A víz egyenletesen csobogott, ahogy a fém mosogató aljára csapódott. Jelena módszeresen húzta végig a szivacsot a tányéron, figyelve, ahogy a mentás hab lemossa a vacsora maradékát.
Ez a tizenöt perc a mosogatónál már régóta az egyetlen módja volt számára, hogy kifújja magát egy munkanap után.
A víz zaja elnyomta a gondolatokat, lemosta a fáradtságot, és a személyes tér illúzióját keltette. A konyhában sült csirke és mentás mosogatószer illata terjengett. Az asztalnál az anyósa ült, komótosan kevergetve a cukrot a csészében. A kanál finom porcelánhoz ütődött — ritmikusan, idegesítően, mintha az időt számolná.
— Lenocska, Vitalik elszólta magát, pénteken prémiumot kapsz? — Olga Nyikolajevna hangja hízelgően csengett, de ott volt benne az a tulajdonosi hangnem is, amely a revizoroknál jelenik meg, amikor más pénztárát ellenőrzik.
Jelena megdermedt. A szivacs megállt a tányér szélén. Vitalij megint elszólta magát. Már megint. Kérte a férjét, hogy ne beszélje ki az anyjának a jövedelmét, de számára nem léteztek titkok — az anyának mindent tudnia kellett.
Jelena lassan elzárta a csapot. A víz zaja elhalt, és a csend a konyhában sűrűvé, nehézzé vált. Gondosan megtörölte a kezét a konyharuhában, felakasztotta a kampóra, és csak ezután fordult meg. Nem volt benne harag. Csak tompa, hideg fáradtság ettől az állandó ellenőrzéstől.
— Ez nem a maga dolga, Olga Nyikolajevna — mondta nyugodtan és udvariasan Jelena, egyenesen az anyósa szemébe nézve.
A porceláncsésze halk koppanással került vissza az alátétre. Az anyós arca, amely egy pillanattal korábban még nyugodt és méltóságteljes volt, meglepetten megnyúlt. Nem volt hozzászokva ehhez a hangnemhez. Az ő világképében a menynek beszámolnia kellett, zavartan bólogatnia. Olga Nyikolajevna nyakán egyenetlen vörös foltok jelentek meg.
— Hogyhogy nem az én dolgom? — remegett meg a hangja, és egyre emelkedett. — Mi egy család vagyunk! Vitaliknak nincs pénze egy felfújható csónakra, már teljesen telebeszélte vele a fejemet. A férfi agyon dolgozza magát, neki is kell pihenés a folyón! Te meg a prémiumodat valami női kacatokra akarod elverni?
Jelena az asszonyt nézte, aki az ő asztalánál ült, az ő lakásában, amelyért a férjével együtt fizették a jelzálogot. A házasságukban mindig ott volt egy harmadik személy. Vitalij mindent kifecsegett az anyjának: mit vacsoráztak, mennyi volt Jelena év végi bónusza.
— A saját csónakját Vitalij maga is megkeresheti — Jelena hangja halk maradt, és ez az ellentét a forrongó anyóssal még keményebbé tette. — A saját pénzemet pedig arra költöm, amire akarom. És ezt csak a férjemmel beszélem meg. Közvetítők nélkül.
— Közvetítők?! — Olga Nyikolajevna az asztalra csapott. A csésze megugrott, sötét tea ömlött a tiszta abroszra. — A család egy közös üst! Minden a családért, a férjért! Önző vagy! Kizsigerelsz a fiamat!
A konyha ajtajában megjelent Vitalij. Gyűrött volt, kinyúlt szürke pólóban és térdnél kiboltosodott melegítőnadrágban. Zavartan nézett felváltva a feleségére és az anyjára. Harmincöt évesen most inkább egy lebukott kamaszra hasonlított.
— Lányok, miért kiabáltok? — motyogta, toporogva. — Anya, hagyd már… Lena… ne veszekedjünk.
Megpróbált mosolyogni, mindkét oldalon megfelelni. A felesége mellé állni nem mert — az anyja utána felemésztené. Rászólni az anyjára — ahhoz meg nem volt bátorsága.
— Te meg inkább hallgass! — förmedt rá Olga Nyikolajevna, azonnal elhallgattatva. Vitalij engedelmesen behúzta a fejét a vállai közé.
Az anyós, megérezve a teljes hatalmat és büntetlenséget, hirtelen felpattant a székről. A szék lábai végigcsúsztak a linóleumon. A megjátszott műveltség eltűnt. Az arca eltorzult a dühtől, a halántékán kidagadt egy kék ér.
— Majd én megtanítalak tisztelni az idősebbeket! Megmutatom, ki az úr ebben a házban! — kiáltotta, és hirtelen lépett Jelena felé, lendítve a kezét egy erős pofonhoz.
