Kuzya újra és újra megpróbált közelebb férkőzni a bejárathoz, hátha bejuthat, de mindig elzavarták. Már nem is tudta, hányszor próbálkozott, csak azt érezte, hogy lelkében egyre nő a sértettség, a csalódottság és az égető fájdalom.
Amióta csak vissza tudott emlékezni, Kuzya mindig a gazdája mellett élt a pici egyszobás lakásukban.
Minden reggel ugyanúgy kezdődött: a gazdája lábánál ébredt, nyújtózott egy nagyot, ásított, majd lelkesen indult felébreszteni az embert. Az orrával finoman megbökte az arcát, bajuszával csiklandozta – és cserébe mindig simogatást kapott a fejére, aztán egy kis tréfás húzást a bajuszára.
Ezután a gazdi, csoszogva a papucsában, kiment a konyhába reggelizni. Magának zabkását és teát készített, Kuzzyának pedig ropogós tápot szórt a tálkájába. „Ropogtatni való” – ahogy nevezni szokta.
Amíg az ember a fürdőben tisztálkodott, a macska gondosan rendbe szedte a bundáját. Később a gazdi felfrissülve, az ismerős kölniszaggal tért vissza – ilyenkor Kuzya már tudta: indulnak sétálni.
Nemrég a gazdi egy kényelmes, mellkason hordható táskát vett, így Kuzya már nem futkározott a lába nyomában, hanem büszkén szemlélte a világot onnan fentről. Az utcán sok ismerős köszöntötte őket, a bácsi mindenkivel beszélt, és Kuzya hunyorított – tudta, itt senki sem bánthatja.
Egy rövid séta után visszatértek, a gazdi lefeküdt a kanapéra, bekapcsolta a tévét – „a világító doboz”, ahogy a macska megjegyezte –, és együtt aludtak el: az ember a hátát simogatta, Kuzya pedig boldogan dorombolt.
De az utóbbi időben valami megváltozott. Reggelente a gazdi már nem úgy illatozott, mint korábban – az ismerős friss illatot valami nyirkos, dohos, lehullott levelekre emlékeztető szag váltotta fel. Kuzya nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, de egyre nyugtalanabb lett.
Hetente egyszer ellátogattak a gyógyszertárba. Az eladólány mindig megkérdezte:
– A szokásosat, Ványa bácsi?
– Aha, kislányom, az én kis „ellátmányomat” – tréfálkozott a bácsi.
Kuzya a táskában feküdt, figyelte az üvegeket, szaglászta a szirupokat és gyógyszereket. Egy alkalommal a lány megjegyezte:
– Az én apukám is ugyanezt a kölnit használja…
– Tényleg? Nem is tudtam, hogy van még valaki a környéken, aki ezt veszi – válaszolta kissé zavartan az öreg.
De az utolsó alkalommal még hozzátette:
– Tegyél hozzá valamit a szívemre is… Egyre nehezebb minden.
Kuzya akkor oda sem figyelt – csak a polcokat nézegette. De később…
Egy reggel, ahogy mindig, Kuzya odament felébreszteni a gazdit. De az nem reagált. A macska megdermedt. Halkan nyávogott. Az öreg résnyire nyitotta a szemét, végigsimított a hátán:
– Kuzya, nem érzem jól magam. Még maradok fekve egy kicsit…
A macska a mellkasára ugrott. Beleszagolt – ugyanaz a nyirkos, őszi illat. Dorombolt, mintha ezzel segíthetne. Remélte, hogy újra érzi majd a friss illatot, ami mindig fürdés után volt.
De a gazdi többé nem vette őt magára a táskában.
– Bocsáss meg, barátom, már nem bírlak a szívemhez szorítva hordani – mondta egyszer.
Ezután már csak gyalog mentek. Az öreg egyre gyakrabban meg-megállt, pihent, és Kuzya mindig csak nézett fel rá: „Gyere, gazdi, kelj fel…”
Azon a reggelen minden más volt. A gazda kelt fel előbb, óvatosan félretette Kuzyát, és bement a fürdőbe. Ismerős kölniillat terjengett. A macska megkönnyebbülten felsóhajtott: „Akkor talán jobban van.”
