Kedden, az ebédszünetben változtattam meg a banki adataimat. Negyvenhét másodpercig tartott az egész művelet az alkalmazásban: a régi kártya, amelyet még tavaly adtak ki az ösztöndíjhoz, ment a kukába, az új — egy „Mir” kártya holografikus tigrissel — kényelmesen elhelyezkedett a virtuális pénztárcában. A fizetésem, ahogy mindig, öt órakor érkezett meg. Meg sem rezzentem, amikor megláttam az értesítést: „Jóváírás: 74 800 rubel.” Az én pénzem. Az én munkám. Az én bankszámlám, végre ahhoz a telefonszámhoz kötve, amit csak én ismerek.
A metrón majdnem bűnözőnek éreztem magam. A tenyerem izzadt, pedig a kocsiban nem volt több tizenöt foknál. Magamban sorra vettem a kifogásokat, aztán meggyőztem magam, hogy ostobaságok, elhajítottam őket, és úgy léptem be a lakásba, mintha mi sem történt volna.
Ketten voltak. Az anyósom, Valentyina Pavlovna az én konyhai székemnél ült, az én konyhámban, olyan arccal, mintha az elmúlt öt évben ő fizette volna a jelzálogot. Az arca, amely egy sült almára emlékeztetett, két rosszindulatú mazsolával a szemek helyén, vörös volt. Nem rózsaszín — bíborvörös, kékes árnyalattal az orrszárnyaknál.
A férjem, Kolja, a hűtőnél állt. Nem ivott, de mindig ezt csinálta, amikor dühös volt: eltorlaszolta az utat az ételhez, mintha ez lenne a férfi hatalmának utolsó bástyája. A bal kezének ujjai szorították és elengedték a fogókesztyűt — egy rongyból készült tyúkot, amit a vásárban vettem.
— Te — mondta halkan, füttyentő hanggal az anyósom. — Teljesen megőrültél?
Nyugodtan felakasztottam a kabátomat. Régi volt, kínai, hétszáz rubelbe került. Három hónapig gyűjtöttem egy újra, de tegnap az a pénz Kolja ortopéd talpbetétjére ment el — harmadfokú lúdtalpa van, és ő azt hiszi, hogy mezítláb járkálni a lakásban egészséges, pedig az orvos ennek az ellenkezőjét mondta.
— Jó estét — válaszoltam. — Valentyina Pavlovna, miért nincs papucsban? Hideg a padló.
— Anyám majdnem infarktust kapott az ATM-nél! — üvöltötte Kolja, és a tyúk alakú konyharuha a mosogatóba repült. — El tudod képzelni? Ott áll, dugja be a régi kártyádat, és azt írja: „érvénytelen számla”. Felhív, zokog, azt hitte, hogy ellopták az összes pénzt! Hogy egy fillérünk sem maradt!
Azonnal megértettem mindent. Nem törték fel a banki fiókomat. Nem hívták fel az irodát. Minden sokkal egyszerűbb és aljasabb volt.
— Valentyina Pavlovna megpróbálta levenni a fizetésemet — mondtam, nem kérdésként, hanem kijelentésként.
Az anyósom úgy rándult össze, mintha megütötték volna. Kolja még vörösebb lett — ez már valami extrém vérnyomás lehetett, aminél normális embereknél elpattannak az erek a szemükben.
— Nem a tiedet, hanem a családit! — ordította. — Elfelejtetted, hogy megegyeztünk? Közös költségvetés! Te ráteszed a pénzt a kártyára, anya ellenőrzi a kiadásokat, mert te, mint egy idióta, a könyveidre meg ezekre a… kezelésekre költesz.
— Antidepresszánsokra, Kolja. Antidepresszánsokra. Amiket az orvos írt fel nekem a tavalyi balhéd után, amikor háromezren veszekedtél a betéteken.
Nem szerette, amikor az anyja előtt női dolgokról beszéltem. Az anyósom egy hangot adott ki, ami a forrásban lévő vízhez hasonlított.
— Köteles vagy eltartani minket! — mondta, miközben felállt. — Mi vagyunk a családod! Amíg te ebben a kis irodádban dolgozol, én a fiaddal ülök! Ingyen, mellesleg!
— Dima reggel nyolctól kettőig iskolában van. Maga elhozza, azzal eteti, hogy „majd ha anya hazajön a munkából, akkor eszel”, aztán bemegy a szobájába „Beszéljünk róla” műsort nézni. Én hétkor jövök haza, vacsorát főzök, felmosok és ellenőrzöm a leckét. Ez melyik ponton számít „gyerekkel foglalkozásnak”?
Kolja felém lépett. Közelről nem volt olyan ijesztő — csak fáradt, elhanyagolt, örök sértettséggel az arcán. Gyűlölte a munkáját, az anyját, az életét, de leginkább az én képességemet, hogy csendben tűrök. Mert ma, öt év után először, abbahagytam a tűrést.
