Galina úgy szorította a kormányt, hogy az ujjpercei teljesen elfehéredtek. A hó vadul verte a régi „Niva” szélvédőjét, az ablaktörlők alig bírtak megküzdeni a rátapadó pelyhekkel.
— Nem kellene mégis felhívni a szomszédokat? — vetette fel Ivan már sokadszorra, feleségére sandítva. — Szólni, hogy úton vagyunk.
— Minek? — legyintett Galina, tekintetét le sem véve az útról. — Hiszen ez a mi nyaralónk! A miénk! Úgy döntöttünk, hogy az ünnepekre idejövünk. Miféle telefonálgatás?
Ivan felsóhajtott. Harminc év házasság megtanította arra, hogy ne vitatkozzon a feleségével, ha az már döntött valamiről.
A döntés pedig sziklaszilárd volt: a szilvesztert a nyaralóban töltik, csendben, távol a városi nyüzsgéstől. Galina már egy hete tervezte ezt az utat, listákat írt az élelmiszerekről, csomagolta a meleg holmikat.
— Akkor is furcsa ez az egész — mormogta Ivan. — Általában mindig szólunk a Petrovéknak.
— Mi ebben a furcsa? — fordult felé élesen Galina. — Miért kellene elszámolnom a szomszédoknak a terveimmel? Ez az én házam!
A nyaraló a kanyar után úgy bukkant fel, mint valami kísértet a havas ködben. A kis faház, amelyet behavazott almafák vettek körül, meghitten festett, és… túlságosan is élettelinek. A kéményből füst szállt fel, az ablakok sárga fénnyel világítottak.
— Galya, nézd csak — szólalt meg óvatosan Ivan. — Ott van valaki.
— Micsoda? — Galina hirtelen fékezett a kapu előtt. — Az lehetetlen!
— Mondtam, hogy fel kellett volna hívni a Petrovékat. Talán megkértek valakit, hogy nézzen rá…
— Ugyan mi a fenének? — Galina hangja egyre magasabb lett. — Hiszen mi nem kértük!
Kiszálltak az autóból. A hó csikorgott a talpuk alatt, a fagyos levegő mart az arcukba. Galina határozott léptekkel indult a veranda felé, Ivan kelletlenül követte, rosszat sejtve.
Az ajtónál Galina földbe gyökerezett lábbal megállt.
— Ványa — suttogta. — A kulcs…
A zárban ott volt a kulcs. Az ő kulcsuk. De belülről.
— Na tessék — tárta szét a karját Ivan. — Mondtam én…
A házból zene szűrődött ki. Nem hangosan, de jól kivehetően. Valami modern dal, amit Galina biztosan nem ismert.
— Ez most mit jelent? — remegett a hangja a felháborodástól. — A saját házamban valaki… valaki lakik?
— Galya, nyugodj meg. Először derítsük ki…
— Megnyugodni?! — csattant fel. — A saját házamban idegenek üdülőt csináltak maguknak, és én nyugodjak meg?
Galina határozottan kopogni kezdett az ajtón. Először halkan, aztán egyre hangosabban.
A zene elhallgatott. Léptek, tompa hangok hallatszottak.
— Ki az? — szólalt meg egy fiatal férfihang.
— Nyissák ki! Én vagyok a ház tulajdonosa! — kiáltotta Galina.
Szünet. Majd a kulcs elfordításának hangja.
Az ajtó kinyílt, és a küszöbön megjelent egy huszonöt év körüli fiú kötött pulóverben. Vöröses haja összevissza állt, szemei meglepetten tágra nyíltak.
— Elnézést, ön kicsoda? — kérdezte zavartan.
Galina érezte, ahogy a vér az arcába szökik.
— Hogyhogy kicsoda?! Én vagyok a tulajdonos! Ez az én házam! Maguk meg mit keresnek itt?
A fiú háta mögött feltűnt egy vele egykorú lány hosszú, sötét hajjal és nyugtalan arccal.