De a reggeli csendben telt. A gazda üres tekintettel ült, aztán kézbe vette Kuzyát:
– Bocsáss meg nekem mindenért, kiscicám…
„Miért kér bocsánatot?” – gondolta Kuzya. De csak odatette a fejét az ember kezére.
– Ma egyedül megyek sétálni.
A macska hangosan nyávogott, nem akarta elhinni, amit hallott. A gazdája szemébe nézett, amelyekben könnyek csillogtak. Nem tudta, hogyan fejezze ki mindazt, amit érzett. A gazdi szorosan magához ölelte, beleszagolt az ismerős illatba, aztán elment. Az ajtó bezárult. A zár kétszer kattant.
Kuzya fel-alá járkált a lakásban, nem találta a helyét. Leült a cipősszőnyegre, összegömbölyödött. Aztán felállt, elindult a folyosón, majd visszatért. Az étel ott volt – a „ropogtatni való”, a víz is – de hozzá sem nyúlt.
Eljött az este, majd az éjszaka. Odakint sötét volt. Kuzya az ablakhoz rohant, a lépcsőházat figyelte, de minden üres volt. Felugrott az ablakpárkányra, a kinti utat kémlelte.
Aztán lefeküdt az ágyra, farkával takarta be magát, próbálta elűzni a rossz gondolatokat.
A zár hangjára ébredt.
„A gazdi visszajött!”
A folyosóra rohant – de a gazdi lánya volt az.
– Á, még itt vagy… – morogta, még a cipőjét sem vette le.
És akkor kezdődött a rémálom. Összeszedte a dolgait, kiöntötte az eledelt, kiöntötte a vizet. Minden a szatyorba került. Majd durván megragadta Kuzyát, kivitte az ajtón kívülre, a lépcsőre tette, és becsapta a bejárati ajtót.
A macska próbálta kaparni az ajtót, nyávogott – de az süket és nehéz volt. Odajött a házmester.
– Húzz innen! – kiáltotta, és a seprűvel sújtott felé.
„De én ott laktam! Ott volt az én emberem! Haza akarok menni!” – rohangált kétségbeesetten Kuzya, de megint elkergették.
Újra és újra próbálkozott. Rugdosták, kiabáltak, lökdösték. Minden próbálkozás egyre több fájdalmat és megaláztatást hozott.
Amikor az éhség már elviselhetetlen volt, Kuzya a szemetes konténerekhez ment. Ott más macskák is turkáltak. Megérzett egy zacskót, amelyből „ropogtatni való” illata áradt. Belül ott voltak a tálkái. A fekhelye. Minden, amit ismert. Minden, ami most a szemétbe került.
Talált pár morzsányi ételt, de a magány és veszteség érzése megállíthatatlanul hömpölygött benne.
Az utcán egyre hidegebb lett. A fagy a földön kúszott. Kuzya egy pincében húzta meg magát más macskákkal együtt. Mindenkinek megvolt a maga szomorú története. Volt, aki megszökött. Volt, akit kidobtak, mint őt.
Kuzya nem akarta elhinni, hogy őt is elhagyták. Még mindig reménykedett, hogy a gazdi visszatér. És minden álmában újra ott dorombolt a mellkasán, a gazda pedig simogatta és suttogta: „Te vagy a legjobb, Kuzyka…”
De eljött a reggel – és Kuzya mindig a nyirkos pincében ébredt, idegenek között. És egyetlen dolog maradt számára: az emlék. És a kérdés, ami belülről marcangolta:
„Miért hagytál el engem, ember? Hisz én mindig hűséges voltam hozzád…”
A kis fekete fejben tucatnyi kérdés zakatolt. Kuzya az összegubancolódott, piszkos bundájába temette az orrát, és lassan álomba merült, miközben begyulladt szemeiből csendesen gördültek alá a könnyek…
Az ősz az esőivel és szeleivel már a múlté volt, helyét átvette a zord, havas tél. Az emberek sietve igyekeztek haza, kabátjukba burkolózva, felhúzott gallérral próbálták megóvni magukat a hidegtől. Kuzya csak a szemével követte őket, a földön feküdt, képtelen volt felkelni. Tegnap megjárta — nem tudott elbújni egy dühös kutya elől, az pedig csúnyán megharapta. Szerencsére akadt egy járókelő, aki elzavarta az állatot.
