A természetben létezik az emlősöknek egy különös, rendkívül szívós alfaja. Önvédelmi ösztönük teljes egészében felebarátaik virtuóz kizsákmányolására épül. A zoológiában ezeket parazitáknak hívják. A hétköznapi életben: „a férjem rokonsága”.
Negyvenkét éves koromra pénzügyi elemzőként egyetlen betonbiztos szabályt véstem az eszembe: ha az anyósod hirtelen „drága okoskámnak” nevez, és közelebb tolja hozzád a házi lekváros tálkát, légy résen. Tudatának mélyén valahol már megfogant és jóváhagyásra került a terved a vagyonod kisajátítására.
Önálló nő vagyok, az emberi természetet illetően pedig már régen nincsenek illúzióim. A férjem, Kosztyik, alapjában véve nem rossz ember. De az anyja, Zinaida Pavlovna jelenlétében rohamtempóban visszafejlődik papucsállatkává: összezsugorodik, hallgat, és kizárólag azt eszi, amit elé tesznek.
Azon a végzetes vasárnapon az egész klán az asztal köré gyűlt. A főhelyen maga Zinaida Pavlovna trónolt. Jobbján a sógornőm, Ljuszi néni ült, akinek arca egy krónikus szenvedőé, de a szorítása egy pitbullé. Balján a férjem unokatestvére, a harmincéves Vovik foglalt helyet. Vovik eddigi legnagyobb érdeme az életben egy 2012-ben félbehagyott gumiszerelő tanfolyam volt, valamint az a képesség, hogy nyitott szemmel is tud aludni.
— Verocska — kezdte az anyósom.
A hangja olyan sűrű, ragacsos szirupként folyt, amibe egy közepes méretű légy is simán beleragadt volna.
— Mi itt a családi tanácson gondolkodtunk, és nélküled úgy döntöttünk… Telnek az évek. Az egészség már nem a régi. Vágyunk egy kis földre, friss levegőre. Családi fészket kell építenünk! Egy nyaralót!
— Nagyszerű ötlet, Zinaida Pavlovna — bólintottam udvariasan, miközben vágtam egy szeletet az almás pitéből. — És miből tervezik finanszírozni ezt a nemesi udvarházat?
Az anyósom áhítattal kulcsolta össze pufi kezeit a mellkasán. A szemei úgy csillogtak, mint két vadonatúj ötvenfilléres.
— Hát hiszen egy család vagyunk! Összefogunk! Neked, Verocska, tiszta a fizetésed, jó a beosztásod, a hitelmultad pedig olyan, mint a ma született bárányé. A bank bármekkora összeget örömmel jóváhagy neked! Csak vegyél a nevedre egy olyan három-négymilliót. Mi meg majd közösen kifizetjük! Egy-kettőre letörlesztjük!
— Közösen? — vontam fel a szemöldököm. Belül felébredt bennem a szatíraíró, és elégedetten dörzsölte a tenyerét. — Hadd pontosítsam e nagyszabású befektetési projekt részleteit.
— Hogyne! — vágott közbe lelkesen Ljuszi néni. — Én a nyugdíjamból fogok félretenni. Minden hónapban ötezret! Mint a kisangyal!
— Én meg… izé… két kézzel segítek! — dörögte mély hangon Vovik, miközben értelmetlen tekintetét a kocsonyás tálba rejtette. — Kiöntöm az alapot. Egy haverom őrként dolgozik a cementgyárban, olcsón át lehet dobálni a zsákokat a kerítésen.
Néztem a kendőzetlen pofátlanságnak ezt a parádéját, és magamban tapsoltam. A terv zseniális volt. Magamra vállalok egy többmilliós adósságot. A nyaraló természetesen Zinaida Pavlovna telkén épül fel, vagyis jogilag kizárólag az övé lesz. Ők pedig majd törlesztik a banki kamatokat havi ötezerrel és Vovik képzeletbeli, lopott cementjével.
Már egy hónap múlva azt mondanák: „Jaj, Verocska, tudod, az infláció, meg felment a vérnyomásom, Vovikot megint nem vették fel sehová. Fizesd már ki te ebben a hónapban, te úgyis gazdag vagy!”. És így menne ez a következő tizenöt évben.
— Zinaida Pavlovna! — tártam szét a karom, vallásos áhítatot színlelve az arcomon. — Ön zseni! Micsoda élettapasztalat! Valóban, egy családi fészek! Holnap már megyek is a bankba. Ne is hármat, vegyünk fel ötmilliót! Ha már lúd, legyen kövér! Legyen két szint, kandalló, meg rönkház-szauna!
Vovik félrenyelt a kocsonyától, Ljuszi néni átszellemülten vetett keresztet a kristálycsillárra, az anyósom pedig úgy kivirult, mintha most nyomták volna a kezébe az Ermitázs kulcsait.
— Aranyom vagy! — dalolta, és letörölt egy nem létező könnycseppet. — Kosztyik, nézd, milyen feleséged van!
Egész következő héten titokzatosan és elfoglaltan viselkedtem. Elkértem Zinaida Pavlovnától a telek papírjainak másolatát, és mélyen elgondolkodva számolgattam valamit a számológépemen. A férjem rokonsága abszolút eufóriában élt. Gondolatban már a húsokat sütögették az én nyakamon, és a hátamon napoztak.
A következő szombaton összehívtam a „visszavágó” családi tanácsot. Szigorú szürke kosztümöt öltöttem, az asztalra tettem egy vaskos iratgyűjtőt, és végighordtam a jelenlévőkön nehéz, inkvizítori tekintetemet.
— Tisztelt koncessziós partnerek — kezdtem olyan hangon, mint egy bemondó, aki épp a nukleáris tél kezdetét jelenti be. — Remek híreim vannak. A bank előzetesen jóváhagyott nekünk ötmilliót. Kiváló kamattal.
