— Kolja, megsüketültél? Harmadszor kérdezem: hol vannak a bal oldali szekcióból a ruhák? Hol a fekete, földig érő ruhám és a bézs trench coatom?
Olga a kitárt tolóajtós szekrény előtt állt, és a tekintete, amely máskor éles és figyelmes volt, most értetlenül siklott végig az ürességen. Ahol még egy hete is sűrűn lógtak a drága ruhákat rejtő huzatok, most árván lengedeztek az üres műanyag vállfák. Halkan össze-összekoccantak a huzattól, kellemetlen, csontosan kopogó hangot adva. Olyan volt, mint egy kifosztás. Mint egy pimasz, kapkodó házkutatás. A bőrönd, amellyel az imént lépett be a lakásba, a folyosón maradt, eltorlaszolva az átjárót, ő pedig még a kinti csizmáját sem vette le, dermedten állt a hálószoba drága laminált padlóján.
Válasz nem érkezett. A konyhából csak a tévé tompa zümmögése és a villa csörgése hallatszott a tányéron. A jóllakott, nyugodt élet hangjai, amelybe érkezése nyilvánvalóan rossz pillanatban robbant be.
Olga hirtelen megfordult, érezve, ahogy a nyolcórás repülőút és az időeltolódás miatti fáradtságtól lüktetni kezd a halántéka. Végigsétált a folyosón, cipőben. A talpáról fekete, zsíros csíkok maradtak a padlón, de most nem érdekelte a tisztaság, amelyet egyébként fanatikusan őrzött.
A konyhában sült hagyma és valami savanykás szag terjengett, mint az olcsó ketchup. Nyikolaj háttal ült neki, görnyedten a tányérja fölött. Az asztalon előtte hatalmas adag matróz makaróni tornyosult, bőségesen, már-már ízléstelenül leöntve majonézzel. Gyorsan, mohón evett, hatalmas falatokat tömve a szájába, és le sem vette a szemét a képernyőről, ahol valami ostoba vígjátéksorozat ment.
— Hallasz engem vagy sem? — Olga az asztalhoz lépett, és tenyerével rácsapott a lapra. A férje kezében megremegett a villa, egy csomó majonéz a viaszosvászon terítőre csöppent.
Nyikolaj lassan, látható kelletlenséggel fordította el a fejét. Az ajkán zsír csillogott. A tekintete tompa, elmosódott volt, mint akit az édes álma közepén ébresztettek fel. Megrágta a falatot, hangosan nyelt, és csak azután nézett a feleségére. Sem öröm a hazatérése miatt, sem érdeklődés. Csak enyhe bosszúság, amiért megzavarják a vacsoráját.
— Miért ordítasz rögtön? — kérdezte, és a kézfeje hátával megtörölte a száját. — Megjöttél, akkor vetkőzz le, moss kezet. Hagytam neked makarónit, ha még nem száradt ki. Berontasz ide, mint a gestapo.
— Nem a makaróniról kérdezlek — mondta Olga halkan, de a hangjában acél csengett. Nézte ezt a fénylő arcot, és nem ismert rá arra az emberre, akivel öt évet élt le. — Kinyitottam a szekrényt. Üres. Hol vannak a dolgaim, Kolja? Hol a Max Mara kabátom? Hol a selyemruhám, amit csak egyszer vettem fel a céges jubileumra? Hol van, az ördögbe is, a kasmír kardigánom?
Nyikolaj megforgatta a szemét, mintha egy eltűnt zokniról lenne szó, nem pedig egy használt külföldi autó árát érő ruhatárról. Újra felnyársalt egy csomó összeragadt tésztát.
— Ja, a rongyokra gondolsz… — húzta el lustán. — Hát a Szvetka beugrott tegnapelőtt. A húgom, ha esetleg elfelejtetted, miközben te a kiküldetéseiden rohangáltál.
— És? — Olga érezte, ahogy jeges csomó képződik a gyomrában. — Beugrott. És aztán? Ellopta őket?
— Miért rögtön ellopta? — Nyikolaj elhúzta a száját, mintha citromba harapott volna. — Miféle ronda szavak ezek? Odaadtam neki. Megengedtem, hogy kölcsönvegye. Neki most, érted, komoly lehetőség van kilátásban. Valami pasi a munkahelyéről, pénzes, randira hívta egy étterembe. És Szvetkának mi van a szekrényében? Farmer meg bő pulcsik. Sírt, hogy nincs mit felvennie, szégyelli magát. Hát mondtam neki: nézz be Oljához, ott annyi cucc van, a felét se hordja.