— Dima, mi történik? — kérdezte.
— Pontosan! — kapott a szón Galina. — Mi történik az én házamban?
Dmitrij zavartan megvakarta a tarkóját.
— Elnézést, de mi kibéreltük ezt a házat az ünnepekre. Van szerződésünk…
— Miféle szerződés?! — robbant ki Galina. — Én senkinek nem adtam ki semmit! Ványa, hallod ezt?
Ivan a felesége vállára tette a kezét.
— Galya, nyugodtan beszéljük meg. Fiatalok, mutassák a papírokat.
A lány gyorsan eltűnt a házban, majd a telefonjával tért vissza.
— Tessék, nézzék — nyújtotta a kijelzőt. — Egy internetes hirdetésre jelentkeztünk. Itt a levelezés, itt az utalási adatok…
Galina kikapta a telefont, szemei végigfutottak az üzeneteken. Telefonszám, a nyaraló fényképei, az ár egy hétre… Minden teljesen hitelesnek tűnt.
— De én senkinek nem adtam ki! — ismételte, bár a hangja már kevésbé volt magabiztos. — Ványa, nézd meg!
Ivan átfutotta a beszélgetést, és megrázta a fejét.
— Ez nem a mi telefonszámunk. És a bankszámla sem.
— A kulcsot honnan szerezték? — kérdezte követelőzően Galina.
Dmitrij esetlenül toporgott.
— Azt mondták, a kulcs az ajtó alatti lábtörlő alatt lesz. Két napja érkeztünk, és valóban ott találtuk.
— A lábtörlő alatt? — fordult Galina a férjéhez. — Ványa, mi soha nem hagytunk kulcsot a lábtörlő alatt!
— Várjanak — szólt közbe a lány. — Engem Aljonának hívnak, ő pedig Dima. Tényleg nem tudtuk, hogy csalásról van szó. Kifizettük a pénzt, minden papírunk megvan…
— Miféle papírok? — horkant fel Galina. — Az én házamban élnek az engedélyem nélkül! Ezt úgy hívják: önkényeskedés!
— Galina Mihajlovna, ne kiabáljon így — kérte halkan Ivan. — Látja, a fiatalok maguk is sokkot kaptak.
— Hogy ne kiabáljak? — Galina hangja a végletekig emelkedett. — És mit tegyek? Örüljek? Egy hete itt laknak, égetik az áramot, fogyasztják a vizet, én meg mosolyogjak?
Aljona hirtelen sírva fakadt. Csendesen, szinte hangtalanul, de a könnyek patakokban folytak az arcán.
— Dima, most mit csináljunk? — hüppögte. — Az összes pénzünket elköltöttük. A szüleinknek is azt mondtuk, hogy az ünnepekre elutazunk…
Dmitrij átölelte a lányt, arca elkomorult.
— Nézze, értjük, hogy furcsa a helyzet. De mi tényleg becsületesen mindent kifizettünk. Tessék, nézze — mutatta a bankszámlakivonatot. — Tízezer rubelt utaltunk.
Galina rápillantott az összegre, és önkéntelenül füttyentett egyet. Tízezer a szerény kis nyaralójukért? Ez nyilvánvalóan túlzás volt.
— Maguk megőrültek ennyi pénzt fizetni? — kérdezte már valamivel szelídebben.
— Ez volt az utolsó pénzünk — vallotta be Dmitrij. — Annyira szerettük volna együtt tölteni az újévet, a városban meg lakást bérelni még drágább…
Ivan megköszörülte a torkát.
— És a szomszédok mit szóltak? A Petrovék látták magukat?
— Kolja bácsi? — élénkült fel Aljona. — Ő fogadott minket, amikor pakoltunk ki. Azt mondta: „Na végre, Galinának is lettek vendégei, különben üresen állt a ház.”
— Petrov tudott róla? — lepődött meg Galina. — És egy szót sem szólt?
