– Katya, ez… – toporgott Tólik, egyik lábáról a másikra állva. – Hát, izé, ez…
– Mi? El akarsz menni a haverokkal szaunázni?
– Neeem – rázta a fejét Tólik.
– Akkor mi? Horgászni?
– Neeem.
– Akkor mi van, Tólik?
– Hát az, hogy… anya jön. Nem sokáig, Katya. Amíg te kiküldetésben leszel, itt lesz, és aztán… elél majd nálunk pár hónapot.
– Miii? – Katya leült egy székre. – Micsoda? Milyen pár hónapot? Te normális vagy? El akarsz válni tőlem?
– Nem, Katya, ugyan már! Hogy mondhatsz ilyet?
– Te is tudod, nagyon is jól tudod, hogy nem tudok együtt élni az anyáddal. Senki sem tud! Értem én, hogy apádnak pihenés kell, de én miért szenvedjek emiatt?
Van még két testvéred, menjen inkább hozzájuk pár hónapra. Egyikhez egy, másikhoz egy.
– Hát, már két hónapot lakott Valerkánál, ott Tomka összepakolta a cuccait – meg az anyósét is – és kidobta őket. Elmentek Vityához.
– Kik?
– Hát Valerka meg anya…
– Na és?
– Tudod jól, hogy Nyina nyugodt természet…
– Aha, és aztán? – suttogta vészjóslón Katya. – Mi van tovább? Mindkét testvéred anyucival együtt ide akarnak költözni?
– Neeem, Vitya nagyon szereti Nyinát, de ő összepakolt, fogta a gyerekeket, és elment. Vitya meg kirakta őket – anyámat meg Valerkát.
Valerka hazament, anya meg… hozzánk jön.
– Szóval a Valerkás trükk itt nem jön be? Engem nincs hová kidobni. És ahogy látom, nálam úgysem jársz úgy, mint Nyinánál, mert engem nem szeretsz annyira…
– Ne beszélj butaságot, Katya, hát tudod, mennyire szeretlek!
– Persze, látom, hogy szeretsz.
– Katya, hát ő mégiscsak anya.
– Azt mondd meg nekem, mi a fészkes feneért nem megy haza a saját lakásába?
– Összeveszett apámmal és… úgy tűnik, szétmentek.
– Ahaaa… és apád tud róla, hogy „szétmentek”?
Tólik megvonta a vállát.
– Tegnap beszéltem vele, csak annyit mondott, hogy nincs otthon anya. El van merülve a könyveiben. A kaját meg a nagyi főzi neki.
– Persze. Mert a te anyád még a saját anyósával sem bír együtt élni, ezért most a menyei életét akarja tönkretenni. Hát jó. Majd meglátjuk, ki kit győz le.
– Katya, mi van veled?
– Veled? Semmi. Egyébként a kiküldetésem három napig tart! Három nap nyugalom!
– Katya, na ne már…
Amikor Katya visszatért a kiküldetésből, csend fogadta a lakásban.
Három nappal korábban még Sztyopka Ráffal játszott a szőnyegen, Násztya mesét nézett, Tólik a kanapén fekve, fülhallgatóval biatlont bámult a tabletjén – most pedig teljes csend.
Raf, a hatalmas bordói dog, aki mindig száguldott elébe, most félve bujkált a lakás mélyén.
– Hé, emberek, megjöttem!
A félhomályból előóvakodott Raf, mögötte csendben Sztyopka, aztán rémült arcú Násztya, és végül bűnbánó Tólik.
– És ti meg mit ücsörögtök sötétben?
A gyerekek behúzták a nyakukat, Raf nyüszítve nyújtotta a mancsát a gazdájának, mintha azt kérné: „Vigyél innen, kérlek.”
– Nagyi alszik – suttogták a gyerekek.
– És? Először is: miért alszik délután ötkor? Másodszor pedig… – Katya a férjére nézett. – Én aztán nem fogok a saját lakásomban reszketni, világos?!
És ne is pislogj rám, nem fogok semmilyen kompromisszumot kötni!
A vendég három napig vendég. Ha tovább marad, az már nem vendég, hanem lakótárs, és ugyanúgy be kell tartania a család szabályait.
– Úgyhogy! – kiáltotta Katya hangosan. – Raf, ki a gyorsabb, Sztyopka vagy.
– Úgyhogy! – kiáltotta hangosan Katya. – Raf, ki gyorsabb, te vagy Sztyopka?
A kutya felvisított, hasra vágódott, mókásan hadonászott a lábaival és kinyújtotta a nyelvét, így fejezve ki boldogságát: örült, hogy anya hazajött.