Olga a férjére nézett, és nem hitt a fülének. A világ egy pillanatra megingott körülötte. Olyan egyszerűen, olyan hétköznapian beszélt erről, mintha egy csipet sót vagy egy régi sámlit adott volna kölcsön a szomszédnak.
— Odaadtad neki a ruháimat? — kérdezte, minden szót külön hangsúlyozva. — Teljesen elment az eszed, Kolja? Ezek az én személyes dolgaim. A saját, megkeresett pénzemből vettem őket. Márkás darabok, mindegyik többe kerül, mint amennyit te két hónap alatt keresel a raktárban. Egyáltalán felfogod, mit tettél?
— Jaj, ne kezdd már ezt a pénzes nótát — legyintett Nyikolaj a villával, szószcseppeket fröcskölve. — Mindig mindent pénzben mérsz. Az ember bajban volt, segíteni kellett.
— Mégiscsak a vére, ne felejtsd el. És te sajnálod? Sajnálod a sógornődtől egy darab anyagot? Hordja egy kicsit, aztán majd visszaadja. Kimossa és visszaadja. Nem vagy cukorból, nem olvadsz el.
— Kimossa? — Olga érezte, ahogy hányinger kúszik fel a torkába. — Selymet? Kasmírt? A „Vjatka” mosógépében, ami mindent cafatokra tép? Egyáltalán felfogod, hogy ezek a ruhák vegytisztítást igényelnek? Hogy nem lehet csak úgy összegyűrni és egy zacskóban elvinni?
Nyikolaj hangosan kifújta a levegőt, jelezve, mennyire fárasztja őt a nő „kicsinyessége”. Félretolta a tányért, teljes testével felé fordult, és csípőre tette a kezét. Az arcán megjelent az a lekezelő fölény, amely mindig akkor ült ki rá, amikor érezte, hogy a logika nem az ő oldalán áll, és erőből kell nyomnia.
— Figyelj, Olj, most komolyan egy kupac rongy miatt fogsz balhét csinálni? Azt hittem, hiányoztam, hogy majd megjössz, megölelsz, mesélsz, milyen volt az utad. Erre te azonnal leltározol. Undorító. Kispolgári dolog. Elvitte a lány a ruhákat, na és? Neki most nagyobb szüksége van rájuk. Életet kell építenie, férjhez mennie. Neked meg hova kellenek ezek? A gyűléseidre? Kinek ott illegeted magad?
— Megnézem, mi tűnt még el — fordult sarkon Olga, érezve, hogy ha még egy percig a konyhában marad, fejbe veri a férfit a makarónis tányérral.
— Menj csak, számold össze a kincseidet, szoknyás Scrooge McDuck! — kiáltotta utána Nyikolaj, majd ismét a távirányítóért nyúlt, feljebb tekerve a hangerőt, hogy elnyomja a lelkiismerete hangját — ha egyáltalán volt neki olyan.
Olga visszatért a hálószobába. Most már nem futólag nézte át a szekrényt, hanem alaposan, hideg, ijesztő precizitással, mint egy nyomozó. Nemcsak a felsőruhák hiányoztak. Eltűnt két új blúz is, még rajtuk a címkével. Nem volt meg a bőrszoknya. Hiányzott a doboz az olasz cipőkkel, amelyeket Milánóban vett, és csak különleges alkalmakkor viselt.
Lelki szemei előtt megjelent, ahogy Szveta, Nyikolaj testes, örökké izzadó húga magára erőlteti a legfinomabb selymet. Ahogy széles lábfejei belegyömöszölődnek az elegáns körömcipőkbe, eldeformálva a bőrt. Ahogy olcsó parfümmel fújja le a ruhákat, majd felhevülten, alkoholtól kipirultan valami kocsmában vörösborfoltokat ejt rajtuk.
Olga a szoba közepén állt, ökölbe szorított kézzel, úgy, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. A fáradtság eltűnt. A helyére düh lépett — tiszta, koncentrált, fehér izzású düh, amitől csengett a füle. Ez nem egyszerű lopás volt. Ez behatolás volt. Piszkos csizmák a tiszta lepedőn.