— Valószínűleg azt hitte, hogy önök hívtak meg minket — feltételezte Dmitrij.
Galina tanácstalanul nézett a férjére. A helyzet egyre kuszábbá vált. A fiatalokra haragudni már nehéz volt — nyilvánvalóan ők is csalók áldozatai lettek.
— Na jó — szólalt meg határozottan. — Menjünk be a házba. A fagyban nem lehet problémát megoldani.
Odabent meleg és otthonos volt. A fiatalok láthatóan vigyáztak a házra: a padló fel volt söpörve, az edények elmosva, még a virágok is megöntözve.
— Maguk itt kitakarítottak? — csodálkozott Galina, körbenézve a szobában.
— Hát igen — felelte szemérmesen Dmitrij. — Végül is vendégek vagyunk, úgymond.
— És fát is vágtunk — tette hozzá Aljona. — Elfogyott a hasáb, készítettünk újat.
Galina érezte, ahogy a haragja lassan valami mássá alakul. Ezek a gyerekek nem egyszerűen elfoglalták a házat — gondoskodtak is róla.
— Akkor tehát — ült le az asztalhoz. — Meséljenek el mindent sorban. Hogyan találták a hirdetést, kivel leveleztek, mit ígértek maguknak.
Dmitrij és Aljona összenéztek, majd a fiú elővette a telefonját és megnyitotta az elmentett üzeneteket.
— A hirdetés egy hete jelent meg az „Avitón” — kezdte mesélni. — „Kiadó hangulatos nyaraló az újévi ünnepekre, minden kényelemmel, csendes környezetben, olcsón.” A fényképek pontosan az önök házát mutatták.
— Mutassa csak — követelte Galina.
Aljona odanyújtotta a telefont. A kijelzőn ismerős fotók virítottak: a verandájuk, a nappali, még az emeleti háló is.
— Honnan szerezték a képeinket? — mormogta Galina. — Hiszen mi soha senkinek nem adtuk oda…
— Emlékszel — szólt közbe Ivan —, nyáron itt járt Szergej a feleségével? Fotózkodtak a közösségi oldalakra.
— Szerjozsa? — kérdezte hitetlenkedve Galina. — Hiszen ő a rokonunk!
— Nem feltétlenül ő — mondta megnyugtatóan Dmitrij. — A csalók bárhonnan ellophatják a képeket. Akár a Google Térképről is.
— Folytassák — bólintott Galina.
— Írtunk a hirdetésre, gyorsan válaszoltak — folytatta Aljona. — Az illető Ivan Petrovicsként mutatkozott be, azt mondta, a szülei nyaralóját adja ki. Nagyon udvarias volt, még kedvezményt is adott az előlegért.
— Ivan Petrovics? — kérdezett vissza Galina, a férjére pillantva. — Véletlen egybeesés, vagy…?
— Aligha véletlen — felelte komoran Ivan. — Valahonnan információt szereztek rólunk.
— És mi történt ezután? — sürgette Galina.
— Egy hétben állapodtunk meg — mesélte Dmitrij. — Azt mondta: jöjjünk december huszonkilencedikén, a kulcs a lábtörlő alatt lesz. A szomszédok tudnak róla, nem lesz gond. Átutaltuk a pénzt, és eljöttünk.
— És a kulcs tényleg ott volt a lábtörlő alatt — tette hozzá Aljona. — Pont, ahogy megbeszéltük.
Galina töprengve forgatta a kezében a telefont.
— De honnan lenne kulcsa a csalóknak az én házamhoz? Ez lehetetlen!
— És kinek van pótkulcsa? — kérdezte Dmitrij.
— Csak a Petrovéknak — válaszolta Ivan. — Nekik szoktuk otthagyni, biztos, ami biztos.
— El kell mennünk hozzájuk — állt fel határozottan Galina. — Kiderítjük, mi folyik itt.