Sztyopka és Násztya azonnal a nyakába ugrottak, Tolik pedig idegesen topogva átölelte a feleségét, és hozzádörgölte az arcát az övéhez.
Katya bement a nappaliba, felkapcsolta a villanyt.
A játékok árván hevertek a sarokban, a tévé kikapcsolva, mindenhol nyomasztó csend.
– Hát és hol van Zoja Petrovna? – kérdezte Katya.
– Anyu ott – bólintott Tolik.
– Ó, hát én azt hittem, hogy apu már nagyfiú, és nem alszik többé anyucival – kacsintott Katya a gyerekekre.
– Katya, ne már… – motyogta férje.
Katerina bement a hálószobájukba, felkapcsolta a falilámpát: az anyós az ő közös ágyukban aludt.
Katya soha nem szerette, ha bárki fekszik az ágyukon. Nem engedte meg még a gyerekeknek sem.
Átöltözött, halkan kiment, behúzta az ajtót.
Elkezdődött a szokásos este.
Katya vacsorát főzött, Tolik a maga módján segített, és közben beszélgettek a nap eseményeiről.
– Tolik? Ez meg micsoda? Te krumplit pucálsz? Ez meg hogy?
– Magának is jó estét, Zoja Petrovna.
– Katerina, ez minden határon… minden képzeletet felülmúl! Ez elképzelhetetlen!
– Mire gondol?
– Ó, igen, drágám, anyának igaza van! Fogd az aprítót, késsel túl vastag lesz a héja. Ne szidd, nem rosszból rontotta el ennyi krumplit.
– Zoja Petrovna, maga pucolja meg inkább a fokhagymát. A hűtőben van. Nem ott, az alsó zöldséges rekeszben. Hát három nap alatt sem tanulta meg, mi hol van?
– Zoja Petrovna, pucoljon hagymát is.
– Tolik? Tóliknak is találok munkát. Hogyhogy férfi? Hát a férfi, az nem ember maga szerint?
– Mi van magával, hogy így áll? Tolik, húzd ide, kérlek, azt a csészét.
– Zoja Petrovna, mit áll ott ájuldozva? Fog neki a fokhagymának meg a hagymának, vagy inkább nézze át Sztyopka matekját, és a logikáját is!
Mert öt almát meg három körtét összead, és az jön ki, hogy nyolc cseresznye.
– Hát persze, nyolc – bólintott értetlenül Tolik.
Katya ránézett az anyósára, aki teljesen ledermedt a támadás erejétől.
Zoja Petrovna állt, a szája nyílt-csukódott, szemei értelmetlenül kimeredtek.
Pedig mondani akart valamit Katerinának, ó, mennyi mindent akart mondani! Például azt, hogy a férfi dolga nem az, hogy a konyhában sürögjön-forogjon és vacsorát készítsen!
Egy rendes férfiembernek még csak sejtése sem lehet arról, hol van a serpenyő, és hogyan kell rántást csinálni a leveshez! És Tólik? Tólik ott áll, reszeli a répát! A krumplit is pucolja! És mindezt olyan ügyesen… Micsoda fiúk ezek! Azt hitte, legalább Tólik…
És az esze járása is! Almát körtével összead, kijön neki a cseresznye – hát másfelől nézve, hisz jól mondta a választ.
Sztyopocska pont olyan, mint Tólik, mosolyodott el.
Katya persze egy szájhős, gyötri a szegény fiút. Ó, az én fiam, az én szegény fiam… – már épp kinyitotta a száját Zoja Petrovna, hogy ellenvetését kimondja a pimasz menyének.
De az megelőzte, tátotta a száját, és parancsokat osztogatott, mint valami hadnagy. Zoja Petrovna sarkon fordult, és csendben elindult ellenőrizni Sztyopka matekleckéjét, közben magyarázta neki, hogy az alma meg a körte közös neve: gyümölcs.
Katya és Tólik együtt készítették el a vacsorát, aztán mindenkit asztalhoz hívtak. Zoja Petrovna szinte ugrálva rohant, hogy a kedvenc fiának a legfinomabb falatokat válogassa.
Nézi – az már ott áll merőkanállal a kezében, önti a kompótot a gyerekeknek, azok meg nyújtják a poharakat, és nagy igyekezetükben még a nyelvüket is kidugják.
„Hát ez meg mi a csoda?!” – fortyant magában.
– Katya – vetette közbe gyorsan Zoja Petrovna.
– Na?
– Szégyen ez, hát ez illetlenség!