Visszament a konyhába. Nyikolaj már befejezte az evést, és most teát ivott, hangosan szürcsölve a letört fülű bögréből.
— A cipőket is odaadtad neki — mondta Olga. Nem kérdés volt.
— Na és? Mezítláb menjen? — horkant fel. — Ruhához cipő kell. Majdnem ugyanakkora a lába, talán fél számmal nagyobb, de azt mondta, majd betöri. A bőr úgyis nyúlik.
— Betöri… — ismételte Olga, és a férfi elégedett képébe nézett. — Tudod, hogy most azonnal elmész hozzá, és mindent visszahozol? Ebben a pillanatban.
Nyikolaj olyan erővel csapta le a bögrét az asztalra, hogy a tea kiloccsant a viaszosvászonra. A mosoly eltűnt az arcáról, helyét dühös grimasz vette át.
— Nem megyek sehová — vágta rá. — Éjszaka átmenni a fél városon, hogy a húgomtól ruhákat szedjek vissza és megalázzam magam? Teljesen megőrültél? Hadd menjen el a randira, aztán majd visszaveszed. Nem dőlsz össze.
Olga nézte őt, és a szemében baljós tűz lobbant. Megértette: a beszélgetés véget ért. Ez az ember nem értett a szóból. Csak az erőt értette.
A konyhában a csend sűrűvé vált, mint az a silány majonéz Nyikolaj tányérján. Olga a férjét nézte, és úgy érezte, most látja először igazán. Mintha lehullt volna a fátyol, amelyet évekig szorgalmasan maga elé feszített, mentegetve a férfi lustaságát fáradtsággal, a tahóságát pedig „egyszerű, népi” természetével. Most egy lény ült előtte, aki szellemileg, értékrendben, a valóság érzékelésében is teljesen idegen volt tőle.
— Nemcsak a ruháimat adtad oda, Kolja — mondta lassan, tagoltan, érezve, ahogy odabent, valahol a napfonata táján megfeszül egy rugó. — Odaadtad a zöld bársonyból készült kollekciós ruhát is. Tudod egyáltalán, mennyit kerestem azt? Emlékszel, hogy az első komoly prémiumomból vettem három éve? Az nem csak egy rongy. Az az én trófeám. És te odadobtad a húgodnak, mint egy csontot a kutyának…
Nyikolaj elhúzta a száját, mintha fájni kezdett volna a foga. Zajosan félretolta az üres tányért, majd kényelmesen hátradőlt a széken, és a tarkója mögé fonta a kezét. A pólója felcsúszott, felfedve fehéres, petyhüdt hasát, amelyen ritkás vöröses szőrszálak meredeztek.
— Trófea… — utánozta a nő hangját vékony, sipító hangon, nyilvánvalóan megalázni akarva. — Ugyan, ne röhögtess, Olya. „Trófea.” Néztél mostanában tükörbe, nagy trófeavadász? Miért vagy így felhúzva valami rongy miatt? Szvetkának nagyobb szüksége van rá. Harmincöt éves, se férfi, se gyerek, se kilátás. Neki most port kell hintenie valaki szemébe, hogy végre megfogjon valakit. Te meg? Te férjnél vagy. Neked már nem kell senkit megfogni. Járj abban, amid van, mit számít?
Olga érezte, ahogy kifut a vér az arcából. Ez már nem is egyszerű bunkóság volt. Ez egy élősködő filozófiája volt, aki őszintén azt hitte, hogy ha „gyűrűt húzott” egy nő ujjára, akkor az automatikusan leltári tárggyá válik, amit többé nem kell ápolni vagy karbantartani.
— Tehát szerinted, ha hozzád mentem feleségül, akkor madárijesztővé kell válnom? — kérdezte halkan. — Járjak krumpliszsákban, amíg a húgod az én ötvenezeres ruháimban parádézik?
Nyikolaj hirtelen előrehajolt, könyökét az asztalra támasztva. Az arca megkeményedett, a lusta, tunya férfi álarca lehullott.
— Hagyd már abba ezt az árakkal dobálózást! — ordította. — Elegem van a pénzedből! „Ötvenezer, százezer”… Pfú! Anyagias nő vagy, Oljka. Nincs benned lélek. Szvetka sírva jött, azt mondta, ez az utolsó esélye. És te sajnálod tőle? Sőt, mondok még valamit. Nemcsak megengedtem neki, hogy vigyen. Segítettem kiválasztani.