— Várjanak — állította meg Aljona. — És velünk mi lesz? Mi tényleg nem tudtunk semmiről…
Galina ránézett a lány könnyes arcára, a tanácstalan fiúra, és hirtelen érezte, ahogy a haragját szánalom váltja fel.
— Figyeljenek — mondta már lágyabban. — Értem, hogy maguk is áldozatok. De ettől nekünk sem könnyebb. Mi is itt akartuk tölteni az ünnepeket.
— És ha… — vetette fel váratlanul Ivan — megpróbálnánk valami kompromisszumot találni? A ház nagy, elférnénk…
— Ványa! — háborodott fel Galina. — Mit javasolsz?
— Semmi különöset — tárta szét békítően a kezét a férje. — Csak már késő van, odakint hóvihar tombol. A fiatalok elvesztették a pénzüket, mi felborítottuk a terveinket… Talán megegyezhetnénk pár napra, aztán majd eldöntjük?
Aljona reménykedve nézett Galinára.
— Segíthetünk a ház körül — hadarta sietve. — Dima jól főz, én tudok takarítani. És nem fogunk zavarni, becsületszóra!
— Ez meg miféle cirkusz? — csattant fel Galina. — Az én házamban idegenek fognak lakni?
— Anya! — hallatszott hirtelen egy hang az előszobából. — Megjöttünk!
Mindenki megfordult. A házba egy magas, húsz év körüli fiú lépett be, karján egy lánnyal. Mindketten télikabátban, bőröndökkel.
— Maxim? — hördült fel Galina. — Fiam, te meg mit keresel itt?
— Úgy döntöttünk, kijövünk a nyaralóba az ünnepekre — mosolygott Maxim. — Lena először tölti nálunk az újévet. Ők meg kik?
— Na, ez az! — csapta össze a kezét Galina. — Kik!
Dmitrij zavartan intett.
— Szia. Mi itt… nos, elég bonyolult a helyzet.
— Nagyon is bonyolult! — erősítette meg Galina. — Idegenek költöztek a házamba, most meg te is megjelentél Lenával! Hol fogunk mind elférni?
Maxim értetlenül nézett a szüleire, majd a fiatal párra.
— Azt hiszem, lemaradtam valamiről — mondta lassan. — Apa, elmagyaráznád, mi folyik itt?
Ivan röviden elmesélte a helyzetet a fiának, Galina pedig időnként felháborodott megjegyzésekkel egészítette ki. Maxim figyelmesen hallgatta, néha összenézett a barátnőjével, Lenával.
— Szóval csalók vertek át titeket — összegezte, Dima és Aljona felé fordulva. — És ti azt hittétek, hogy becsületesen kibéreltétek a nyaralót?
— Pontosan — bólintott Dmitrij. — Minden iratunk megvan.
— Ti meg, anya, meglepetést akartatok, és bejelentés nélkül jöttetek — folytatta Maxim. — Mi Lenával szintén meglepetésnek szántuk.
— Miféle meglepetés? — fújtatott Galina. — Ez az én házam! Ha akarom, jövök!
Lena, aki addig hallgatott, csendesen megszólalt:
— Galina Mihajlovna, nem lehet, hogy ez valami sorsszerű dolog? Mindenki összegyűlt az ünnepekre…
— Miféle sors? — csattant fel Galina. — Lena, drágám, most aztán végképp nincs kedvem a misztikához!
— Ugyan már, anya — szólt közbe Maxim. — Odakint hóvihar van, december harmincadika. Hova mennének most ezek a srácok? Mi is Lenával terveztünk…
Aljona hirtelen határozottan felállt.
— Tudják mit, mi elmegyünk — mondta remegő hangon. — Nem akarunk senkit tovább zavarni. Dima, pakolj össze.
— Aljon, de hova menjünk? — kérdezte tanácstalanul Dmitrij. — Busz csak holnap reggel megy…
— Nem tudom! — hüppögte a lány. — Meghúzzuk magunkat az állomáson, a kocsiban… bárhol!