Kuzya utolsó erejével elvonszolta magát egy eresz alá, ahol legalább a hó nem temette be teljesen. Egykor sűrű és fényes fekete bundája mára szennyes, összecsomósodott szőrré vált. Testét harapások és horzsolások borították, farka hegye megfeketedett a fagyástól, a folyamatos bolhák pedig őrületbe kergették.
De Kuzya leginkább egy valamire vágyott: legalább egy pillanatra újra beszívni azt az ismerős, otthonos illatot — azt, amelyet mindig érzett, amikor a gazdája kilépett a fürdőszobából. Fanyar, élénkítő, meleg. Az otthon illata.
Egy autó gördült az ismerős patika elé — Kuzya jól emlékezett rá a régi életéből. Először fel sem fogta, mi történik — a motorzaj már szinte teljesen közömbös volt számára. Egy férfi szállt ki az autóból, és elé örömmel szaladt egy fiatal lány fehér köpenyben — az, akitől a gazdája gyakran vásárolt gyógyszert.
A férfi levette a kabátját, és gondosan beburkolta vele a lányt.
– Köszönöm, apa – mondta melegen, átölelve. – Annyira örülök, hogy eljöttél.
Egy erős széllökés szétfújta a hópelyheket, és Kuzya megérzett valamit… ismerőset. Megszokottat. Otthonosat. Olyan távolinak és szinte elfeledettnek tűnt, mégis fájdalmasan szeretett volt ez az illat.
„Te vagy az?.. Te vagy itt?.. Gazdám?” – Kuzya megpróbált felállni, de nem tudott. Kimerült teste nem engedelmeskedett, lábai összerogytak, csak egy halk nyávogásra tellett tőle.
– Csitt – a férfi hirtelen megtorpant és összevonta a szemöldökét. – Hallottad? Macska. Mintha valaki hívna.
A lányával elhallgattak, figyeltek, és elindultak a halk, de kétségbeesett hang irányába.
– Te jó ég, mi történt veled, szegényke? – a férfi leguggolt a piszkos, reszkető kis test elé.
– Apa, hiszen ez Kuzya! – kiáltott fel meglepetten a lány. – Emlékszel, meséltem a Ványa bácsi macskájáról?
A férfi némán bólintott, levette a pulóverét, óvatosan beletekerte a macskát, és karjába vette.
„Te eljöttél… Mégis eljöttél… Miért tartott ilyen sokáig?..” – akarta mondani Kuzya, de csak egy halk nyávogás jött ki belőle. Utolsó erejével felemelte a fejét, és dorombolni kezdett. Először a hosszú, félelmetes idő után.
Már melegben tért magához. Egy vékony, de puha takaró borította. Először azt sem tudta, él-e még egyáltalán. A meleg – olyan szokatlan, elfeledett érzés volt.
„Talán már a Szivárványhídon vagyok?” – gondolta Kuzya, próbált körülnézni, de a fájdalomtól azonnal visszahanyatlott.
– Felébredtél? – hallotta a nyugodt, ismerős hangot.
A homályos látáson keresztül felismerte az ember körvonalát, akinek az illatát semmivel sem lehet összetéveszteni. Megpróbált nyávogni – de csak egy halk rekedt sóhaj jött ki belőle.
– Maradj nyugton, ne mozogj. Itt vagyok – a férfi gyengéden végigsimított az oldalán.
A macska lehunyta a szemét, és a kezére hajtotta a fejét. Ennyi. Most már nem kellett félnie. Itt van. Megtalálta. Megmentette.
A tavasz napsugarakkal és csobogó olvadékvizekkel köszöntött be. A gyógyszerész lány, fehér köpenyben, kilépett a patikából, hunyorogva a márciusi napfényben. Az apját várta.
Egy autó állt meg az út szélén, egy férfi szállt ki belőle, és ismerős, üde illat lengte körül. Utána vidáman ugrott ki egy fekete macska fényes bundával. Egészséges volt, energikus, és újra boldog. Csak a farka lett egy kicsit rövidebb – a múlt megpróbáltatásainak nyoma.
– Szia, Kuzya! – kiáltott vidáman a lány.
A macska vidáman nyávogott, a gazdájához futott, és egyetlen ugrással beugrott a mellkasi táskába. A séta elkezdődött. Ugyanolyan volt, mint régen. De most már örökre. Mert az az ember, aki igazán szeret, mindig visszatér.