Szándékosan szünetet tartott, élvezve a hatást. Az arcán aljas, diadalmas vigyor jelent meg. Nyilván ezt az érvet szánta aduásznak, amivel végleg elhallgattathatja a feleségét.
— És tudod, mit mondok még? — halkította le a hangját bizalmas suttogásra, amitől Olga undorodva összerezzent. — Úgysem vetted volna fel azt a ruhát. Azokat a szűk farmereket sem. Látom én. Az utóbbi egy évben szépen kikerekedtél, anyukám. Felszedtél pár kilót. Szépen megnőtt a segged az állami kosztól a kiküldetéseken. Szvetka felpróbálta — rajta úgy áll, mintha ráöntötték volna, formás nő, telt idomokkal. Rajtad meg szétrepedt volna a varrás. Úgyhogy inkább köszönd meg, hogy használatban vannak a cuccok, és nem porosodnak, amíg te zsírt növesztesz.
Olga fülében zúgni kezdett a vér. A világ összeszűkült erre a zsíros, önelégült pofára vele szemben. Minden szó úgy csapódott bele, mint egy kő a kútba, felkavarva az alján ülő fekete iszapot. Nemcsak ellopta. Nemcsak odaadta. Meg is indokolta az árulását, a legérzékenyebb pontra mérve csapást — a női önbecsülésére, a testére, amelyet egyébként formában tartott, ellentétben vele.
Ez volt a vég. A visszafordíthatatlanság pontja. Ebben a pillanatban nem a szerelem halt meg — az talán már rég meghalt. A tisztelet halt meg. A szánalom halt meg. Csak a rombolás vágya maradt.
Olga mély levegőt vett. A hangja, amikor kirobbant belőle a kiáltás, fémes csikorgásra emlékeztetett.
— Te rohadék… — sziszegte, és átszakadt a gát.
— Én lennék az?!
— Megengedted a húgodnak, hogy átnézze a ruhatáramat és elvigye a márkás ruháimat, amíg üzleti úton voltam?! Azt mondtad neki: „Vigyél, amit akarsz, úgyis felszedett pár kilót, már nem jönnek rá”?! Megaláztál, és szétosztottad a holmimat, mintha meghaltam volna?! Most azonnal elmész a húgodhoz, és az utolsó zokniig mindent visszahozol, aztán akár ott is maradhatsz örökre, mert nekem nincs szükségem egy ilyen idiótára!
Úgy üvöltött, hogy a nyakán kidagadtak az erek. Az asztalon álló vizespohár finoman megremegett. Nyikolaj, aki nem számított ilyen reakcióra, ösztönösen belesüppedt a székébe, halvány szempilláit pislogva.
— Olya, megőrültél? Csendesebben, a szomszédok meghallják! — sziszegte rémülten, a szellőzőnyílás felé sandítva.
— Nem érdekelnek a szomszédok! — Olga egy lépést tett felé, mire a férfi ösztönösen hátrahőkölt. — Hallottad, mit mondtam? Most azonnal elmész a húgodhoz, az utolsó zokniig mindent visszahozol, aztán ott is maradhatsz örökre, mert nekem nincs szükségem egy ilyen idiótára!
— Megőrültél? — Nyikolaj megpróbálta visszaszerezni az irányítást, felpattant a székről, és lomha testével fölé magasodott. — Kidobsz a saját házamból valami rongyok miatt? A férjed vagyok! Én vagyok itt az úr! Te meg rongyok miatt kész vagy szétverni a családot? Ugyan kinek kellenél te, elváltan, a komplexusaiddal a nyakadban? Szvetka legalább lelkes ember, te meg egy száraz kóró vagy!
— Azt mondtam, takarodj! — Olga felkapta az asztalról a nehéz kerámia sótartót, maga sem tudta, miért. A keze remegett, de nem a félelemtől, hanem az adrenalintól. — Vagy most azonnal elmész és mindent visszahozol, vagy…
— Vagy mi? — vágott a szavába vigyorogva. A szeméből eltűnt a félelem, helyét pimasz magabiztosság vette át. Biztos volt benne, hogy a nő nem meri megtenni. Úgyis csak kiabál, aztán megnyugszik. A nők mindig így csinálják. Hisztiznek egy sort, aztán mennek borscsot főzni. — Megütsz? Rajta. Aztán ne sírj. Nem megyek sehová. Szvetka sem adja vissza a ruhákat. Ajándékba adtam — ajándékba adtam. Törődj bele, dagi. Inkább tölts nekem egy teát, kiszáradt a torkom a visításodtól.