Az anyósom tapsikolni kezdett, Vovik elégedetten röffentett.
— De — emeltem fel a mutatóujjamat —, mivel jelentős összegről van szó, a bank biztonsági szolgálata számos szigorú feltételt támasztott. A hitel célhoz kötött. A bank tudja, hogy közösen fogjuk fizetni, ezért előkészítették a készfizető kezességvállalási szerződéseket.
Zinaida Pavlovna arcáról olyan lassan kezdett leolvadni a mosoly, mint tavasszal a megroggyant hóember.
— Miféle… felelősségről? — cincogta.
— Készfizető! — erősítettem meg vidáman. — Mindannyian hivatalos adóstársként és kezesként szerepeltek. De ez még nem minden. A banknak szilárd fedezetre van szüksége.
— Én a magam részéről felajánlom zálogul a Kosztyával közös autónkat. Ljuszi néni, magától a bank a garzonlakását kéri fedezetnek. Önnek pedig, Zinaida Pavlovna, a csodás háromszobás lakását kell zálogba adnia.
— Az én lakásomat?! — az anyósom a szívéhez kapott. Arca a nem éppen friss brokkoli érdekes árnyalatát vette fel.
— Hát persze! — vágtam a legártatlanabb képet, és előhúztam a mappából a nyomtatványokat. — Itt vannak a zálogszerződések. Csak alá kell írniuk. Önök mondták: „egy-kettőre letörlesztjük”. Ljuszi segít a pénzzel, Vovik a cementtel. Mitől félnek?
— Ugye nem gondolták, hogy ezt a hitelt egyedül az én nyakamba varrják? Hiszen mi becsületes emberek vagyunk!
— De… de mi van, ha hirtelen mégsem tudunk fizetni… — suttogta Ljuszi, úgy préselődve a székbe, mintha eggyé akarna válni a tapétával.
— Akkor a bank jogi úton lefoglalja a lakásaikat, és elárverezi őket — konstatáltam nyugodtan, egy sorozatgyilkos könnyed mosolyával az arcomon.
— De hát mi egy csapat vagyunk! Nem fogunk késedelembe esni! Mellesleg, Vovik, a bank ellenőrizte a múltadat. Tőled a garázsodat kérik fedezetnek. Meg egy kötelező életbiztosítást. Ha valami balul sülne el, a bank eladja a garázst, téged meg elküld kényszermunkára. Csak viccelek. Egyszerűen csak az utcán maradsz.
Olyan csend lett a szobában, hogy hallani lehetett a folyosón az óra ketyegését, és azt, ahogy zajosan összeomlanak az idegen légvárak. Tiszta pszichológiai aikidó: egyszerűen fogtam a pofátlan tervüket, és hozzáláncoltam a saját, valós felelősségüket.
— Tudod, Verocska… — hörgött fel fojtott hangon az anyósom, miközben görcsösen dörzsölte a mellkasát. — Úgy végiggondoltam… Miféle nyaraló? Hiszen nekem lumbágóm van. A végén még ott patkolok el a fene nagy kertészkedésben.
— Igen-igen! — támogatta forrón, némi pánikkal a hangjában Ljuszi néni. — Nekem is ugrál a vérnyomásom! Miféle ötezer? Még szívgyógyszerre se futja!
— Meg a garázs is kell nekem, ott van a téli gumi — mormogta Vovik, hátrébb húzódva az asztaltól, mintha az irattartóm sugárfertőzött lenne.
Mélyet sóhajtottam.
— Milyen kár. Pedig én úgy hittem a családi összefogásunkban. Akkor lefújjuk? Senki sem kész kockáztatni az ingatlanát a közös családi fészekért?
A rokonság olyan hevesen és szinkronban bólogatott, hogy nyugodtan benevezhettek volna az olimpiára.
— Nos, ha így állunk… — kecsesen becsuktam a mappát a hamis banki formanyomtatványokkal, és elővettem a táskámból egy másik dokumentumot. — Mivel hivatalosan elálltak tőle, másképp oldottam meg a kérdést.
Az asztalra tettem egy friss tulajdoni lapot és egy fotót egy tündéri kis finn faházról a tóparton.
— Tegnap anyukám megvette ezt a nyaralót. Én, mint szerető leány, kiegészítettem a hiányzó összeget a saját, házasság előtti megtakarításaimból. Így jogilag sem nekem, sem pláne a férjemnek semmi közünk ehhez az ingatlanhoz. Nincs hitel. Csak a csend, a fenyvesek és anyám százszázalékos tulajdonjoga.
Zinaida Pavlovna kinyitotta a száját, majd lassan becsukta. A szemében az érzelmek bonyolult skálája tükröződött: a diabolikus előrelátásom iránti kényszerű csodálattól a fekete, reménytelen bánatig. Elegánsan, a művészet minden szabálya szerint vezették meg.
— És mi… mi lesz velünk? — préselte ki magából az anyósom a ház fotóját bámulva. — Ugye jöhetünk vendégségbe? Levegőzni egy kicsit…
Kedvesen elmosolyodtam, miközben elraktam az iratokat a táskámba.
— Természetesen, Zinaida Pavlovna. Várom önöket augusztusban. Magukra vár húsz hold szűzföld kigyomlálása, Vovikra meg egy kút kiásása. Hiszen család vagyunk. Segítenünk kell egymásnak. Teljesen ingyen.
Azóta nálunk otthon egyszer sem került szóba a hitel vagy a közös ingatlan témája. Zinaida Pavlovna pedig, ha találkozik a tekintetünk, valamiért mindig idegesen nyel egyet. Úgy tűnik, megértette: a parazitáknak a ragadozókkal szemben egyetlen esélyük sincs.