— Add ide a telefont — parancsolta. — Most visszautalom a pénzt a régi kártyára, a kártyát pedig ideadod. Majd készpénzzel jársz ebédelni, mint egy iskolás.
— Nem.
— Hogyhogy „nem”?
— Nem, Kolja. Nem nyúlsz a telefonomhoz. Nem tudod meg az új kártya PIN-kódját. És soha többé — érted? — soha többé te és az anyád egyetlen rubelt sem kaptok abból, amit én keresek.
Csend telepedett ránk. Az anyósom a szívéhez kapott — mozdulata olyan begyakorolt volt, mint egy vidéki színház tapasztalt színésznőjéé. Kolja úgy nézett rám, mintha most vallottam volna be, hogy megcsaltam a legjobb barátjával.
— Tudod, hogy kiraklak? — kérdezte halkan. — Az utcára. A könyveiddel és a tablettáiddal együtt. A felüljáró alatt fogsz aludni.
— Ez jelzáloghitelből vett lakás, Kolja. Én fizetem a hatvan százalékát. Megvannak a bizonylataim. Ha valaki a felüljáró alá kerül, az te leszel anyáddal együtt.
Az anyósom felzokogott. Igazi könnyekkel, nem színlelve. Hirtelen kicsinek és nyomorultnak tűnt, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mindent feladok, átölelem, és azt mondom: „Bocsássanak meg, csak vicceltem, itt a kártya, itt a PIN-kód, költsenek, amennyit akarnak.”
De aztán eszembe jutott a tavalyi év. Hogy Koljával elmentek a tengerhez az én prémiumomból, én pedig otthon maradtam Dimával és bárányhimlővel. Hogy Valentyina Pavlovna vett magának egy nyércsapkát, nekem pedig azt mondta: „Neked, buta, jó lesz a műszálas is, úgyis csak busszal jársz dolgozni.” Hogy Kolja összetörte a laptopomat, mert két órával tovább maradtam bent a munkahelyen („Biztos a főnököddel henteregtél, mi?”).
Nem. Elég volt.
— Nincs joguk hozzá — suttogta az anyósom. — Mi család vagyunk. Én vittelek haza a szülészetből. Én neveltem fel Dimát.
— Nem nevelte fel. Traumát okozott neki. Még most is fél maguk előtt enni, mert azt mondja neki, hogy „úgy zabál, mintha nem lenne holnap”. És igen, Valentyina Pavlovna. Megváltoztattam a banki adatokat. És megkaptam a fizetésemet az új kártyára. Az egész hetvennégyezer rubelt. Maradéktalanul.
Kolja kinyitotta a száját. Becsukta. Újra kinyitotta.
— Hetvennégy? — kérdezte vissza. — És a többi?
— Milyen többi?
— Mindig azt mondtad, hogy negyvenötöt keresel. Negyvenötöt, Kolja, bocs, poros munka, a főnök egy szemét. És most — hetvennégy!
Elmosolyodtam. Hosszú idő után először — igazán.
— Hazudsz — mondta. — Ez lehetetlen.
— De lehetséges. Három évig titkoltam a valódi fizetésemet. A különbséget egy külön számlára tettem félre. El akartam menni, de féltem. Most már nem félek.
Az anyósom lassan visszaült a székre. Az arca bíborvörösből szürkévé vált, mint egy decemberi ég.
— Tehát mindvégig… becsaptál minket? — suttogta. — Volt pénzed? Titokban?
— Igen.
— Mi pedig éheztünk — mondta elcsukló hangon. — Koljával zacskós levest ettünk, hogy neked és Dimának jusson hús. Te meg gyűjtögettél!
— Azért ettek zacskós levest, mert abbahagytam a garnéla és a vörös hal vásárlását maguknak. „Diétás étkezés” — mondtam. Közben maga, Valentyina Pavlovna, minden reggel átjárt a szemközti kávézóba, és négyszáz rubelért kávét meg croissant-t vett. Az én pénzemből. Láttam a blokkokat a mosógépben — elfelejtette kivenni őket a zsebéből.
Kolja hátralépett. Aztán még egyet. Úgy nézett rám, mintha most látna először. Egy idegen ember az ő lakásában, idegen pénzzel és idegen nyugalommal.
— Nem mered megtenni — mondta. — Gyenge vagy. Mindig is gyenge voltál.
— Igen — bólintottam. — Voltam.
Kivettem a táskámból egy papírt. Egy lapot, ami a napló és a nedves törlőkendők alatt lapult.
— Mi ez? — kérdezte Kolja.
— Válókereset. Hétfőn adtam be. Ma jött az értesítés, hogy az ügyet befogadták.