— Na, azt már nem! — kiáltotta Galina, saját magát is meglepve. — Ilyen hóviharban senkit nem engedek az utcára!
Mindenki döbbenten nézett rá.
— Ezt hogy érted? — kérdezte óvatosan Ivan.
Galina egy pillanatig hallgatott, a síró Aljonát figyelve. Valami megmozdult benne.
— Akkor figyeljetek — mondta határozottan. — Maxim és Lena a tetőtérben alszanak, ahogy szoktak. Mi apáddal a saját hálónkban. Ti pedig — bólintott Dima és Aljona felé — a nappaliban helyezkedtek el. A kanapé kihúzható.
— Anya? — kérdezte hitetlenkedve Maxim.
— Mi az, hogy „anya”? — mordult rá Galina. — Talán szívtelen vagyok? Az emberek bajba kerültek, elvesztették a pénzüket… odakint meg december van!
— Galina Mihajlovna — suttogta Aljona —, komolyan mondja?
— Halálosan komolyan — morogta Galina. — De feltételekkel! Segítetek a ház körül, rendet tartotok magatok után, és semmi szabadoskodás! Ez mégiscsak az én házam.
— Természetesen! — kiáltotta Dmitrij. — Bármit megteszünk!
— És még valami — tette hozzá szigorúan Galina. — Holnap azonnal megyünk a rendőrségre, feljelentést írunk. Találják meg ezeket a csalókat.
— Mindenképp — bólintott Dmitrij.
Maxim szélesen elmosolyodott.
— Anya, mindig tudtam, hogy jó szíved van.
— Dehogy jó! — legyintett Galina. — Csak gyakorlatias. Na, mindenki az asztalhoz! Lena, vedd elő az élelmiszert. Maxim, gyújts be a kandallóba. Ti pedig — fordult a fiatal párhoz — segítsetek a vacsoránál. Úgy fogjuk köszönteni az újévet, ahogy illik!
Egy óra múlva a házban sült krumpli és házi pirog illata terjengett. Dmitrij kitűnő szakácsnak bizonyult, Aljona ügyesen terített, Maxim és Lena pedig a karácsonyfát díszítették, amelyet a fiatalok még a faluban vettek.
— Tudjátok mit — mondta Galina teát töltve —, talán tényleg sorsszerű ez az egész. Rég nem ünnepeltük együtt az újévet az egész családdal…
— Az egész családdal? — kérdezte Dmitrij.
— Hát persze — mosolygott Galina. — Ha már az én házamban laktok, akkor átmenetileg család vagytok.
Ivan a felesége vállára tette a kezét.
— Galya, emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? Akkor is valami lakásos félreértés volt…
— Hogyne emlékeznék — nevetett Galina. — Fél napig bizonygattad, hogy az én kollégiumi szobámban laksz!
Odakint tombolt a szél, de a házban meleg és meghittség uralkodott. Hat ember, akik még reggel idegenek voltak egymásnak, most egy asztalnál ültek, és azt tervezgették, hogyan köszöntik az újévet.
— Köszönjük maguknak — mondta halkan Aljona. — Hogy hittek nekünk.
— Én meg köszönöm, hogy megöntözted a virágokat — felelte Galina. — Rég nem törődött senki így a házammal.
Éjfélkor mindannyian kimentek a verandára búcsúztatni az óévet. A hó elállt, a fekete égen fényesen ragyogtak a csillagok.
— Kívánjatok valamit — javasolta Lena.
Galina lehunyta a szemét. „Legyen minden rendben — gondolta. — És legyen a házunkban mindig hely a jó embereknek.”
Egy héttel később, amikor mindenki hazautazott, a nyaraló túl csendesnek és üresnek tűnt neki. Galina akkor gondolt először arra, hogy talán tényleg ki kellene adni a házat az ünnepekre. De csak megbízható embereknek. Olyanoknak, mint Dima és Aljona.