– Tessék? Zoja Petrovna, mit beszél? Ki csinál itt valami illetlent? Tolik, te megint alsónadrágban mászkálsz a lakásban? Vagy Sztyopka pukizott? Csak tőlük származhat minden illetlenség! Násztya, te dobtál el valamit?
A férj a gyerekekkel együtt csak a vállukat vonogatták.
– Ne színlelj, te nagyon is érted, miről beszélek!
– Nem, nem értem – felelte Katya szemtelenül az anyósa szemébe nézve. – Nem értem, magyarázza meg. Mi a baj?
– Minden a baj! Te, Katerina, rossz háziasszony vagy, semmirekellő feleség és pocsék anya!
– Maga pedig, látom, nagyon is „kudísnya”!
– Olyan szó nincs is!
– Engem aztán nem érdekel, hogy van-e vagy nincs – nálam lesz!
– Szájhős!
– A szájhőstől hallom!
Zoja Petrovna odaugrott a fiához, kitépte a merőkanalat a kezéből, és a lábast csapta vele, úgy hogy a világos függönyöket és a konyha plafonját is beterítette a piros kompót.
– Te átkozott! – kiáltott Katya, közben rákacsintott az ijedt gyerekekre. Azok azonnal leengedték a felhúzott vállukat, és halkan elmosolyodtak: megértették, hogy anya egyáltalán nem dühös, nem is szidja a nagymamát – csak… neveli.
– Magának talán nem a karjából nőnek ki a kezei? Tudja, mennyit dolgozott Tólik ezeken a tapétákon? És a függönyökön? Ezen a kompóton? Mit képzel maga magáról? Mars az asztalhoz, leülni! Azonnal, mondtam! Itthon parancsolgathat, de itt nem! Ülj le, mondtam!
– Te meg mit bámulsz rám? – fordult a férjéhez. – Ha tovább idegesítetek, még verekedni is kezdek! Gyorsan mindenki az asztalhoz!
Zoja Petrovna aprón remegve a dühtől és a felháborodástól épp hátrálni akart a konyhából, de Katya elévágott. Megállt előtte, csípőre tette a kezét, és a fejével az asztal felé bökött.
– Gyerünk! Mindenki ül? Jó étvágyat, kezdjük az evést.
Zoja Petrovna látványosan félretolta a tányért, sértődötten meredt az asztalra.
– Gyerekek! Mi történik, ha valaki nem eszi meg az ételt? – kérdezte Katya.
– Anya a gallérunkon át belénk önti – felelték vidáman kórusban a gyerekek, majd anyjuk lopott mosolyát látva szorgosan nekiálltak kanalazni.
– Egyél, nagyi – súgta Násztya. – Egyszer nekem rakott rá kotlettát meg makarónit… egyél!
– Aha, nekem meg húsgombócot hajdinával – tette hozzá Sztyopka a másik oldalról, szintén suttogva.
Zoja Petrovna kelletlenül piszkálni kezdte a tányért, de lassacskán mindent megevett.
Amikor befejezte, gúnyosan, de kissé erőtlenül engedélyt kért Katyától, hogy felállhasson. Katya kegyesen intett, hogy lehet.
Este közösen játszottak, együtt néztek filmet, Zoja Petrovna pedig látványosan hallgatott és duzzogott. Ha kiment a fürdőbe vagy a vécére, hangosan fújta az orrát, szipogott, mindent megtett, hogy magára vonja a figyelmet.
Könnyes, vörös szemmel jött vissza, és az ablak felé fordulva leült egy fotelbe.
Reggel korán felkelt: palacsintát akart sütni a fiának.
De a konyhában már ott ült kócosan Katya, mellette Tólik… aki éppen pirítóst kent. Saját kezével. Neki!
– Jó reggelt, anya, ülj le, igyál teát – mondta Tólik.
– Jó reggelt, Zoja Petrovna, jöjjön, igyon teát pirítóssal – mosolygott Katya. – Tolik nagyon finomakat csinál.
Zoja Petrovna kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de inkább lenyelte a szót, és kiment a konyhából.
Így telt egy hét. Katya dirigált, kiabált, mindenkit fegyelmezett, de a férj és a gyerekek előre be voltak avatva.
A gyerekek játéknak fogták fel, Tóliknak viszont nem volt választása. Vagy kidobja az anyját – és megmenti a családját, vagy eltűri, amit Katya tesz.
– Anatolij, mi ez? – kérdezte az anyja, lángoló haraggal. – Hogy engedheted, hogy így bánjanak veled? Te egy rongy vagy, Anatolij!
