gyorsan megkértek!
— Még korai — legyintett Marfa, de a szívében meleg és nyugalom volt. Hosszú évek óta először.
Hatodik rész: A boldogság
A hónap úgy repült el, mintha egyetlen nap lett volna. Ruben minden este jött, hozott gyümölcsöt, játékokat Egorkának, vagy valamilyen hasznos apróságot a háztartásba. Fiai — Armen és Szuren, egymáshoz közeli korú, hangos és vidám fiúk — gyorsan megtalálták a közös hangot Egorkával. Együtt fociztak az udvaron, együtt tanultak, és együtt ették Klava pitéit.
Klava szinte a család tagjává vált. Hozzájuk költözött, felszabadítva a lakását egy vidékről érkező rokon számára, és most hárman — Marfa, Klava és Egorka — békében és szeretetben éltek együtt. Amikor Ruben jött, ő is beleolvadt ebbe a kis női világba, és valahogy mindenki jól érezte magát.
Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Május végén, amikor a város zöldbe borult és az almafák virágba borultak, Ruben meghívta Marfát sétálni a parkba. Egy fasor mentén sétáltak, amikor Ruben hirtelen megállt, elővett egy kis dobozt a zsebéből, és letérdelt az út közepén.
— Marfa — mondta hangosan, úgy, hogy a járókelők is elkezdtek odanézni. — Menj hozzám feleségül. Szeretlek. A gyerekeidet is szeretem. Klavát is úgy szeretem, mint a sajátomat. Légy a feleségem.
Marfa csak állt, nézte őt, és könnyek folytak végig az arcán. Már nem rejtette el őket, nem szégyellte. Egyszerűen a boldogságtól sírt.
— Igen — suttogta. — Igen, Ruben. Igen.
A park tapsviharban tört ki. Idegen emberek tapsoltak, nők törölték a könnyeiket, férfiak elismerően bólogattak. Marfa és Ruben pedig az allé közepén álltak, átölelve egymást, és abban a pillanatban nem törődtek az egész világgal.
Az esküvőt júniusban tartották, Szentháromság ünnepén. Az egész udvar, az egész piac együtt ünnepelt. Klava volt a fő szervező, és talán ő örült a legjobban. Ruben fehér ruhát ajándékozott Marfának — egyszerűt, de nagyon szépet — és Marfa úgy nézett ki benne, mint egy igazi királynő. Csakhogy most már senki sem nevezte „kolbászkirálynőnek” — ez a név eltűnt, elfelejtődött.
Egorka az anyja mellett állt, kezében egy kis párnával a gyűrűkkel, és felnőttnek, fontosnak érezte magát. Új testvérei — Armen és Szuren — mellette álltak egyforma öltönyben, és vidáman grimaszoltak a fényképésznek.
Este, amikor a vendégek elmentek, az ifjú pár pedig Ruben házába utazott (amely most már közös otthonuk lett), Klava az udvarban egy padon ült, és a naplementét nézte.
— Klavgyija Vasziljevna — hallatszott egy hang.
Klava megfordult, és meglátta Pelageja Matvejevnát. Az idős asszony, mint mindig, most is észrevétlenül jelent meg.
— Nem szomorkodsz? — kérdezte.
— Nem — mosolygott Klava. — Örülök.
— És magadra? — hunyorgott az öregasszony. — Magadra nem gondolsz?
— Én? — Klava vállat vont. — Én már leéltem az életem. Elég, ha nekik segíthetek.
— Butuska — rázta meg a fejét Pelageja Matvejevna. — Az élet csak most kezdődik. Nézz csak jobban arra a férfira a húsos pavilonból, az özvegy Szemjonra. Fél éve figyel téged, csak nem meri megszólítani.
Klava elpirult.
— Ugyan már, Pelageja Matvejevna!
— Ne mondogasd, hogy ugyan már — állt fel az öregasszony. — A boldogság nem jön magától. El kell venni. Ahogy a te Marfád is elvette. Te is vedd el. Ne halogasd.
Azzal eltűnt az alkonyatban, Klavát pedig gondolatok között hagyta.
Finálé: Új élet
Három év telt el.