Demonstratívan hátat fordított neki, és újra a távirányítóért nyúlt, jelezve, hogy a kihallgatásnak vége.
Olga a férfi széles hátát nézte, amelyet kinyúlt, kifakult póló feszült körbe. A zsírredőket, amelyek az öv fölé lógtak. A büntetlenségbe vetett rendíthetetlen magabiztosságát. Odabent valami átkattant. Hangosan és tisztán. Mintha egy kapcsolót billentettek volna át — „ember” üzemmódról „megsemmisítő” üzemmódra.
Lassan letette a sótartót az asztalra. A tekintete üveges lett, teljesen nyugodt és félelmetes.
— Rendben, Kolja — mondta egyenletes, érzelemmentes hangon. — Igazad van. A holmik mulandók. Neked sem lesz rájuk többé szükséged.
Megfordult, és kiment a folyosóra, a kamrához, ahol a szerszámosláda állt. Nyikolaj még csak hátra sem nézett, elmerülve a sorozat következő poénjában, nem sejtve, hogy egy percen belül a kényelmes kis világa összeomlik, és a szilánkok egyenesen az arcába repülnek.
Olga belépett a kamrába, és a zárt, poros tér fülledt levegője megcsapta az orrát régi cipők és síviasz szagával. A keze magától tapogatózott a polcon, míg rá nem akadt a nehéz, hideg eszközre. Régi szabóolló volt, még a nagymamájától maradt — hatalmas, tömör fémből készült darab, fekete karikás fogantyúval és olyan pengékkel, amelyek mintha szögesdrótot is átvágnának. A nagymama kabátszövetet szabott vele, Olga pedig most az életét készült újraszabni.
Megforgatta a kezében. A kékített acél súlya kellemesen húzta a csuklóját, furcsa, ijesztő biztonságérzetet adva. Először az este folyamán megszűnt a térde remegni.
Amikor visszatért a hálószobába, Nyikolaj már az ágyon hevert a takaró fölött, piszkos zoknis lábát a háttámlára dobva. Fogpiszkálóval piszkálta lustán a fogát, nyilván elégedetten, hogy „az asszony kiőrjöngte magát és lenyugodott”. A lépteket hallva sem fordította el a fejét, biztos volt a teljes és megkérdőjelezhetetlen győzelmében.
— Na, kiőrjöngted magad? — horkant fel a plafon felé. — Tedd fel a teát, kértem. És csinálj pár szendvicset kolbásszal.
Olga szó nélkül ment el az ágy mellett. Léptei keményen, kimérten koppantak. A szekrényhez lépett, de ezúttal nem a saját kifosztott oldalához, hanem a jobb oldali részhez — a férje birodalmához.
Egy határozott mozdulattal kitárta az ajtót. Előtte sűrű sorokban lógtak az ingei, farmerei, nadrágjai és zakói. Mind szépen felakasztva, az ő keze által vasalva, az általa választott öblítő illatával.
— Hé, mit keresel ott? — emelkedett fel Nyikolaj a könyökére támaszkodva, megérezve a bajt.
Olga nem válaszolt. Leemelte a vállfáról a férfi kedvenc farmerét — sötétkék, márkás darab, tavaly vették méregdrágán, és úgy büszkélkedett vele, mint egy gyerek az új játékával.
— Olya! — a hangjában már ott csengett a riadalom.
Hrrr-k!
A hang nedves, rövid és húsos volt. Az olló pengéi ragadozó csattanással mélyedtek bele a vastag farmerszövetbe, közvetlenül az öv alatt. Olga két kézzel szorította össze a markolatot, teljes erőből. Az anyag panaszos reccsenéssel adta meg magát. A szár egyetlen cérnaszálon lógott, nyomorultan himbálózva, mint egy eltört láb.
— Mit csinálsz, te hülye?! — Nyikolaj felpattant az ágyon, mintha megcsípték volna. A szeme kikerekedett, a szája néma kiáltásra nyílt. A fogpiszkáló a takaróra esett.
Olga rá sem nézett. A farmerre nézett. Egy második mozdulat — és a szár tompa puffanással a földre hullott. A nadrág torz, ferdén levágott rövidnadrággá változott.
