A faluról érkező rokonok egy hétre jöttek vendégségbe hozzánk – öten – a mi egyszobás lakásunkba. Én pedig tetőtől talpig zöld pöttyökben fogadtam őket – „mintha bárányhimlős lennék”.
Az én szombat reggelem nem kávéval kezdődött, hanem egy telefonhívással. A kijelzőn aggasztó felirat jelent meg: „Valja néni” – egy rokon.
– Marina, készülj! – Valja néni hangja olyan friss és hangos volt, hogy az ébresztőóra nyugodtan pihenhetett. – Már elindultunk, holnap reggel nálatok leszünk! Úgy döntöttünk, meglepetést csinálunk: megnézzük a fővárost, meg meglátogatunk benneteket. Hiszen nem idegenek vagyunk!
Felültem az ágyban, próbálva felfogni a hallottakat. A mondatban a legijesztőbb szó a „mi” volt.
– És pontosan kik azok a „mi”, Valja néni? – kérdeztem óvatosan, közben a takaró alatt oldalba böktem a férjemet, hogy azonnal ébredjen fel.
– Hát kik lennének! Én, Kolja bácsi, Szvetka a férjével meg az unokánk. De ne aggódj, nem vagyunk válogatósak – csak aludni kell valahol, napközben úgyis egész nap sétálunk majd!
Öt ember. Plusz mi ketten a férjemmel. A harminchárom négyzetméteres egyszobás lakásunkban, ahol a szabad hely egy előszobai lábtörlőre és a kanapé meg a tévé közti keskeny átjáróra korlátozódik.
Szótlanul bontottam a vonalat, és a férjemre néztem. A tekintetében tiszta, zavartalan rémület tükröződött, és egy titkos vágy, hogy azonnal elhagyja az országot… vagy legalábbis „leugorjon kenyérért” úgy hét napra.
Azonnal eszembe jutott a három évvel ezelőtti látogatásuk. Akkor „csak” hárman voltak, de az a hét még ma is rémálmaimban kísért.
Kolja bácsi a balkonon cigarettázott, a hamut egyenesen a virágaimba rázva, miközben azt mondta:
– Ugyan már, ez műtrágya!
Valja néni a parányi konyhámban, szó szerint az arcomba állva tanított borscsot főzni:
– Hát ki így vágja? Hadd mutassam meg!
Mi pedig a férjemmel egy felfújható matracon aludtunk, ami reggelre leeresztett, és gyakorlatilag a padlón ébredtünk, miközben a vendégek királyi méltósággal foglalták el a kanapénkat.
És most öten jönnek! Szvetka a férjével hangosak és zajosak, a fiuk, Dmitrij pedig egy hétéves hurrikán, akinek a „nem szabad” szó személyes kihívásként hangzik.
– Vissza kell utasítanunk őket – mondta határozottan a férjem, a plafont bámulva.
– Hogyan? – sóhajtottam. – Már a vonaton vannak. Mondjuk azt, hogy „forduljatok vissza”? Ismered Valja nénit! Jön majd a rokonsággal, azzal, hogy kicsi koromban dajkált, meg a mi „fővárosi telhetetlenségünkkel”.
– Aztán az egész falu azt fogja tárgyalni, hogy nem engedtem be a rokonaimat a küszöbön túl, anyám meg szégyenében majd korvalolt iszik.
Ott ültünk a konyhában, kávét ittunk, és sorra vettük a lehetőségeket – mind reménytelenebb volt, mint az előző. Lakást bérelni nekik nem opció: az autójavítás után a költségvetésünk recsegett-ropogott.
Beengedni őket, mi meg elmenni barátokhoz – kapituláció, és amúgy is ki fogadna be minket egy hétre? Nem ajtót nyitni? Addig kopogtatnának, amíg a szomszédok ki nem hívják a katasztrófavédelmet.
És ekkor megvilágosodtam. Kell egy ok, amivel nem lehet vitatkozni. Olyan, amitől maguktól elmenekülnek.
– Bárányhimlő – suttogtam.
– Micsoda? – nem értette a férjem.
– Bárányhimlő! Karantén! Felnőtteknek rémálom: magas láz, szövődmények, hegek.
A férjem kételkedett:
– És ha már átestek rajta?