Az anyósom feljajdult. Kolja elsápadt. Nem úgy, ahogy az ember félelmében elsápad — hanem úgy, amikor kicsúszik alóla a talaj.
— És vagyonmegosztási keresetet is benyújtottam — tettem hozzá. — A lakás, az autó, a nyaraló mind a te neveden van, Kolja, de be tudom bizonyítani, hogy én fizettem értük. Vannak bankszámlakivonataim. És nyugtáim. És tanúvallomásaim. Úgyhogy vagy önként elköltöztök, vagy a bíróság kötelez benneteket, hogy adjátok el a lakást és osszátok fel a pénzt.
— Te… te… — kezdte az anyósom, de nem fejezte be.
A szeme felakadt. Lassan lecsúszott a székről a földre — mint egy zsák vizes homok. Még időben alátámasztottam a fejét, hogy ne üsse be a sarkon.
Kolja mozdulatlanul állt. Az ajka remegett.
— Anya? Anya, mi van veled? — szólította vékony, gyerekes hangon.
— Elájult — mondtam nyugodtan. — Felment a vérnyomása. Hívd a mentőket.
Nem mozdult. Az anyját nézte, engem, a kezemben lévő papírt, és a szemében valami ijesztő zajlott — széthullott az a világkép, amit harmincöt éven át épített.
— Szörnyeteg vagy — suttogta.
— Egy nő vagyok, aki belefáradt, hogy eltartó legyen és lábtörlő.
Megtapintottam az anyósom nyakán a pulzust. Élt, persze. Az olyanokat, mint Valentyina Pavlovna, nem viszi el egy ájulás — ez csak egy elnyújtott színházi szünet volt.
— Kolja — mondtam határozottan. — Az anyád rosszul van. Hívd a mentőket.
Elővette a telefonját. Az ujjai úgy remegtek, hogy háromszor is mellényomott a kijelzőn. Aztán… aztán történt valami, amire nem számítottam.
Összeesett.
Nem egyszerűen leesett vagy leült — összeesett, mint akit elvágtak. Először a térde csapódott a földnek, aztán oldalra dőlt, és a szemei — tágra nyitva, üresen — a plafonra meredtek. Hab jelent meg az ajkán. Csak egy kevés, vékony csík, de nekem elég volt.
— Kolja! — odaugrottam hozzá, átlépve a földön fekvő anyóson. — Kolja, hallasz engem?
Nem hallott. Apró rángásokban rázkódott — epilepsziás roham, amilyen még soha nem volt neki. Vagy volt, csak eltitkolta. Ahogy eltitkolta a hiteleket, a munkahelyi szeretőt, és azt is, hogy egy éve eladta a nagymamámtól örökölt arany fülbevalóimat.
Térdre ereszkedtem a tócsába, amit a földön felejtett teásbögre borított ki. Hideg volt. És ragacsos.
A férjemre és az anyósomra néztem, akik eszméletlenül feküdtek a konyhámban, a válókereseti papírra, ami kiesett a kezemből és a teás tócsában úszott, és csak egy dolgot éreztem.
Megkönnyebbülést.
Elővettem a telefonomat. Tárcsáztam a 103-at. Nyugodt hangon elmondtam a címet, a tüneteket, feltételeztem epilepsziát és hipertóniás krízist.
— És kérem — tettem hozzá, mielőtt letettem — küldjenek két mentőegységet. Egy orvos nem lesz elég.
A mosdóhoz mentem, megmostam a kezem. Belenéztem a tükörbe. Sötét karikák a szemem alatt, egy ősz hajszál a frufruban, ajkaim vékony vonallá szorítva.
Hetvennégyezer rubel az új kártyán. A válókereset a bíróságon. A lakás, ami az enyém lesz, ha nem hátrálok meg.
Kolja felnyögött álmában — vagy a roham közben — aztán elcsendesedett.
— Anya — hallatszott a folyosóról.
Megfordultam. Dima, a tízéves fiam állt az ajtóban kék pizsamanadrágban és dinoszauruszos pólóban. A nagymamáját, az apját, engem nézett — és nem sírt.
— Minden rendben, kicsim — mondtam. — Apa és a nagyi csak elfáradtak. A mentő már úton van.
— Hallottam — mondta. — Többé nem fogsz velük élni?
— Nem, Dima. Ketten fogunk élni. Szeretnéd?
Egy pillanatig gondolkodott. Aztán odajött, átölelt derékon, és az arcomba fúrta az orrát.
— Nekem is lehet új kártyám? — kérdezte. — Hogy a nagyi ne vegye el a pénzemet fagyira?
Megsimogattam a fejét.
— Lehet — mondtam. — Természetesen.
A sziréna hangja közeledett az ablakon túl. Megfogtam a fiam kezét, átléptem a konyha küszöbét, és becsuktam magunk mögött az ajtót. Örökre.