– Mama, jobb lenne, ha szétesne a család? – kérdezte a fia.
– Akkor essen szét, essen szét! – vágta rá makacsul.
– Hogyhogy essen szét? Szeretem Katyerinát, szeretem a gyerekeket! Nekem így jó!
– Nekem viszont nem jó! Nézd meg, mivé lettél! Te! Te! Pedig Oleszja milyen nagyszerű lány volt!
– Ugyan már! Te zavartad el mellőlem! Térden állva könyörögtél, hogy ne találkozzak vele, még ájuldoztál is…
– És Ljudmila? Ljudmila Szviridova!
– Mama, miféle Ljudmila? Miről beszélsz?
Megint sértődötten vonult be a szobába az anyja.
– Katyerina, beszélnünk kell!
– Tessék, beszéljünk!
– Katyerina, nem tetszik nekem, ami a fiam családjában történik!
– Melyikében? Ott, ahonnan együtt kidobtak benneteket? Vagy ahol majdnem tönkretették a családot? Mit akar maga? Mit próbál elérni? Gyűjtse össze a fiait, vigye haza őket, zárja be, és örüljön! Mi van velük, betegek? Vagy mi a bajuk? Miért csinál belőlük bohócot?
– Mi? Hogyhogy én??? Én? De hiszen én csak jót akarok a fiaimnak!
– Maga ezt komolyan mondja? Nem szégyelli magát? A saját családját nem tudta megőrizni, öreg napjaira másoknál hánykolódik. Az egyik fiánál majdnem szétszedte a családot, a másik maga zavarta ki magát, a harmadikhoz meg ideszökött. Maga tényleg nem szégyelli magát?
– Nekem nincs jogom meglátogatni a fiaimat?
– Hogyne lenne! Hogyne lenne joga! De vendégként! Vendégként, nem háziasszonyként, aki mindenbe beleüti az orrát, és a saját törvényeit hozza! Vendégként: mosolyogva, jókedvvel, mint egy úrnő, játszik az unokákkal, azt eszi, amit elé tesznek, ott alszik, ahol helyet kap, és ha segíteni akar, előbb megkérdezi! Megkérdezi, értette? Nem pedig felforgatja a szekrényeket, hogy saját rendet csináljon.
Legyen szíves, tisztelje a háziasszonyt, aki itt él. Még ha valami nem is tetszik, tartsa magában. Ez nem az ön otthona, hanem a fiáé és az ő családjáé.
Hallgasson, ne avatkozzon bele kéretlen tanácsokkal és segítséggel. És akkor maga lesz a világ legjobb anyósa.
De az a baj, hogy nem maga mondja ezt nekem, hanem nekem kell magának mondanom! Ez nagyon rossz!
– Anya… – dugta be a fejét a konyhába Tolik, ahol a két nő emelt hangon beszélgetett. – Anya, apu hív. Miért nem veszed fel?
– Felébredt? Nem akarok beszélni vele! Lakjon az anyucikájával, ha neki mindegy a családja!
Katya elfojtott egy kacajt.
– Halló, igen, én vagyok. Igen, Anatolijnál. Nekem itt nagyszerű! A gyerekek szeretnek és tisztelnek, az unokák imádnak! Te meg… te ülj csak egyedül, egyél anyád palacsintáiból. Elegem van! Ennyi, Dmitrij, nem akarok beszélni veled. Üdvözlöm anyucikádat.
Larisza döbbenten nézte az anyósát. Szörnyen megsajnálta ezt a kis asszonyt.
Egész életét egy tesze-tosza férj mellett élte le, annak zsarnok anyjával a nyakán. Fölnevelt gyerekeket, lánya sosem született, a fiúk idegen nők mellé álltak. A saját otthonából is gyakorlatilag kiszorította egy idegen, öregedő asszony.
Hova menjen most?
– Zoja Petrovna, maradjon velünk.
– Tessék?
– Felújítunk egy egyszobás lakást. Igen, vettünk egyet, egyelőre csak egyet. Gondoskodnunk kell a gyerekekről.
– Na, költözzön oda, ott majd várja a gyerekeket az iskolából meg az óvodából. Mi fizetünk is magának ezért. Mégiscsak jobb, mint egy idegen embernek. Na? Maradjon velünk!
Zoja Petrovna hirtelen sírva fakadt. Tenyerébe temette az arcát.