– Valja néni és Kolja bácsi biztosan nem, anya mesélte. Szvetlanáról nem tudom, de kockáztatni nem fognak, főleg gyerekkel.
A vonat érkezéséig négy óra volt hátra, mi pedig hozzáláttunk az előkészületekhez. Elővettem a gyógyszeres dobozból egy régi üveg zöld fertőtlenítőt.
– Kend bőven – utasítottam, az arcomat odatartva. – Homlok, orcák, nyak, kezek. Minél ijesztőbb, annál jobb!
A férjem nevetését visszatartva vastag zöld pöttyöket rakott rám. A tükörből egy gyerek színezőkönyvéből kiszökött lény nézett vissza rám. A hatás kedvéért felvettem egy kinyúlt köntöst, sállal betekertem a nyakam, és összeborzoltam a hajamat.
– És én mit csináljak? – kérdezte a férjem.
– Te kontakt személy vagy. Járó inkubátor. Az még ijesztőbb.
Összeraktuk a történetet: előző nap betegedtem meg, közel negyvenfokos láz, volt az orvos, szigorú karantént rendelt el, és megijesztett egy mutálódott vírussal.
A csengő pontosan menetrend szerint szólalt meg. Az ajtó mögött csörömpöltek a táskák, hangok zsibongtak, Dmitrij nyafogott. Én eljátszottam a beteg hattyút, a férjem résnyire nyitotta az ajtót, elállva az utat.
– Vőm! Hát miért nem jöttetek elénk? – Kolja bácsi már befelé próbált nyomakodni.
– Álljanak meg! – rivallt rá a férjem. – Ne jöjjenek be. Baj van.
És ekkor megjelentem én: papucsban csoszogva, a falba kapaszkodva, nehézkesen lélegezve.
– Jó napot… – rekedten szóltam. – Bocsánat. Bárányhimlős vagyok, súlyos forma. Az orvos azt mondta, még a szellőzőn keresztül is fertőz.
A lépcsőházban síri csend lett. Öt pár szem meredt a zöld foltjaimra.
– Bárányhimlő? – Szvetka ösztönösen hátrált, maga mögé húzva a fiát. – Harmincévesen?
– Immunitás… – nyögtem. – Láz… szövődmények…
Szinte láttam, ahogy Valja néni fejében egymással küzd az ingyen lakás iránti vágy és az egészségféltés.
– Kolja, te voltál beteg?
– Nem emlékszem… talán nem… – Kolja bácsi már a lift felé hátrált.
– Én sem voltam! – ijedt meg Szvetlana. – Anya, menjünk hotelbe!
– És a férjed? – hunyorított gyanakodva Valja néni.
– Én vagyok a következő – mondta a férjem rezignáltan. – Együtt alszunk, csak idő kérdése.
Ez elégnek bizonyult. Az a kilátás, hogy egy egyszobás lakást kellene megosztani fertőző betegekkel, azonnal kijózanította a vendégeket.
– Gyógyulj meg – morogta Kolja bácsi, miközben megnyomta a lift gombját. – Az ajándékokat elvisszük magunkkal, a hotelben jól jönnek.
A lift elindult, magával vive a táskákat, befőtteket és a problémánkat.
Bezártuk az ajtót – a férjem pedig a fal mentén lecsúszott a földre, fuldokolva a nevetéstől. Ránéztem a tükörképemre, és vele együtt nevettem fel.
Hotelt gyorsan találtak. Pénzük, mint kiderült, volt – minek költeni a sajátot, ha lehet más kárára lakni?
Néhány nappal később felhívott anya:
– Marina, miért nem szóltál? Valja néni azt mondta, teljesen zöld voltál, mint egy kísértet!
– Már gyógyulok, anya – válaszoltam vidáman. – Az orvostudomány csodái.
Az igazat nem mondtam el. Jobb, ha azt hiszik, hogy gyenge az immunrendszerem, mint hogy rossz a természetem.
A zöld festék lemosódott, a hétvégét pedig a férjemmel csendben töltöttük: pizzát rendeltünk, és élveztük a lakásunk minden egyes centiméterét – kicsi, de végre szabad.
Íme egy ilyen kis lifehack a kéretlen vendégek ellen – nem kell megköszönni!
Mit szóltok a zavarba esett házigazdák találékonyságához? Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok róla, és dobjatok egy lájkot!
