Én még fiatal vagyok… — Marina, én nem tudom. Értsd meg, nem vagyok képes együtt lenni egy olyan emberrel, aki… rokkant.
Artyom szinte suttogva mondta ki, nem rá nézve, hanem a mellette álló kerekesszékre — idegenre, gyűlöltre. Úgy nézett rá, mint egy vadállatra, amely széttépte a jövőjüket.
Marina némán ült, a kórterem fehér falai elmosódtak a szeme előtt a forró könnyektől. A fejében még mindig ott zúgott a baleset rémülete, de az semmi volt ahhoz a gyilkos csendhez képest, amely most közéjük telepedett.
Még egy hónapja együtt választották a karikagyűrűket. Egy hónapja azon vitatkoztak, milyen tapétát ragasszanak a gyerekszobába, nevettek és az életről álmodoztak. Artyom a karjában hordozta őt a kis lakásukban, és megesküdött, hogy ez örökké így lesz.
Aztán — az út. Egy idegen autó, amely golyóként vágódott a szembejövő sávba. Fülsiketítő csattanás. Sötétség, benzin és vér szagával átitatva.
És most — a diagnózis. Nem fehér köpenyes orvosoktól, hanem a legközelebbi embertől, akinek tekintete most hidegebb volt a jégnél.
— Artyom… hiszen szeretjük egymást… — suttogta, hangja remegett, akárcsak az egész teste. Belül valami állati módon összeszorult, fájt. Kereste a tekintetét, remélve, hogy meglát benne legalább egy árnyékot a régi szerelemből.
— Szerettük, — vágott közbe keményen. — Én egy olyan nőt szerettem, akivel lehet utazni, hegyet mászni, életet építeni. Te pedig… te már nem illesz bele az életembe. Vannak céljaim, karrierem, álmaim. Bocsáss meg, de az igazság keserű — viszont őszinte.
A szemében egy csepp együttérzés sem volt. Csak számítás és félelem a saját jövőjéért, amely — úgy hitte — kisiklott.
A lány még mindig próbálta visszatartani, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálat. Remélte, hogy eléri azt a Tyomát, akit régen ismert.
— Fel fogok állni! Van esély! Csak a támogatásodra van szükségem, Tyoma… kérlek…
Ez a könyörgés volt számára a határ. Arca eltorzult. A hamis türelem eltűnt, és kitört:
— Miféle esély?! Nem hallottad az orvosokat? Nincs! Mindent kipróbáltunk, egy csomó pénzt elköltöttünk — és semmi! Elfáradtam. Elfáradtam, hogy csodára várjak, ami nem jön el. Nem tudok így élni tovább!
Nehéz lélegzettel elhallgatott, kiöntve dühét. Marina ott ült, szavai alatt összeroppanva. Könnyei folytak, mégis suttogta:
— Nekem nem kell csoda… Csak te. Csak légy mellettem. Veled megbirkózom… Kérlek…
Ezek a hitből született szavak végképp kihozták a sodrából. A lány függősége csak undort keltett benne. Úgy döntött, nemcsak elmegy — teljesen össze akarja törni.
— Támogatás? — fintorgott, és ez a grimasz ijesztőbb volt bármilyen kiáltásnál. — Hogy klinikáról klinikára hordjalak, és bilit cseréljek? Te most már — felesleges teher vagy. Érted? Teher, amit nem szándékozom egész életemben cipelni.
Felesleges teher.
A szavak erősebben ütöttek, mint azon a napon a fémek ütközése. Széttépték a szívét. A lélegzete elakadt. Az egész világ az ő kegyetlen mondataira szűkült.
Letette a lakáskulcsokat az éjjeliszekrényre. A hang száraz és végleges volt — a vég hangja.
— Elköltöztem. A holmimat elvittem. Ne keress. Isten veled.
Elment, még csak vissza sem nézett. Léptei visszhangoztak a folyosón és a lány kiüresedett lelkében. Marina a becsukott ajtót nézte, és hangtalanul sírt, mint egy sebesült állat.
Az első hetekben végtelen sötétségben létezett. Nem akarta látni a kórterem plafonját, az ápolónők együttérző arcát, anyja szomorúságát a folyosón. Nem akarta látni azt az átkozott széket, amely a börtöne lett.
De valahol a kétségbeesés legmélyén, amikor már lélegezni sem maradt ereje, valami új kezdett születni benne. Hideg, csengő düh.
Egyszer véletlenül meglátta Artyom fényképét egy magazinban — nevetett egy társasági eseményen egy gyönyörű lány mellett. Abban a pillanatban valami felrobbant benne. A könnyeket elszántság váltotta fel.
Felesleges teher? Bebizonyítja az ellenkezőjét. Magának, neki, az egész világnak.
Első dolga az volt, hogy a kórházból kikerülve eladta a gyűrűt, amelyet a férfi sosem vitt el. A pénzből erős számítógépet vett.
A baleset előtt tehetséges IT-elemző volt, de „másoknak” dolgozott. Most csak az ideje, az éles esze és az emésztő dühe maradt.
Napi tizennyolc órát dolgozott, megfeledkezve ételről és alvásról. A világ az képernyőre, kódsorokra és grafikonokra szűkült.
És létrehozott egy egyedülálló szoftvert — egy elemző programot, amely hihetetlen pontossággal képes előre jelezni a pénzügyi piac ingadozásait.
Hogy senki ne tudjon az állapotáról, álnevet választott.