Ruben és Marfa Hacsatrján házában mindig zaj és vidámság van. A három fiú — Egor, Armen és Szuren — labdát kerget az udvaron, ugat a kutya, amelyet közös születésnapjukra kaptak, a verandán Klava a híres pitéit süti, mellette pedig ott sürög Szemjon — az a bizonyos özvegy a húsos pavilonból, aki végül összeszedte a bátorságát, és már majdnem egy éve Klavgyija Vasziljevna férje.
Marfa a tornác hintaszékében ül, karjában egy kisbabával rózsaszín takaróban. Aszmik — így nevezték el a kislányt Ruben édesanyja után. A kicsi szuszog, viccesen ráncolja az orrát, és apró öklében szorítja anyja pulóverének szélét.
Ruben hátulról odalép, Marfa vállára teszi a kezét, és megcsókolja a feje búbját.
— Elfáradtál?
— Nem — mosolyog Marfa. — Boldog vagyok.
— Emlékszel, amikor a piacon álltál, mint egy szikla? — nevet Ruben. — Mindig féltem odamenni hozzád.
— Emlékszem. És arra is, hogyan kiabáltál velem.
— Buta voltam — sóhajt Ruben. — Bocsáss meg.
— Már rég megbocsátottam — emeli fel a szemét Marfa. — Te bocsáss meg nekem, hogy ilyen szúrós voltam.
— Nem voltál szúrós. Te az enyém vagy.
A házból kirohan a három fiú, figyelmet, pitét és kalandot követelve. Klava egy hatalmas tál gőzölgő pirogot hoz ki, Szemjon pedig a szamovárt cipeli. Az este lassan ráborul a kertre, meleggel és fénnyel töltve meg azt.
Marfa nézi ezt a nyüzsgést, a nagy, zajos, szeretett otthonát, és eszébe jut az a nap a piacon, amikor majdnem összeesett a fáradtságtól és a bánattól. Eszébe jut Pelageja Matvejevna, aki teával kínálta. Eszébe jut Klava, aki belépett az életükbe, és mindent megváltoztatott.
— Min gondolkodsz? — kérdezi Ruben.
— Azon, hogy az élet csodálatos dolog — válaszolja Marfa. — Soha nem tudod, hol találsz rá valamire, és hol veszítesz el valamit.
— Te rátaláltál — öleli át Ruben szorosabban. — Mindannyian rátaláltunk.
Kigyúlnak a csillagok. Valahol messze egy vonat sípja hallatszik. Itt azonban, ebben a házban, ebben a kertben mintha megállt volna az idő, megtelve azzal a boldogsággal, amelyet nem kell keresni — egyszerűen csak van. Ott van a gyerekek nevetésében, a piték melegében, a férj biztos ölelésében, a barátnő hűséges tekintetében. Ott van minden apróságban, amelyekből az igazi élet áll.
És Marfa, az egykori „kolbászkirálynő”, az egykori magányos özvegy, az egykori „szikla”, lehunyja a szemét és mosolyog.
Otthon van. Végre otthon van.
Epilógus
Sok évvel később, amikor a gyerekek már felnőttek és szétszéledtek, az unokák pedig ugyanabban a kertben futkároztak, Marfa gyakran ugyanazon a tornácon ült, és a naplementét nézte. Mellette, egy másik hintaszékben, Klava szundikált. Néha csendben ültek, néha a múltra emlékeztek.
— Emlékszel, amikor először jöttél hozzánk? — kérdezte Marfa.
— Emlékszem — bólintott Klava. — Úgy néztél rám, mintha ellenség lennék.
— Féltem — sóhajtott Marfa. — Mindenkitől féltem.
— Én nem féltem — mosolygott Klava. — Rögtön tudtam: jó ember vagy. Csak nagyon mélyre rejtőztél.
— Te kiástál onnan — fogta meg Marfa a barátnője kezét. — Köszönöm neked, Klava.
— És te engem ástál ki — felelte Klava. — Egymást ástuk ki. És jól tettük.
Így ültek sötétedésig — két idős asszony, akik sok mindenen mentek keresztül, de megőrizték a legfontosabbat: a szeretet képességét, a barátság képességét, a boldogság képességét.
Az égen pedig kigyúltak a csillagok, és valahol odafent, nagyon magasan, talán Pelageja Matvejevna nézte őket és mosolygott:
Megcsináltátok, lányaim. Ügyesek voltatok.