— Erre sincs szükséged — mondta nyugodt, halott hangon, és a maradékot az ágy férfioldalára dobta. — Úgyis hülyén áll rajtad. Görbék a lábaid, kilógnak a térdeid. Minek nevetteted ki magad?
A következő darabért nyúlt. Egy világoskék irodai ing volt. Az, amelyben céges bulikra járt, és sikeres logisztikai osztályvezetőt játszott.
— Az inget ne! — visított Nyikolaj, és felé vetette magát. Megpróbálta elkapni a nő kezét, de Olga hirtelen megfordult, maga elé tartva a nyitott ollót. A pengék éles csúcsa veszélyesen csillant meg a csillár fényében, alig pár centire a férfi hasától.
Nyikolaj megtorpant, majdnem belerohant az acélba. Elsápadt, hátrahőkölt.
— Hátrébb — mondta Olga. Halkan. Kiabálás nélkül. De annyi fenyegetés volt ebben az egy szóban, hogy a közel százkilós férfi ösztönösen hátralépett, majd megbotlott a szőnyeg szélén.
— Olya, te beteg vagy… pszichopata! Ez pénzbe kerül! — motyogta, az ollóra bámulva, mintha mérges kígyó lenne. — Azonnal hagyd abba! Hívom a rendőrséget!
— Hívd — bólintott, miközben tovább dolgozott az eszközzel. — Azt mondod majd nekik, hogy a feleséged megőrült a boldogságtól.
Egy mozdulattal végigvágott az ingen. A gallér lerepült, a gombok apró műanyag zápor formájában szóródtak szét a laminált padlón. Kopp-kopp-kopp — pattogtak szét a szobában. Olga a papíraprító módszerességével darabolta a szövetet. Az ujjak — le. A hátát — ketté.
— Ez a selymemért — sziszegte, és a cafatokat az arcába hajította. — Ez pedig a kasmírért!
Az ing után a férfi ünnepi zakója következett. Szürke, apró kockás. Nyikolaj nyögött, ahogy látta, hogy a pengék belemarnak a hajtókába. Rángatózott, mintha rá akarna vetődni, hogy megmentse a tulajdonát, de a csillogó fém és a felesége őrült tekintete a helyéhez szegezte. Csak tehetetlenül nézhette, ahogy a ruhatára szeméthalommá változik.
— Hiszen te olyan jószívű vagy, Kolja! — mondogatta Olga, és a hangja egyre erősebb, csengőbb, diadalmasabb lett. — Olyan nagylelkű! A rokonságnak semmit sem sajnálsz! Hát akkor adj! Nézd csak, milyen szép mellény lett a pulóveredből! Kicsit ferde, de Szvetkának jó lesz a dácsára, kapálni!
Vágott mindent. Pulóvereket, pólókat, még a nyakkendőket is. A nyakkendőket apróra szecskázta, mint a zöldhagymát salátába, és a színes csíkok a földre hullva szürreális szőnyeget alkottak. A szobában csak Olga nehéz légzése és a végtelen, ritmikus csik-csik-csik hang hallatszott.
Nyikolaj a komódnak szorulva állt, a szemében könnyek csillogtak. Igazi, sértett könnyek. Nem a feleségét sajnálta, nem szégyellte a tettét. A ruháit sajnálta.
— Ezért még megfizetsz… — rekedten lihegte, a mellkasához kapva. — Az utolsó fillérig visszaadod, te őrült ribanc…
— Már megfizettem — mondta Olga, és előhúzta a szekrényből a férfi télikabátját — azt a pehelykabátot, amit egy hónapja vett. Vastag, puffadt, libapehellyel tömött darab volt.
Az ollót a hát közepébe döfte, és teljes erővel lefelé húzta. Az anyag felhasadt, és a résen fehér pehelyfelhő tört ki. A tollpihék kavarogni kezdtek a levegőben, mintha hó esne a szobában. Olga kézzel tépte tovább a kabátot, az ollóval segítve magát, és a pehely mindenfelé szállt, rátapadva a bútorokra, a hajára, Nyikolaj izzadt arcára.
— Tetszik? — kiáltotta a fehér forgatagban. — Megjött a tél, Kolja! Öltözz melegen! Ja, hogy nincs mibe!