Így született meg az üzleti világ legendája — a titokzatos és elérhetetlen „Lady Venus”, a pénzügyek géniusza, aki sosem jelent meg személyesen, csak videókapcsolaton keresztül kommunikált, egy magas székből, félig árnyékba rejtve.
Eltelt egy év. Artyom dolgai nagyon rosszul álltak. Kapcsolata egy befolyásos tisztviselő lányával kártyavárként omlott össze, amikor kiderült, hogy ő nem jövőbeli oligarcha, csupán álmodozó.
A cég, amelyet büszkén és reménnyel alapított a Marinával való szakítás után, most a csőd szélén állt. A partnerek szétszéledtek, a befektetők követelték vissza a pénzüket, a hitelezők bírósággal fenyegetőztek. Pánikolt, az összeomlás határán volt.
Egy este egy félhomályos bárban egyik volt kollégája, már eléggé becsípve, gúnyosan odavetette:
— Hallottál Lady Venusról? Azt mondják, még azt is meg tudja menteni, ami süllyed. Csak neked, Sokolov, ő olyan messze van, mint a Hold. Nem a te szinted. Te már nem is lent vagy — te a szélhámosok talpa alatt vagy.
Ezek a szavak erősebben sújtották Artyomot, mint a csőd. Ez volt az utolsó csepp.
Ezek a szavak Artyomot jobban sújtották, mint a csőd. Ez volt az utolsó csepp. Egy teljes héten át megalázkodott: régi ismerősöket hívogatott, könyörgött, kamatot ígért, hízelgett — mindent megtett, csak hogy találkozót kapjon ezzel a titokzatos nővel.
Tucatnyi közvetítőn keresztül végül időpontot kapott a város legelőkelőbb üzleti központjába. Kitakarította a legjobb öltönyét, órákon át gyakorolta a tükör előtt a szánalmas beszédét, készen arra, hogy térdre essen és segítségért könyörögjön.
Egy szigorú, tapasztalt üzletasszonyt képzelt maga elé, aki az erőt és az elszántságot értékeli.
Luxusiroda a legfelső emeleten. Panorámaablakok, kilátással az egész városra. Egy hatalmas fekete faasztal mögött, egy masszív karosszékben, háttal a bejáratnak, egy nő ült. A várost nézte, mintha a tenyerében tartaná.
Artyom belépett, a szíve úgy vert, hogy elnyomta a gondolatait. Mély levegőt vett, és belekezdett:
— Vénusz asszony… Jó napot. Artyom Szokolov vagyok. Ön az utolsó reményem. A vállalkozásom összeomlik, a pénzügyi katasztrófa szélén állok… De tudom, hogy ön mindenre képes. A tehetsége legendás. Kérem, segítsen nekem…
Sokáig beszélt, már-már hisztérikusan, sorolta a problémáit, a partnereit hibáztatta, a sorsra panaszkodott, segítségért könyörgött. A nő meg sem mozdult, némán hallgatta. Ő ezt a figyelem jelének vette, és még kétségbeesettebben beszélt.
Amikor végzett, a hangja remegett, az arca égett a megaláztatástól és a félelemtől. A szék lassan, nesztelenül megfordult.
Artyom megdermedt. Előtte Marina ült. Ugyanaz. De mégis teljesen más. Hideg, magabiztos, a győztes csillogásával a szemében.
Csakhogy nem közönséges irodai székben ült, hanem egy csúcstechnológiás kerekesszékben, bőrrel és fémmel díszítve. Nem a vereség jelképe volt — inkább egy királynő trónja, aki a saját világát uralja.
Elakadt a lélegzete. Fejében felvillant az emlék — a kórház, a lány könnyei, a saját kegyetlen szavai…
— Ma… Marina? Te vagy az? Hogy?.. — nyögte ki alig hallhatóan.
A nő lassan végigmérte tetőtől talpig — a kopott öltönyt, a beesett arcot, a fájdalommal és reménnyel teli tekintetet.
— Segítsek? — kérdezte hidegen, enyhe megvetéssel a hangjában. — És miért pazaroljam az időmet valamire, ami nem hoz hasznot?
Megnyomott egy gombot a karfán, és biztonságiakat hívott. Az ajtó hangtalanul kinyílt, és két izmos férfi lépett be az irodába, szigorú öltönyben.
— Kísérjék ki Szokolov urat. Az ideje lejárt.
Artyom mozdulatlanul állt, mintha megbénult volna. Csak amikor az őrök megfogták a karját, tette hozzá Marina, le nem véve róla a tekintetét:
— A cégem számára ő — felesleges teher.
Egy hónap múlva Artyom cége hivatalosan csődbe ment. Mindent elvesztett — az üzletét, a kapcsolatait, az önbecsülését. Azt beszélik, visszaköltözött a szüleihez a vidékre, és egy helyi műszaki boltban dolgozik menedzserként.
Marina pedig, akit most már az egész üzleti világ „Lady Venusként” ismer, a pénzügyi szféra egyik legbefolyásosabb alakja lett.
Vagyonának egy részét egy csúcstechnológiás rehabilitációs központ létrehozására fordította mozgássérült emberek számára. Nem bosszú — segítség. Nem akart bosszút állni. Egyszerűen bebizonyította a világnak — és mindenekelőtt önmagának —, hogy az igazi erő nem a testben, hanem a törhetetlen jellemben rejlik.
És hogy semmilyen fájdalom, semmilyen árulás nem képes megtörni a lelket, ha hit és tűz él benne.