Vitalij felnyögött, és a hátával az ajtófélfának simult, még csak meg sem próbálta megfogni az anyja kezét.
Jelena számára ebben a pillanatban mintha lelassult volna az idő. Látta az anyós eltorzult száját, a felé lendülő nehéz kezet, de nem érzett félelmet. Csak teljes, csengő tisztaságot.
Az elmúlt hónapokban Jelena nem maradt bent a munkahelyén túlórázni, és nem ült a barátnőivel kávézókban, ahogy Vitalij mondta az anyjának. Hetente háromszor összepakolta a táskáját, és a város másik végébe ment egy harcművészeti terembe. Ott régi gumiszőnyegek, izzadság és fertőtlenítő szaga terjengett. Az orrtörött edző a végkimerülésig hajtotta őket, és egyetlen szabályt vert a fejükbe.
— Ne gondolkodj, amikor megtámadnak — csengett a fülében az edző rekedt hangja. — A testednek magától kell működnie. Lépj ki a támadás vonalából. Az erő nem abban van, hogy visszaütsz és összetöröd az ellenfelet. Az erő abban van, hogy kitérsz, és az ellenfél agresszióját ellene fordítod.
Jelena nem emelte fel a kezét védekezésre. Egyszerűen tett egy rövid, lágy, csúszó mozdulatot jobbra a testével. Tökéletes kilépés a támadás vonalából, amelyet százszámra ismételt gyakorlatok égettek az izommemóriájába a tatamin.
Olga Nyikolajevna, aki minden erejét a tervezett pofonba fektette, nem ütközött akadályba. A keze a levegőt hasította. Egyensúlyát elveszítve a testes asszony lendületből elrepült a meny mellett, ügyetlenül hadonászott, majd tompa csattanással a magas konyhaszekrény sarkába csapódott a vállával.
Reccsenés hallatszott. Az anyós felnyögött, kiszorította a levegőt a tüdejéből, ketté görnyedt, és nehézkesen a linóleumra rogyott, a megütött vállát markolva, kapkodva a levegő után.
A konyhában teljes, süket csend telepedett meg. Csak a földön ülő nő rekedt légzése hallatszott, meg a hűtő fölötti falióra egyenletes ketyegése.
Vitalij tátott szájjal állt. A szemei hatalmasra nyíltak, ősi rémület ült bennük. Tekintete ide-oda cikázott a földön ülő, vállát masszírozó anyja és a felesége között. Jelena egyenesen, lazán állt, karjait a teste mellett leengedve. A légzése meg sem változott.
— Lena… te… te mit tettél? — préselte ki magából a férfi nyomorult, remegő suttogással, elszakadva az ajtófélfától.
Jelena nyugodtan megigazította a hajából kiszabadult tincset. Meghúzta a pólóját. Vitalijra nézett, mindenféle agresszió nélkül. A pupillái mélyén csak hideg szikrák villantak — abszolút bizonyosság és enyhe megvetés.
— Az anyád egyszerűen megbotlott — mondta Jelena egyenletes, szinte gyengéd hangon. — Ideges lett, elvesztette az egyensúlyát. Semmi komoly. Mindjárt összeszedi magát, főzöl neki egy nyugtató gyógyteát.
Az asztalhoz lépett, felvette az üres bögréjét, és a férje felé fordult.
— Ami a prémiumot illeti, már eldöntöttem. Veszek magamnak egy éves, korlátlan bérletet egy önvédelmi edzőterembe. A családban, mint látod, bármi megtörténhet. Tudni kell időben kitérni.
Vitalij hirtelen elvörösödött. Talán a saját ijedtsége miatti szégyentől, talán hogy visszaszerezze elvesztett tekintélyét — odalépett a feleségéhez, és durván, erősen megragadta a csuklóját.
— Te hogy beszélsz az anyámmal… — kezdte.
De befejezni nem tudta. A reflexek gyorsabbak voltak a gondolatoknál. Jelena nem ütött. Egyszerűen kifordította a csuklóját, átfogta a férje kezét, tett egy rövid lépést hátra, majd hirtelen magára rántotta, miközben nyomást gyakorolt az ízületre.
Vitalij felkiáltott a csuklójában fellobbanó fájdalomtól, elvesztette az egyensúlyát, és ügyetlenül térdre esett, majd oldalra dőlt — pontosan a linóleumon fekvő anyja mellé.
Jelena elengedte a kezét. Fölöttük állt, és a két zavart, nehezen lélegző emberre nézett, akik éveken át lábtörlőként használták őt.
— És még valami, Vitalik — mondta halkan a konyha csengő csendjében. — Elválok tőled.
Átlépett a férje kinyújtott lábán, lekapcsolta a konyhában a villanyt, és nyugodtan elindult a hálószoba felé, hogy összepakolja a holnapi edzéshez szükséges dolgait.