A szétcincált kabátot a férfi lábához dobta. A padlón most egy halom cafat, gomb, toll és szövetdarab hevert. A férfi önérzetének temetője volt ez. Minden, ami „tekintélyes férfivá” tette, öt perc alatt porrá lett.
Olga leengedte az ollót tartó kezét. A mellkasa hevesen emelkedett-süllyedt. A haja kócos volt, az arcán vörös folt égett. Nyikolajra nézett — a nyomorult alakra atlétában és kitérdesedett melegítőnadrágban, a káosz közepén.
— Most pedig — mondta, az olló hegyével az ajtó felé mutatva — vedd le a nadrágodat.
— Mi? — Nyikolaj meghökkent.
— Azt mondtam, vedd le a nadrágodat. Én vettem neked. És az alsónadrágot is én ajándékoztam február huszonharmadikára. De az maradhat, nem vagyok állatkínzó. A nadrágot vedd le. Most.
— Nem mered… — suttogta.
Olga egy lépést tett felé, és az orra előtt összecsattintotta az ollót.
— Számolok háromig. Egy…
Nyikolaj remegő kézzel kezdte kioldani az övét. Az arca vörös foltokban égett a megaláztatástól, de már nem mert vitatkozni azzal a nővel, aki az imént mészárlást rendezett a szekrényben.
— Ugye nem gondolod komolyan, Oly… Ugye nem küldesz ki így? November van odakint!
Nyikolaj a feldúlt hálószoba közepén állt, egyik lábáról a másikra topogva. Fakó szürke, nevetséges geometrikus mintás boxeralsója a testes alakján egyszerre volt szánalmas és komikus. A karját a mellkasához szorította, mintha takarni próbálná magát — és ebben a mozdulatban már semmi sem maradt abból a kényelmes, magabiztos „élet urából”, aki egy órával korábban nagylelkűségre oktatta a feleségét. Most egy megijedt, puha gyerek volt, akit rajtakaptak a cukorlopáson, és mindjárt elfenekelnek.
— Komolyabban nem is lehetnék, Kolja — Olga átlépett a cafatok halmán, amely egykor a férfi ruhatára volt. Egyenletesen lélegzett, de a szemében jeges fény csillogott. — Te mondtad: minek porosodjanak a holmik? Használni kell őket. Hát használd. A friss levegőt. A szabadságot.
Lehajolt, és egy hatalmas kupacba gyűjtötte az összes széttépett anyagot. Ingujjak, nadrágszárak fele, a kibelezett pehelykabát, amelyből még mindig szálltak a tollak — mindezt egy csomóba szorította, mint a kidobandó szemetet.
— Ez a hozományod — mondta, és a kezébe nyomta a rongyhalmot. — Tartsd erősen. El ne ejtsd. Ez minden, amit öt év házasság alatt „megkerestél”. Ja igen, még a pofátlanságod. De az nem foglal helyet.
— Olya, legalább a telefonomat hadd vigyem! És az autó kulcsát! — üvöltötte, rádöbbenve, hogy a nő nem viccel. A komód felé kapott, ahol az okostelefonja feküdt, de Olga elállta az útját. Az olló még mindig a kezében volt. Nem fenyegette vele, csak lazán lefelé tartotta, de a fém látványa elég volt, hogy Nyikolaj megdermedjen.
— Telefon? — kérdezte gúnyosan. — Minek neked telefon? Kit hívnál? Szvetkát? Úgyis hozzá mész most személyesen. Meglepetést csinálsz. Hiszen szereti a meglepetéseket, szereti más dolgait kérdezés nélkül elvinni. Most te mész hozzá kérdezés nélkül. Harmónia.
Megragadta a férfi csupasz, hideg verítéktől nyirkos vállát, és váratlan erővel az ajtó felé lökte. Nyikolaj, a kezében lógó farmercafatokba gabalyodva, engedelmesen botorkált végig a folyosón. Összetört. Az a megszokott világképe, amelyben a feleség csak egy kényelmes funkció, aki majd kiabál egy sort és megnyugszik, romba dőlt, maga alá temetve őt.
Az előszobában még megpróbált ellenállni, lábával fékezni.
— Olya, figyelj! Beszéljük meg! Túlzásba estem, hülye voltam, elismerem! — hadarta, a bejárati ajtóra nézve, mintha az vérpad lenne. — Veszek neked új ruhákat! Félreteszek a fizetésből! Hitelt is felveszek! Ne alázz meg az emberek előtt!
