– Megint hajdina tojással, anya? Meddig kell még tűrnöm ezt a nyomort?! – kiáltotta dühösen.
Az anya összerezzent a rémülettől. A kanál kicsúszott remegő kezéből. Lesütötte a szemét, próbálta elrejteni a szégyenét.
– Ez minden, amink van, fiam… – suttogta alig hallhatóan.
A fiú csörömpölve tette le a tányért az asztalra. A dara szétszóródott a padlón.
Néhány szem rátapadt az arcára.
– Akkor edd meg te ezt a moslékot! – kiáltotta, és elfordult.
Az anya nem válaszolt.
Térdre ereszkedett, remegve, és elkezdte összeszedni a szemeket – egyesével.
Mintha azt a keveset mentené, ami még megmaradt… az ételből és a méltóságából.
Aztán bement a szobájába.
Térdre ereszkedett az ágya mellett, ahogy minden este.
És imádkozott. Érte.
De a fia már nem érezte a szeretetét.
Nem látott benne semmi értéket.
Néhány nap múlva kijelentette:
– Elég volt, elmegyek. Elegem van ebből a kolduséletből. Elutazom Moszkvába – valami többre vágyom.
Az anya nem tartóztatta. Nem sírt.
De összeszorította eltört szívvel a kezét, és azt mondta:
– Ígérj meg egyet: vedd fel a telefont, ha hívlak. Könyörgök, fiam… könyörgök.
A fiú ingerülten felsóhajtott.
Akkor az anya megtört hangon hozzátette:
– Fáradt vagyok… érzem, hogy közel a vég.
Ha egyszer nem hívlak többé… az azt jelenti, hogy már nem vagyok.
A fiú kitépte kezét a gyenge ujjakból – és elment.
Még csak rendesen el sem búcsúzott.
⸻
Moszkva nem olyan volt, mint álmaiban.
Ott dolgozott, ahol tudott: rakodómunkásként, biztonsági őrként egy éjszakai klubban, építkezésen.
Enni – már luxus volt. Pénz – még inkább.
De minden nap… megcsörrent a telefon.
– Halló, fiam… hogy vagy?
– Elfoglalt vagyok, anya. Szia.
És letette. Egyre durvábban. Egyre hidegebben.
Aztán egy nap… a telefon meg sem szólalt.
És ez a csend… hangosabb volt minden szónál.
Egész nap a kijelzőt bámulta.
Eljött az este. És arra gondolt:
„Meghalt.”
Nem sírt.
Még csak meg sem próbálta visszahívni.
Ugyan mit is… temetésre sem készült.
Pénze sem volt. De ha lett volna – akkor sem ment volna.
⸻
Elteltek napok. Tudta – az anyja meghalt.
A nyomorúságtól kimerülve elfogadott egy ajánlatot:
– Egyszerű munka. Csak vezess, – mondta egy ismerőse.
A kocsi tele volt drogokkal. Tudta.
De gyors pénzt akart.
Aznap este beült a volán mögé, beállította a tükröt, megmarkolta a kormányt…
És megrezdült a telefon.
Ismeretlen szám.
Felvette.
– Fiam… könyörgöm, ne tedd ezt. Ne menj el.
Fordulj vissza. Most. Könyörgök.
A hang… az ő hangja volt.
A szíve vadul dobogni kezdett.
– Anya?! Élsz?!
– Hallgass rám. Gyere haza. Vigyázz magadra.
És letette a telefont.
Megpróbálta visszahívni.
De a hideg automatahang szorította össze a mellkasát:
„A hívott szám nem elérhető.”
Kiszállt az autóból. Verejték borította, alig kapott levegőt.
Eladott mindent, amit tudott. Egy-két ruhát, régi cipőt.
Piacra állt árulni. Spórolt. Épp elég lett az útra hazafelé.
⸻
Amikor visszatért, csend volt a házban.
A szomszédok szánakozva néztek rá.
– Anyád egy hónapja meghalt…
Összerogyott a járdán.
– Nem lehet… hiszen tegnap beszéltünk!
– Nem beszélhettél, fiam. Ő már rég nincs közöttünk.
Bement a házba.
A levegő még mindig az ő parfümjét őrizte.
A csend nyomasztott.
A szobában, az ágya mellett – két mélyedés a padlón.
Ott, ahol minden este imádkozott… érte.
A sarokban – egy papírlap az imákkal.
Az ő neve – legelöl. Minden nap.
Attól kezdve, hogy elment… egészen az utolsóig.
Térdre rogyott.
Zokogott. Hangtalanul. Lélegzet nélkül.
Beszaladt a konyhába, megmosta az arcát… és meglátta.
Egy félbehajtott lap a konyhaasztalon.
Nem levél volt.
Hanem ima. Az ő kézírásával:
„Uram, érzem, hogy elmegyek.
És ha meghalok, többé nem tudok imádkozni a fiamért.
Ezért… átadom őt Neked.
Ha valaha veszélybe kerülne, könyörgöm… figyelmeztesd őt.
Hívd ezen a számon.”
Alul… az ő telefonszáma állt.
Abban a pillanatban megrezdült a telefonja.
Értesítés:
„Az autót szitává lőtték. A sofőr meghalt. A szállítmány eltűnt.”
A fotón – pontosan az a kocsi, amelynek volánja mögé aznap este ült volna.
Térdre rogyott.
És megértette.
Az a hívás… a mennyből jött.
Isten meghallgatta az anya utolsó imáját.
És megmentette a fiát, aki sosem tanult meg igazán szeretni.
Ha az édesanyád még hív téged – vedd fel.
Mielőtt túl késő lenne.