– Azt hiszitek, nekem magamnak kellemes ez? Nem az, amit Katyerina mondott… De én… nekem soha, soha senki nem mondott még ilyet! A saját gyerekeimtől sem hallottam. Köszönöm, Katyerina. Azt hiszitek, jó nekem öreg koromra idegen szobákban tengődni?
Azt hiszitek, nem akarok a saját kanapémon feküdni? A saját konyhámban a saját kásámat főzni és megenni? Nincs már erőm. Egész életemben csak azt hallottam, milyen ügyetlen vagyok, hogy semmirekellő, paraszt, falusi buta liba, aki tönkretette a fia életét.
Egész életemben szurkált. Hogy rosszul neveltem a gyerekeket, hogy nem gondoskodtam rendesen Dimoskáról. Az a Dimoska meg anyja nélkül egy lépést sem tett. Virágot is – virágot március nyolcadikára – csakis anyja engedélyével adott nekem egész életében. Ha az anyja nem engedte volna, virágot se kaptam volna soha… – zokogott Zoja Petrovna.
Egy házban vettünk lakást, hogy anyját gondozza, erre ő… ő… engem űzött ki a saját lakásomból. Uuuu…
– Zoja, Zoja, bocsáss meg a bolondnak! Zoja, gyere haza! – hallatszott a telefonból, amelyet Zoja Petrovna az asztalra tett, és nem kapcsolt ki, elfelejtette. – Bocsáss meg, Zojka!
– Halló, üdvözlöm, Dmitrij Anatoljevics! Tudja mit? Nem adom magának vissza Zoja Petrovnát! Nem! Én magam fogom gyötörni, de magának nem adom! Senkinek se kell, mindenki csak bántja! Én bizony férjhez adom őt, egy rendes emberhez. Van is nekünk a szomszédban Borisz Mironovics, ugye, Tolik?
Tolik kétségbeesetten rázta a fejét.
Három órával később Anatolij és Katyerina lakásának ajtajában ott állt Dmitrij Anatoljevics. Óriási csokor virággal, pontosabban hárommal: az imádott asszonynak, a menyének, Katyusának, és a kis Násztjusának.
– Dima?
– Zoja, bocsáss meg a bolondnak, jó?
– És anyád? Egyedül engedett el, vagy…
– Zoja, bocsáss meg. Anyám többé nem fog hozzánk járni. Mindent megmondtam neki. Azt mondtam, vagy én megyek hozzá, vagy mi elköltözünk a gyerekekhez, eladjuk a lakást, és a címünket nem adjuk meg neki. Ő már idős, Zojka. Nehezen érti meg, de úgy tűnik, most beleegyezett.
– Mamának vegyetek inkább egy macskát. Hadd törődjön vele.
Mindannyian találkoztak, amikor a nagymama születésnapját ünnepelték – a nyolcvanadikat.
Élénk, fürge öregasszony megpróbált ismét manipulálni a menyével és az unokák feleségeivel. De olyan visszavágást kapott! Katya pedig megígérte, hogy beköltözik hozzá a lakásába, és megtanítja őt az életre.
A jubileumot szépen megülték.
Ajándékba kapott a nagyi egy kiscicát és egy tacskókutyust.
Most már csak Glásával, a tacskóval megy ki sétálni. Mert különben Murzik egyedül unatkozna. Vendégségbe járni nincs is ideje: kénytelen megtanulni megenni a meny főztjét. Az persze nem valami különleges, de azért… a pirog egész jó, meg a palacsinták, a saláták, a sült hús, meg a fasírtok… Bizony, szerencséje volt Dimának a feleségével.
– Gyerekek, régóta akartam kérdezni: mikor is szórtam én nektek kotlettát meg makarónit a gallérotokba?
– Te magad kérted, hogy játsszunk alá.
– Ááá…
– Na jó.
Jó estét, drágáim!
Ma kicsit megkéstem.
Meghívlak benneteket, iratkozzatok fel Mavrus csatornájára a Telegramon.
És még valami: próbálgatom az erőmet a YouTube-on is. Nemcsak történeteket szeretnék oda feltenni, hanem idővel kapcsolatot is építeni veletek.
Videókat fogok készíteni. Kiről? Hát magamról, persze! Meg a kis kutyusról. Van egy cicám is. Nem lesz tolakodó, csak úgy, havonta vagy negyedévente egyszer, tisztán a közös élményért.
Még nem tudom elkezdeni, ez tervben van.
Érdekes lenne nektek?
Itt a YouTube-link.
Addig is szorosan átölellek benneteket, és csak a legjobbat kívánom!
Küldöm a jóságom és a derűm sugarait!
Mindig a tiétek:
Mavridika D.