Olga szó nélkül kinyitotta a zárakat. Kattanás, még egy. A fémes csattanás úgy hangzott, mint egy ítélet. Kitárta a nehéz bejárati ajtót. A lépcsőházból hideg, dohányfüst és dohos szag csapott be. A folyosói villanykörte vibrált, ideges, rángatózó fényt vetve.
— Veszel? — fordította hirtelen arccal a lépcső felé. — Alsónadrágot sem tudsz venni magadnak emlékeztető nélkül, szobai nagyvállalkozó. Nem azzal aláztál meg, hogy odaadtad a ruháimat. Azzal aláztál meg, hogy semminek néztél. A semmi pedig, Kolja, nem tárgyal és nem egyezkedik. A semmi vagy eltűnik, vagy kitakarítja a mocskot. Ma én takarítok.
Ezzel teljes erőből hátba lökte. Nyikolaj elvesztette az egyensúlyát, és kirepült a lépcsőházba. Majdnem elzuhant, csak csodával határos módon tudott a szabad kezével belekapaszkodni a koszos korlátba. A karjából kihullottak a nyakkendődarabok és a tollpihék, beterítve a betonpadlót, mint egy őrült karnevál után.
— Olya! — kiáltotta, hátrafordulva. Az arcát eltorzította a rémület és a szégyen.
A zajra kinyílt az alsó szomszéd ajtaja. Az ajtónyílásban megjelent Valja néni feje, a ház pletykafészke. Bámulta a félmeztelen Nyikolajt, aki egy kupac rongyot szorított a mellkasához, és a szeme kikerekedett.
— Koljenyka? — nyikorgott a hangja. — Csak nem… edzitek magatokat?
Olga a lakás küszöbén állt, gyönyörű és félelmetes bosszúszoborként, és felülről nézett le a férjére. Abban a pillanatban nem fájdalmat, nem sajnálatot érzett, hanem hihetetlen, csengő könnyűséget. Mintha ledobott volna a válláról egy kövekkel teli hátizsákot, amit évekig cipelt.
— Ruhát kérhetsz a húgodtól, ha már olyan nagylelkű! — kiáltotta hangosan, hogy Valja néni és a felső szomszédok is hallják. — Mondd meg neki, hogy én engedtem! Adja oda neked azt a ruháját, amibe állítólag én nem férek bele! Pont jó lesz rád, most már egyformák vagytok — tolvajok és élősködők!
— Meg fogod még bánni! — visította Nyikolaj, próbálva a zakómaradékkal takarni magát a szomszéd kíváncsi tekintete elől. — Még visszakúszol!
— Soha — vágta rá Olga.
Az utolsó „ajándékot” is a lába elé dobta — a cipőjét. Nem párban, csak az egyiket. A jobbat. A bal bent maradt a lakásban.
— A másikat akkor kapod meg, amikor beadod a válókeresetet — mondta jeges mosollyal. — Ugrálj, Kolja. Ugrálj az új életed felé.
Behúzta az ajtót. Nyikolaj még vissza akart törni, de az orra előtt nagy csattanással becsapódott a nehéz ajtólap. Utána száraz, kérlelhetetlen csattanással záródott a retesz.
Olga homlokát a hideg ajtónak támasztotta. A túloldalról tompa kiáltások, mezítlábas csoszogás és Valja néni már kérdezősködő hangja hallatszott. De mindez már ott volt — egy másik világban. Egy világban, amelynek többé nem volt köze hozzá.
Lassan lecsúszott az ajtó mentén a padlóra, egyenesen a koszos lábtörlőre. A kezére nézett, amely még mindig az ollót szorította. Az ujjai elfehéredtek az erőfeszítéstől. Elengedte, a szerszám csörömpölve esett a csempére.
A lakásban csend volt. Nem szólt a tévé, nem csámcsogott a férj, nem terjengett az olcsó majonéz szaga. A romok csendje volt ez — de romokra lehet építeni. Olga mélyet lélegzett, érezve, ahogy a levegő megtölti a tüdejét. Először hosszú idő óta tiszta volt ez a levegő. Egyedül volt, üres szekrénnyel és összetört élettel — de a fenébe is, szabad volt. A ruhák pedig… ruhákat vesz majd újakat. Olyanokat, amelyekhez egyetlen „Szvetka” sem érhet fel az életben.
